Szegény
kenyérsütögető asszony volt az édesanyám, s bizony sokszor már hajnalban
fölkeltett legédesebb álmomból:
- Talpra,
legény! Fűtsd be a kemencét, mire kiszakajtom a kenyereket.
De a
kemencefűtés csak egyik fele volt a mesterségemnek. Tudtam én segíteni az
édesanyámnak másképpen is. Mikor kisültek a fehér cipók, piros kenyerek,
édesanyám elővett egy tiszta fehér abroszt. Annak az egyik végébe is bekötött
egy kenyeret meg a másikba is, s azzal a nyakamba akasztotta a terhet. Én
vittem el a kenyeret minden házhoz, ahol mitőlünk vásároltak.
Sokszor
meleg volt még a kenyér, szinte sütött. De télen jó volt, mert bizony szellős
volt a gúnyácskám, s csípett a hideg, ahol a friss kenyér nem melegített.
Mentem is sebesen, az öreg nénik sokszor rám kiabáltak az utcán:
- Nini, hogy
viszik azok a kenyerek ezt a kisgyereket!
Volt egy
ház, ahova különösen nagyon szerettem kenyeret hordani. Nagy úr volt a gazdája,
méltóságos úrnak kellett szólítani, de azért nagyon barátságos ember volt.
Mindig krajcárt adott, ha otthon volt, s azt is megengedte, hogy az aranyozott
rácson keresztül benézhessek a kertbe.
Olyan kert
nincs több a világon, mint az volt. Nem is hittem, hogy nem a tündérek
kertészkednek benne. Aranyhalas tó közepében, amelyikbe szökőkút öntötte a
vizet, csudálatos nagy kelyhű virágok mindenfelé, márványszobrok a sudár
fenyőfák között.
Egyszer azt
mondja nekem a méltóságos úr:
- Láttál-e
már szép madarat, Ferkó?
- Láttam. Gólyát,
fecskét, sármányt, cinegét.
- Nem olyant
kérdezek én, fiam. Hanem olyan szelíd madarat, amelyik a ház körül él.
- Olyan is
van nekünk: az édesanyám kendermagos tyúkja. Nincs olyan jó tojó tyúk a
világon, se olyan szelíd. A kezemből elszedi a szemet.
- Ejnye,
ejnye, Ferkó, hát nagyon szereted a kendermagos tyúkot?
- Oda nem
adnám semennyiért!
A méltóságos
úr elnevette magát, kinyitotta a kertajtót, s kimutatott a kertbe.
- Hát ezért
ideadnád-e?
Egy nagy
madár ült egy kőoszlop hegyiben, de olyan szép madár, hogy nem lehet azt szóval
kimondani. A fején ragyogó tollkorona, a nyaka, mint a kék bársony.
Csillogott-villogott minden tolla, alig lehetett ránézni, ahogy ott ült nagy
méltóságosan. Hát még mikor kerekbe szedett farkát kiterjesztette, s megláttam,
hogy szivárványszín szeme van minden tollának! Nem tudtam egy szót se szólni
bámulatomban.
- Pávának
hívják ezt a szép madarat - mondta -, jól megnézd, mert ilyent nem mindennap
látsz.
De láttam én
attól fogva a pávát minden percben, még álmomban is. Se étel, se játék nem
kellett többet, mindig a páván járt az eszem. Mikor a kendermagos tyúk hízelgő
kárálással szaladt felém, akkorát rúgtam rajta, hogy a kerítésig gurult. S még
akkor se sajnáltam meg az istenadtát, hanem haragosan rákiáltottam:
- Mért nem vagy
te olyan szép, mint a páva?!
Édesanyám
meghallotta, amit mondtam, s kivallatta velem, hogy mi lelt. Sírva-ríva
könyörögtem neki:
- Édesanyám,
vegyen nekem pávát!
Anyám
szomorúan simogatta meg a fejemet.
- Ó,
fiacskám, nincsen nekünk arra való pénzünk. Nem szegény emberek mulatságára
teremtette azt az Isten. Különben a kendermagos tyúkért elcserélheted - tette
hozzá mosolyogva.
Egy
szempillantás alatt fölkaptam a tyúkot. Szegény azt se tudta örömében, hogy
simuljon hozzám. Bizonyosan azt gondolta, kiviszem az árokpartra füvet
csipegetni. Az anyám meg szemrehányóan nézett rám.
- Hát
elviszed a legkedvesebb jószágomat? Hát van lelked odaadni ezt a hűséges
teremtést?
Volt lelkem
elvinni és odaadni. Máig se tudom, hol vettem annyi bátorságot, hogy szegény zsellérgyerek
létemre odaálljak a nagy úr elé követelő szóval:
- Az ígéret
szép szó. Itt a tyúk, viszem a pávát!
A méltóságos
úr elnevette magát.
- Én nem
bánom, Ferkó, csak te meg ne bánd. Tedd le a tyúkot. Majd elküldöm a pávát,
mert te nem bírsz vele.
Ledobtam a
kendermagost, s ujjongva nyargaltam haza.
- Anyám,
hozzák a pávát!
Hozta is egy
szolga, nagy födeles kosárban. A gyönyörű madárnak az volt az első dolga, hogy
fölrepült a szalmás ól tetejére, s mind leverte onnan az uborkás üvegeket, amik
ki voltak rakva a napra.
Anyám
megharagudott a vendégre, de én leguggoltam az ól tövébe, s elgyönyörködtem a
csudálatos madárban. Csalogattam, hívogattam le, de ügyet se vetett rám. Ha
néha rám nézett, olyan haragosan nézett, hogy szinte megijedtem tőle. Bizonyosan
a márvány-szobros, szökőkutas kertet sajnálta.
Meg akartam
vigasztalni. Teleszedtem a tenyerem tiszta búzával, aztán fölálltam a köszörűkőre,
s fölnyújtottam neki a kezemet.
- Egyél,
pávácskám, és ne búsulj. A királyi udvarban se viselnék jobban a gondodat.
Mire ezt
kimondtam, a páva úgy a kezemhez vágott éles csőrével, hogy fölhasította az
ujjam. Nehéz szárnyával pedig úgy fejbe ütött, hogy leestem a köszörűkőről, s
még a követ is magamra rántottam.
Ez így nem
jól megy, gondoltam magamban, s most már csak messziről gyönyörködtem a
cseremadárban. Az meg leszállt a tetőről, s nagy gőgösen körülsétálta az
udvart. Csak most vettem észre, hogy csupa rongy a csizmája. Rút lábára szinte
rossz volt nézni. De még rosszabb volt azt látni, hogy milyen csúful lenézi a
páva a mi szegénységünket.
A kerítés
aljában hűsöltek a tyúkok. Nagy csendességben voltak, bizonyosan az
elajándékozott társukat sajnálták. Az én pávám odament hozzájuk. Bizonyosan
megbarátkozik velük, gondoltam magamban. Az ám, nekik ugrott, s úgy meggázolta
őket, hogy alig lihegtek az ártatlanok. Ezt már nem állhattam én se,
odahajítottam a kalapomat. Attól megijedt a páva, s hirtelen elugrott a
kamraajtó elé.
A küszöbön
hevert az én legjobb játszópajtásom, Pilliké, a fehér cica. Jókedvűen kanyargatta
a levegőben hosszú farkát. Egyéb se kellett a pávának. Lecsapott a cica
farkára, s akkorát rántott rajta, hogy fölkapta volna Pillikét, ha meg nem
kapaszkodik a küszöbben. Nyávogott szegény, hogy majd belesüketültem.
Szerencse, hogy a nagy sivalkodásra előugrott az öreg Bundás kutya, ő meg a
páva farkát kapta meg, s aligha ki nem szedi belőle a szivárványszínű tollakat,
ha a páva el nem rikoltja magát:
- Ju-u-u-új,
ju-u-új, juj-júj!
Ilyen
rettenetes rikoltás a mi házunknál még nem hallatszott. A Bundás úgy megijedt,
hogy kiszaladt az utcára, s én magam is azt néztem, hogy merre bújjak. A páva
meg egyre jajgatott, de úgy ám, hogy az egész utca népe a kapuhoz szaladt.
Nagyon
elszégyelltem magam, s még azon az estén visszavittük édesanyámmal a pávát. A kendermagos
tyúkot, csakhogy még egyszer visszakaphattam, oda nem adtam volna többet száz
páváért. S most is valahányszor látok olyan házsártos, veszekedő, irigy
madarat, mindig arra gondolok, hogy de sokkal többet ér nála egy szelíden
pityegő, jámbor, kezes tyúkocska.