Mikor engem föladtak az iskolába, sehogy se akartam
beleszokni a tudományba. Majd ríva fakadtam, mikor először nyomták a kezembe a
tollat. Pedig szép szerszám volt nagyon, piros szárú, réznyakú. De az
édesapámnak nagyobb öröme telt benne, mint nekem.
- Öröm nézni, milyen szép portéka ez - forgatta a
kezében.
- Szebb annál a kapa meg a szőlőmetsző kés - morogtam kedvetlenül.
- Könnyű portéka!
- Könnyebb a cseresznyeszedő szék!
- Tudós ember, aki bánni tud vele.
De erre kibuggyant belőlem a keserűség. Földhöz
csattantottam az új tollat, hogy mindjárt lekéredzett a réznyaka.
- De én nem akarok tudós ember lenni! Én gazdaember
akarok lenni, mint édesapám.
- Nono, fiam - nyugtatta édesapám kezét a vállamra, de
úgy ám, hogy egyszerre fölkaptam a tollat.
- Jaj - mondom -, inkább tudós leszek!
- Mást mondok én neked, te legény - emelte föl
édesapám az államat. - Először mégiscsak írni-olvasni tanulj meg. Jövő nyáron
aztán beállhatsz gazdainasnak, ha kedved lesz hozzá.
Erre az ígéretre aztán csakugyan nekiadtam magam a
tanulásnak. Kaptam is a vizsgán akkora jutalomkönyvet, hogy nem fért a
táskámba. Odaálltam vele az édesapám elé.
- Tudós vagyok, itt a könyv. Gazda lennék, hol a föld?
Világéletében mindig szavatartó ember volt az apám.
Kézen fogott, kiballagott velem a szőlőbe, odaállított a dinnyeföld sarkára.
- Látod ezt a vakondtúrást?
- Látom.
- Hát azt a másikat?
- Azt is.
- No, hát ami a két vakondtúrás közé esik, az a te
földed. Annak te vagy az ura-gazdája. Teszel-veszel rajta, amit jólesik. Én
bele nem szólok semmit, én csak szomszédod leszek.
Kicsi volt a föld, egy jó macskaugrás az egész, de
azért volt azon minden. Egy bokor sárgadinnye, két bokor kukorica, három bokor
saláta, négy bokor sárgarépa, öt bokor mák. Bukfencet akartam vetni örömömben,
de idejekorán eszembe jutott, hogy a gazdaemberek nem szoktak bukfencet hányni.
Ahelyett fölkaptam a kapát, nekiestem a két bokor kukoricámnak, s olyan
szerencsésen megkapáltam őket, hogy mind a kettőnek keresztülvágtam a tövit.
- Sebaj, szomszéd - vigasztalt az édesapám -, legalább
ezzel se kell többet bajoskodni.
Másnap még a kakas se kívánt jó reggelt, mikor engem
már kergettek ki a földemre. De a nap is jó éjszakát mondott már, mire
hazakerültem. Gyomláltam, locsoltam egész álló nap; túrtam‑fúrtam, mint a
vakondok.
- Tessék, gazduram, megszolgált kelmed érte - tolta
elém édesapám a derelyés tálat.
Csak úgy kopogott a szemem az éhségtől, mégse kívántam
az ételt. A kezem hólyagosra törte a kapanyél, jajgattam a nyakamra, nyögtem a
derekamra, ólomnak éreztem a lábom. A tetejébe pedig édesapám azzal vigasztalt:
- Nono, Ferenc gazda, majd lesz ez még rosszabbul is!
Hát lett is. Se látszatja, se foganatja nem volt az
igyekezetemnek. A mákjaimat mind kirázta a szél; a sárgarépámnak csak levele
maradt: a répáját megette a cserebogár hernyója. A salátámnak meg még csak
levele se maradt: lezabálta a csiga. Nem maradt a gazdaságomból egyéb, csak a
dinnyebokor.
No de azzal volt is ám annyi bajom, hogy majd
beleőszültem. Ha keveset locsoltam, sárgult; ha sokat locsoltam, sárgult. Ha a
nap sütött, fonnyadt. Ha a nap nem sütött, bágyadt. Mikor virágzott,
megszaggatta a jégeső, mikor megkötött, a kis dinnyéket megverte a ragya.
Dinnyeérésre nem maradt több rajta két dinnyénél.
Hanem azok olyanok voltak ám, hogy nem lehetett párjukat találni az egész
határban. Alig is vártam, hogy megérjenek. Ott ültem mellettük reggeltől estig,
s még a darazsakat is elkergettem róluk. Hanem az édesapámat hiába kértem, nem
nézte meg a dinnyéimet.
- Majd ha megérnek, szomszédkám!
Valahára megértek, jelentettem is kevélyen az
édesapámnak. Másnap reggel kiballagtunk a földemre dinnyét szedni. Mégpedig
korán reggel, harmathulláskor, hogy jókor odaérjünk.
Nagyon jókor odaértünk. Már a dűlőúton elsikoltottam
magam:
- Jaj, istenem, az egyik dinnyét elvitte valaki az
éjszaka!
- El biz azt - bizonygatta édesapám -, de sebaj, azét
viszik, akinek van.
No, legalább az egyiket meghagyta az a jó ember. Meg
ám, de arra meg az édesapám tette rá a kezét.
- Ezt meg én viszem el adóba, hékás - azt mondja.
- Adóba?
- Az ám, gazduram. Ha énrajtam megveszik az adót a
földemért, én is megveszem terajtad. Ilyen a gazda sorsa, lelkem gyerekem.
Magának dolgozik, más veszi hasznát. A te dinnyéd is én adom el a piacon.
Olyan szomorúan nézhettem én erre, mint a jégverte
búza, mert édesapám mindjárt megszánt.
- No, ne búsulj, azért neked adom a dinnyéd árát.
Legalább vehetsz rajta vetőmagot jövő esztendőre.
- Könyvet vegyünk rajta, édesapám - könyörögtem
szemlesütve.
Azt is vettünk, s azóta nem álltam be többet gazdának.
Azt hiszem, nem is állok ezután se.