A radnóti
gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz.
Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér
kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahírvirágok aranyszeme
nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
- Jönnek a
fecskék, jönnek!
Nem jöttek
biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte,
mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is,
amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak
továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a
szúnyogok meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték,
döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose
búsuljatok, emberek! Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény
radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek
az égre.
- Jaj, már
minekünk, ha az Isten madárkái is elhagytak! Nekik nincs már hajlékuk Radnóton.
Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan, hamvas
felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött
legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis,
százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű,
nótás ajkú népére.
Hol vannak
most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly
nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket,
kormos szarufák meredeznek az égte, mint valami óriási kéznek az imádkozó
ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak-kelnek az emberek a
háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce.
Mintha az is azt csattogná:
- Nem ér ez
semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom
az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva.
Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová?
Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba,
Czakóba, Iványiba meg a többi szomszéd faluba kvártétélyozták be magukat az
idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen
befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így
megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban
elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el
magát:
- Jobb lesz
nekünk elbujdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy
maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról
arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az isten tudja, mi
lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak,
hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az
Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő
házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket,
olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi
történik itt:
-
Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt
tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra.
Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen
születtek.
- Dévilik,
dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt,
itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal
hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a
forgószél a magasba.
- Elmennek,
elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy
mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a
magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri,
ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott
fáit.
Mire a nap
fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat,
szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik
rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
- Csicseri,
szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri,
van elé-é-é-ég!
- Add erréb,
csicseri!
- Hozom már,
ficseri!
Alkonyatra
már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban.
Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék
eszeltek ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan
fohászkodtak a hunyó nap sugaraiban, és vidám csicsergéssel kívántak jó
éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujukból, jaj, dehogy
kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az
áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő
házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a
falak, s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az
ácsszekerce:
- Ne
féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég
madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos
szellő hordta szét a Balog völgyében:
Adjon isten,
fityfiritty,
szép jó éjszakát,
virrassza ránk, fityfiritty,
rózsás hajnalát.
szép jó éjszakát,
virrassza ránk, fityfiritty,
rózsás hajnalát.