Volt egyszer
egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból
készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S
mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent
laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.
- Azért én
szebb vagyok nálad - mondta a lyuk a zokninak.
- Mi -
csodálkozott a zokni -, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?
- Mert
átlátni rajtam - mondta a lyuk.
- Ugyan -
oktatta a zokni -, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg
a gyönyörűséges kék mintáimat!
- És piszkos
is vagy - folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra -, én bezzeg sohasem
piszkolódom be.
Ezen a zokni
elgondolkodott.
- Na ugye! -
hangoskodott a lyuk. - Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi
vagyok, te meg ilyen nagy.
Fogta magát,
nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk, mint a
maradék zokni.
- Teljesen
tönkreteszel - siránkozott a zokni.
- Örülj,
hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt - fölényeskedett a lyuk, és még
nagyobbra nőtt.
- Jaj, megölsz!
- kiáltott a zokni, és akkor a lyuk nagy pöffeszkedve akkorára nőtt, hogy a
zokniból nem maradt semmi. De ahogy eltűnt a zokni, úgy eltűnt a lyuk is. Mert
ha zokni nincs, lyuk sincs.
Így aztán a
nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után.