A tisztás
szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a
műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges.
Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla
akarok mesélni.
A mese
kezdetén, tehát most, egyidőben a nem túl lényeges Úritök mesteri
vigyorgásával, a Kecske azt mondta:
- Mek-mek.
Nos, ha
tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is, mit jelentett ez a mek-mek. A
bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: „Hej, de
jó ez a friss réti csenkesz!”, de azt is, hogy: „Mindig csak ez a vacak réti
csenkesz! Unom.” Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert
az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:
- Nyihaha.
A Kecske
fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra, mint borjú az új kapura. Aztán
olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a
nyihahából egy kukkot sem ért.
- Mek-mek -
majd kis gondolkozás után még hozzátette -, mek.
A Ló
megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:
- Nyihaha.
Ami
jelenthette azt is, hogy „nem értem”, de esetleg azt is, hogy „jó napot”. Nem
tudom. Sajnos, nem tudok lóul. Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb
léptek egymáshoz.
- Nyihaha,
nyihaha - magyarázta a Ló.
- Mek-mek -
próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan mondta, hátha így megérti a Ló.
De nem
értette.
A Kecske
búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg minden erejét összeszedve gondolkozott.
Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe.
Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.
- I-ó, i-ó -
mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért
megértheti.
A Kecske
azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart
szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják:
juhul.
- Beee -
mondta.
A Ló rázta a
fejét. Nem tudott birkául.
Már-már úgy
tűnt, sohasem vergődnek zöldágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és
kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.
A Nyúl,
tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül
is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel
közelebb jött. Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz,
ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.
- Na, csak
mondjátok - mondta -, szerencsére én minden nyelven beszélek.
Ebbe a
mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak
makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.
De azért
rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.
A Ló meg a
Kecske nagyon megörült neki.
- Nyihaha -
mondta a Ló.
- Mik-mek?
Mik-mek? - kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.
- Azt
mondja, hogy mek-mek - tolmácsolta a Nyúl.
A Kecske
arca földerült, és boldogan mondta:
- Mek-mek,
mek-mek.
- Nyiha?
Nyiha? - kérdezte most a Ló.
A Nyúl
fordított.
- Azt mondja
a Kecske, hogy nyihaha - világosította fel a Lovat.
A Ló meg a
Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját. Ezt a
Kecske unta meg előbb. Karon fogta a Lovat, odaballagtak az Úritökhöz, és
megették.
„Vajon jól
fordítottam?” - tűnődött a Nyúl, és a homlokát ráncolta.