Virágjában állt a len, kibontotta halványkék szirmait,
amelyek olyan selymesek voltak, mint a légy szárnya, s még annál is finomabbak.
A napsugarak meleg ujjai végigsimogatták a lent, a felhők esőt permeteztek rá,
s ez éppolyan jót tett neki, mint a kisgyereknek a fürdés, és utána az
édesanyja csókja - megszépül tőle a gyermek. A len is megszépült.
- Az emberek mind azt mondják, szép vagyok, ahogy itt
állok! - nyújtózkodott jólesőn a len. - Karcsú és magas a száram, egyszer még
gyönyörű darab vásznat szőnek belőlem. Milyen boldog is vagyok! Nincs nálam
boldogabb a kerek világon! Jól megy dolgom, s viszem is valamire! Hogy éltet a
napfény, hogy üdít az eső! Végtelenül boldog vagyok, a legeslegboldogabb ezen a
világon!
- Jó, jó! - intették le a sövénykarók. - Csakhogy te
nem ismered ám a világot! Mi jól ismerjük, elhiheted, eleget éltünk, látod,
csupa bütyök a testünk a vénségtől. Azt mondjuk hát neked:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!
- Dehogyis lesz vége! - kiáltotta a len. - Holnap újra
kisüt a nap, esőzuhany fürdet, s minden tagomban érzem a növekvést, a virágzás
gyönyörűségét! Én vagyok a legboldogabb istenteremtménye!
Hanem egy napon emberek léptek mellé, üstökön
ragadták, és kiszakították a gyökerét a földből, ami nagyon fájt neki. Aztán
vízbe tették - majd megfulladt, tűz fölé akasztották - majd elégett: rettenetes
szenvedés volt.
- Nem mehet mindig jól a sorom! - vigasztalta magát
bölcsen a len. - Aki nem próbál egyet-mást, nem lesz soha okosabb.
Pedig még csak most következett a legrosszabb. Áztatás
és szárítás után összetörték, és megtilolták a lent - ő persze nem tudta, hogy
így nevezik ezt a kínzatást. Aztán a rokkára került - srrr! Úgy fájt minden
rostja, hogy csak nagy nehezen tudta összeszedni a gondolatait.
"Voltam boldog is, végtelenül boldog! - mondta
magában a tenger szenvedése közt. - Örüljünk a jónak, amiben részünk volt, azt
senki sem veheti már el tőlünk. Örüljünk, örüljünk - jaj!" - Még a
szövőszéken is ezt mondogatta. Aztán véget ért a sok megpróbáltatás,
újjászületett a len: szép fehér vászon lett belőle. Egy darabba szőtték minden
ízét, valamennyi rostját.
- Ez aztán csodálatos! - álmélkodott el magán a len. -
Sohase hittem volna. Mégiscsak boldog teremtés vagyok én! No, a sövénykarók se
igen tudták, mire mondják:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!
csak virulj, csak ringadozz -
vége lesz a dalnak!
Dehogyis lesz vége! Most kezdődik csak igazán. De
boldog is vagyok! Megszenvedtem érte, az igaz, de vittem is valamire! Ki lehet
nálam boldogabb? Erős vagyok, mégis finom, fehér, mint a hó, és milyen nagy!
Nemesebb dolog ez mégis, mint növénynek lenni, még ha virágzunk is! Mert nem
ápol senki, vizet is csak akkor kapunk, ha megszánnak a felhők! Bezzeg most
gondomat viselik! Minden áldott nap megforgatnak, öntözőkannából locsolgatnak,
még beszédet is mondott rólam a tiszteletes asszony, dicsért, hogy az egész
faluban én vagyok a legszebb darab vászon. Boldogabb már nem is lehetnék!
Aztán bevitték a vásznat a házba, s az ollóval
nekiálltak. Jaj, hogy vágták, hasogatták, hogy szurkálták a tűvel! Bizony nem
bántak vele kíméletesen, kijutott neki megint a szenvedésből. Végül egy tucat
fehérneműt varrtak belőle; éppen tizenkét darabra futotta a vászonból.
- Most aztán igazán vittem valamire! Úgy látszik, ez
volt a végső rendeltetésem. Végre hasznára lehetek a világnak, s ez nemcsak
kötelességem, de igaz gyönyörűségem is! Tizenkét felé osztottam magam, de egy
test, egy lélek vagyunk mind a tizenketten. Milyen boldogság ez!
Eltelt néhány esztendő, s mivel minden halandó, a
tucat fehérnemű is a végét járta.
- Semmi sem tarthat örökké! - mentegetőzött a tucat
minden egyes darabja. - Szívesen szolgáltunk volná tovább, de lehetetlen!
Végül rongyokra hasogatták őket, s azt hitték, hogy
most aztán vége a világnak. Maguk sem tudták, mi történik velük: széttépdesték,
beáztatták és megfőzték őket. De az isten megint fölvitte a dolgukat: szép
sima, fehér papiros lett belőlük.
- Ez aztán a meglepetés! - kiáltott fel boldogan a
papiros. - Finomabb vagyok, mint valaha, s mostantól fogva írnak majd a
hátamra. Mi minden szépet írnak rám! Ez még csak a szerencse!
Jól sejtette: a legszebb meséket, történeteket írták a
hátára, s aki elolvasta, jobb és okosabb lett tőle. A papiros hát nemes
szolgálatot tett az emberiségnek.
- Ezt álmodni se mertem volna szerény kis kék virágú
mezei növény koromban! - lelkesedett a papiros. - Eszemben sem fordult meg,
hogy én valaha is örömöt meg tudást vihetek az emberek közé! S mégis így lett.
Isten a tanúm, hogy nem tülekedtem, nem tettem többet, mint ami gyönge erőmtől
telt, hogy megélhessek. És most a legnemesebb örömben és megbecsülésben van
részem! Valahányszor úgy gondolom, hogy csakugyan vége lesz a dalnak, mindig
nagyszerűbb életre születek újjá. Azt hiszem, most majd utazni küldenek messze
tájakra, hogy minden ember olvashassa, amit a hátamra írtak. Igen, biztosan így
lesz. Valamikor kék szirmú kis virágokat dajkálgattam, most pedig szép
gondolatokat - azok a virágaim. Én vagyok a legboldogabb az egész
földkerekségen!
De a papirost nem világjárni küldték, hanem a
nyomdába, s ott kinyomtatták nem egy, hanem sok száz könyvbe, mert így jóval
több embernek szerzett hasznot és élvezetet, mintha csak néhány papírlap
alakjában járja be a világot. Különben is egykettőre elrongyolódott volna.
- Így a legokosabb! - mondta a papiros. - Hogy is nem
jutott ez eszembe! Itthon maradni is jó, békén üldögélni - úgy tisztelnek majd,
mint egy mesemondó nagyapót. Mert mégiscsak én vagyok az, akire írtak, az én
hátamra folytak a tollból a gyönyörű szavak! Maradok hát, a könyvek meg
helyettem járják a világot. Így sokkal okosabb. De boldog is vagyok, istenem!
A tintával telerótt lapokat összegöngyölték és
félretették.
- Munka után édes a pihenés! - sóhajtotta jólesőn a
hajdani len. - Nem árt, ha az ember elgondolkodik egy kicsit a világ folyásán,
meg azon, mi is lakozik a lelkében. Most majd lesz időm elmélkedni azon, amit a
hátamra írtak. A legfőbb kötelesség megismerni önmagunkat! Vajon mi lesz a
sorsom? Bizonyos, hogy újjászületek még nemesebb életre, hiszen eddig mindig
csak fölfelé vitt az utam.
Egy nap aztán elővették az egész papírtekercset.
Letették a tűzhely mellé, hogy begyújtsanak vele, mert az efféle papírt nem
szabad eladni a szatócsnak, hogy sajtot vagy cukrot csomagoljon bele. A ház
aprónépe körülállta a tűzhelyet, látni akarták, hogy lobban lángra, hogy röppen
fel belőle a pirosan izzó, könnyű pernye, aztán hogy feketedik, zsugorodik
össze. Olyanok az izzó kis pernyék, mint az iskolásgyerekek, amikor kisorjáznak
az iskola kapuján; a legutolsó pernye a tanító úr, akkor jelenik meg a sor
végén, amikor már nem is számít rá az ember.
A hajdani boldog len minden egyes papírlapját rádobták
a tűzre. - Huh! - lobbant föl a papiros; olyan magasra csaptak belőle a lángok,
amilyen magasra sohasem emelhette kis kék virágait a len; úgy világított, ahogy
még hófehér vászonkorában sem. Egyszerre felizzott a papiros minden írott
betűje, s lángba borultak a szavak, a gondolatok.
- Most aztán egyenesen a napba repülök! - lelkendezett
a láng, s mintha ezer hang mondta volna utána. Fönn, a kürtő nyílásán, vörösen
csaptak ki a lángok. Emberi szemmel nem látható, parányi lények, kicsi
tűztündérek lebegtek közöttük, éppen annyi, mint ahány virága volt valamikor a
lennek. Könnyebbek voltak a lángnál is, amelyből születtek, s mikor a papírból
csak néhány összezsugorodott, fekete kis lemez maradt meg, utoljára eltáncoltak
fölötte, s ahol a lábuk érintette, pirosan felizzott még egyszer a papír.
Csodálatos látvány volt, a gyerekek körülállták a tűzhelyet, s egy hang valahol
azt énekelte:
Haj-haj, hajladozz,
csak virulj, csak ringadozz -
vége mára dalnak!
csak virulj, csak ringadozz -
vége mára dalnak!
De láthatatlan, parányi tűztündérek visszafeleltek
neki:
- Bizony a dalnak nincs vége soha! Ez a
legcsodálatosabb a világon! Én tudom, s a földön senki sem lehet boldogabb
nálam!
De a gyerekek nem hallották az éneket, se a feleletet
- nem is értették volna. Így is van jól, a gyereknek nem kell mindent tudnia.