Mitvisz a mi
öreg házőrző kutyánknak a neve. Ezt a nevet még kölyök korában kapta. Nagyon
játékos kiskutya volt. Hol egy göröngyöt, hol egy csutkát kapott a szájába, és
büszkén körülszaladozta vele az udvart.
Ilyenkor
mindig azt kérdeztük:
- Ugyan mit
visz már megint ez a bolondos kutya?
Így aztán mi
is megszoktuk, ő is megszokta, hogy Mitvisznek hívják.
Mitvisznek a
három kisfia is csakolyan játékos volt, mint ő. Ha jókedvük volt, majd
fölfordították a házat. Azért túl is adtunk rajtuk. Egyiket az alsó szomszéd
vitte el, másikat a felső, harmadikat kivitték a tanyára birkát őrizni. Szegény
Mitvisz akkoriban nagyon búslakodott a fiai után. Egy hétig se nem evett, se
nem ivott, csak szűkölt, és ide-oda szaglálódzott az udvaron. Kereste a fiait.
Azóta
azonban eltelt egy esztendő. Tegnap véletlenül találkozott a négy kutya a
kapunkban.
No, az
nagyon különös találkozás volt. Mitvisz szétvetette a négy lábát a küszöbön,
felborzolta a szőrét, kivicsorította a fogát, és azt mondta:
- Brr,
brr... kifele, kifele, kifele!
- Ejnye,
Mitvisz - szóltam oda neki -, hát nem ismered meg a fiaidat?