Olyan,
mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.
- Na, gyere
- mondta Tupakka -, megmutatom.
Végigmentünk
egy rőzsekerítéssel szegett dombocskán, a kerítés mögött almafák és egy
hatalmas fehércseresnyefa. A fehércseresnyefán volt egy sárgarigófészek.
Fehérre meszelt, kétszárnyú léckapu nyílt a rőzsekerítésben. Tupakka kinyitotta.
A téglával átabotában kirakott, foghíjas járdán megindultunk egy jó vaskos,
sárgára festett falú ház felé. A vastag falba épített erős ajtó barátságosan
hívogatott, de Tupakka továbbterelt a gazdasági udvarra. Innen lehetett egy
falépcsőn fölmenni a padlásra. Akkor hát a padláson lesz - gondoltam -, és
kopogtam fölfelé Tupakka után.
Odafönn egy
lelakatolt ajtó őrizte a vastag falú ház padlását, vele szemben az istálló
tetőtere, dugig szénával. Vártam, hogy előhalássza buggyos nadrágja valamelyik
rejtélyes zsebéből a tekintélyes lakatkulcsot. De nem, a szénapadlás felé
terelt. Átböcölléztünk a süppedős szénatengeren. Az istálló homlokfalánál
Tupakka szétkotorta a szénát.
Ott volt.
Akkorka,
mint egy gyalogszék, de amúgy igen tekintélyes. Fényes rézcsövek tekergőztek
benne, izmos dugattyúk jártak föl-alá, kicsiny pörgettyű, színes propellerek
forogtak rajta, sisegtek a hajtószíjak, láncáttételek, lendkerekek. Helyre kis
masina volt.
- Na, ez az
- mondta Tupakka. - Ez a manógyár.
Már éppen
kezdtem értetlenül nézni, amikor csissz-csessz, nyiköri-nyekeri, kinyílt a
gépezet végén egy ajtócska - olyanforma, mint a kakukkos óráé -, és tömött
aktatáskával a hóna alatt kisétált rajta egy vigyori manócska.
- Buff-buff.
Huhu - mondta, és gyors léptekkel eltűnt egy rejtett szénaalagútban.
Azon
tűnődtem, hogy most ez köszönt vagy ijesztgetett, amikor Tupakka újra
megszólalt.
- Ez azért
van, mert süt a nap.
- Mi van
azért?
- Hogy
vigyori.
- Mert ha
nem süt?
- Akkor
ajaj. Meg hajaj. Mert csendes esőben mélabús manócskák születnek, viharban
mérgesek, szélben érdesek, zivatarban kotnyelesek, éjjel titokzatosak,
holdvilágoson bölcsek, viharoson rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok
felől jön a rossz idő, rontó-bontók.
- És mi lesz
velük?
- Mi lenne?!
Szétszélednek a világban, odaszegődnek egy-egy emberhez és vigyorogatnak,
mélabúznak, mérgelnek, érdelnek, kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek,
rosszmájúlnak, rontanak-bontanak. Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is
egy. Jaj annak, akinek három rontó-bontója van.
Ijedten
tekergettem a nyakam.
- Nekem is
van?
Tupakka
göcögve nevetett.
- Éppen
négy.
Gyorsan a
hátam mögé néztem. Na, de oda aztán nézhettem. Mert tudtam, anélkül is hogy
Tupakka mondta volna, a manócskák, amint átmennek a szénaalagúton,
láthatatlanok lesznek.
Forgott az
agyam, mint a motolla. Jöttek sorra a mérgeim, az érdeim, a mélabúim,
rontásaim-bontásaim. Hahó, de azért jókedvem is volt! S lehet, hogy bölcsen
döntöttem néha-néha? Milyen manóim lehetnek?
Na, sebaj,
gondoltam, megkérdezem Tupakkát. De akkor már se Tupakka, se manógyár. Egyedül
álltam ott, térdig szénában. Visszakecmeregtem a lépcsőig, és kopp-kopp,
lejöttem. S odalenn a földön nagy tanácstalanságomban elénekeltem:
Ballabáre misszibán
acan kamurró allabána
aszisz szenajja obbali
papája és mamája
acan kamurró allabána
aszisz szenajja obbali
papája és mamája
Olyan,
mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.
Neked vajon
milyen manód van?