A Nap és Hold elrablása



A nappali világosságot és a Napot egy nagy hatalmú főnök őrizte ládájába bezárva. Tudta, hogy egy szép napon jön majd Yetl, a holló, fenyőfatű képét öltve magára, hogy megrabolja őt, ezért minden száraz gallyat-ágat, ami a lakása közelébe került, azon nyomban elégetett.
A holló ki akarta szabadítani a nappali világosságot.
Hosszú-hosszú napokon át csak repült, repült, hogy végre rátaláljon a nagy hatalmú főnök lakhelyére. Mikor végre rábukkant, leült egy kis tavacska partján, törni kezdte a fejét, hogyan is állítson be a főnökhöz, mert nem akarta leleplezni magát.
Amint ott ül és töprenkedik, látja ám, hogy a főnök lánya jön vízért a tavacskához. Yetl azon nyomban fenyőfatűvé változott, és beleesett a tóba.
A lány látta, hogy a víz tele van fenyőfatűkkel, óvatosan félrekavarta őket, mielőtt vizet merí­tett. Egy tű azonban minden igyekezete és elővigyázata ellenére belekerült a vödrébe. Ki akar­ta halászni a kezével, de nem sikerült. Nagyon bosszús lett, és megitta a vizet a belekerült fenyőfatűvel együtt. Persze, ez a tű ki lehetett volna más, mint Yetl!
Telt-múlt az idő, és a törzsfőnök lányának kisfia született, és ez a kisfiú is Yetl volt. A fiúcska nőtt, növekedett, nagyon szemrevaló és kedves teremtés lehetett, mert módfelett belelopta magát nagyapja, a nagy hatalmú főnök szívébe. Annyira, hogy semmit sem tudott megtagadni tőle.
Egy szép napon a kisfiú sírni, toporzékolni kezdett, és nem lehetett semmivel megnyugtatni. Így kiáltozott:
- A ládát akarom! Azt a ládát ott fönt! A ládát akarom!
Ez volt az a láda, amelyben a főnök a nappali világosságot, a Napot és a Holdat tartotta be­zárva. Határozottan megtagadta unokája kérését.
A fiúcska még elkeseredettebben üvöltözött, toporzékolt, egészen belekékült, annyira, hogy már-már félholt volt a sírástól. Vele együtt sírt az anyja is. A nagyapja megijedt, talán még bele is pusztulhat a kicsi a sírásba, levette hát végül a ládát, és megengedte neki, hogy bele­pillant­son.
Látta Yetl a nappali világosságot.
A főnök azonban újra bezárta a ládát, és ismét elhelyezte odafönt, régi, megszokott helyén.
A fiú ismét azonnal ordítani, sírni kezdett. Az öreg újra leemelte a ládát, megengedte, hogy a kisfiú egy szűk résen át belepillantson. De ez ennyivel nem elégedett meg.
- Nem, nem! - kiáltozta. - Jobban nyisd ki! - És nem is nyugodott addig, míg az öreg egészen ki nem nyitotta a ládát.
Mielőtt azonban a főnök teljesen kinyitotta volna a ládát, minden rést, repedést, lyukat be­tömött a házon, különösen a füstnyílást. Ekkor aztán odaadta a fiúnak a ládát, hadd játsszon vele. A fiúcskának azonban ez sem volt elég. Dobálta a ládát, mint valami labdát, de egyszerre csak azt kezdte követelni, nyissák meg újra a füstnyílást. A főnök eleinte ellenkezett, végül azonban a nagy sírás-rívásra egy kis rést nyitott a nyíláson.
- Nem, nem! - kiáltozta a gyerek. - Jobban! Jobban nyisd ki!
És az öreg végül is egészen kinyitotta a nyílást.
Ez kellett Yetlnek!
A kisfiú azon nyomban hollóvá változott, szárnya alá rejtette a ládát, és huss! - már repült is kifelé a füstnyíláson át.
Egyenesen a sötétben halászó emberekhez repült, és így szólt:
- Ó, adjatok egy kis halat!
Az emberek azonban kinevették és kigúnyolták.
Erre még egyszer szólt hozzájuk:
- Ó, könyörüljetek rajtam! Adjatok egy kevéske halat, és én nektek adom a nappali világos­ságot.
Az emberek csak nevették, és azt mondták;
- Hogyan adhatnál te nappali világosságot, holló? Hiszen ismerünk, te csaló, te hazug holló!
Még egyszer halat kért tőlük, de mivel újra elutasították, kicsit felemelte az egyik szárnyát, hogy a Hold fénye kicsit előbújhasson.
Erre már hinni kezdtek neki az emberek, adtak neki heringet, amely akkor még szálkátlan volt. A holló azonban megharagudott, hogy nem hittek neki, ezért teletűzködte a halakat fenyő­tűkkel. Azóta szálkás a hering is.
Ekkor aztán az égre ültette a Napot, és nappali világosság lett. A Holdat kétfelé szelte, az egyik felét az égre helyeztette, és úgy rendelte, hogy nőjön és fogyjon váltakozva. A másik felét apró darabokra törte, ebből alkotta meg a csillagokat.
Mikor azonban nappal lett, és az emberek megpillantották egymást, szanaszét futottak. Néme­lyekből halak, másokból medvék és farkasok, ismét másokból madarak lettek.
Így keletkezett a sokféle állatfajta.