Igazság szerint nem is malom már a sédi malom, csak a
helye. Nagy kopasz folt a Séd vize partján, amivel nem bír se ásó, se eke.
Kemény földje kiveti magából mind a kettőt. Áldott búzamezők körös-körül, de
itt meg nem él egy fűszál.
Valamikor, úgy mondják, patakmalom kelepeit ezen a
helyen. De az nagyon régen lehetett, akkoriban, mikor még tündérek laktak a
vizekben. A Séd vize is nagyobb lehetett még akkor, mert bizony most ki se
bírna nyújtózni benne valami nagyobbacska tündér.
Az pedig hatalmas tündér volt, amelyik a Sédben
lakott. Látni ugyan sose látta senki, de holdas éjeken sokszor hallották a
szavát a halászok a víz fenekéről. Csengett, mint a harang, ha jókedvű volt;
harsogott rosszkedvében, mint messziről az égzengés. Szerencsére nagyon
jóravaló tündér volt, szívesen segített a szegény halászoknak, annyi halat
terelgetett a hálójukba, hogy alig bírták kihúzni néha. Hanem ha
megharagították, egy keszeg nem sok, annyit se fogtak. Megharagítani pedig
azzal lehetett, ha megszaggatták az emberek a patakba hajló öreg füzeket.
Lehullott targallyat ha szedegettek, azt nem bánta, de ha az élő fákat bántotta
valaki, akkor mindjárt fölkorbácsolta a vizet haragjában.
A Séd-parti fűzfáknak volt is nagy becsülete az
emberek előtt. A tündér fáinak hívták őket, s volt olyan halász, aki még a
süvegét is megemelte, mikor elment mellettük. A gazdag patakmolnárt, aki kint
állt a malomajtóban, ilyenkor mindig ette a méreg, és rá-ráförmedt a
halászokra:
- Ejnye, de bolond emberek vagytok ti, halászok, hogy
még a fűzfákat is megsüvegelitek! Annyi tisztességet meg nem tudtok, hogy
énelőttem is megemelnétek a süveget, pedig tudhatnátok, ki vagyok.
Tudta is azt mindenki, azért nem süvegelte meg senki.
Dölyfös, kevély ember volt a molnár. Soha senkin meg nem esett a szíve, pedig
annyi volt a tallér a ládájában, hogy lapáttal szokta szellőztetni. Ezt rendesen
olyankor cselekedte, mikor szegény ember ment el az ablaka alatt.
- Hadd fájjon a szíve az ínségesnek - mosolygott
gonoszul.
Amúgy is mindig azon törte a fejét, hogy mivel
szerezhetne bosszúságot másoknak. Nagyon szerette magát azzal mulatni, hogy
nagy kődarabokat hajigált a Sédbe a malomból, és kikiáltott a halászokra:
- Hej, de sokért nem adnám, ha egyszer fültövön
találnám a tündérteket!
A halászok azonban ügyet sem vetettek az ilyenfajta
tréfákra. Akkor aztán azt eszelte ki, hogy fölkapott egy fejszét, és ráfogta a
fűzfára. De már erre csakugyan fölzúdultak a halászok.
- Baj lesz abból, vízimolnár! - mondták neki.
- Nekem nem lesz! - vágta bele a fejszét a fába.
Ahogy a fejsze lecsattant, megremegett az egész füzes,
és haragos hullámokat vetett a Séd.
- Nézd, nézd, vízimolnár! - mutattak a halászok a
patakra. - Látod-e, hogy haragszik a tündér?
- Látom ám, hogy a szél fölborzolta a vizet. De a
tündérteket nem látom, hogy védelmére sietne a fáinak.
Galambhajú öregember volt a halászok szószólója, az
fogta meg a molnár karját.
- Ha hiszel a tündérben, ha nem, ne bántsd az élő fát,
mikor az se bánt téged.
A kevély patakmolnár erre csakugyan letette a fejszét,
s ahelyett az öreg halász ködmöne szélét kapta meg.
- Ohó, atyafi - rikoltozott rá -, magadra legyen
gondod, ne a fákra! Tudod-e, hogy esztendeje tartozol már egy zsák búzámmal? Ha
holnap ilyenkorra meg nem hozod, elveszem a tehénkédet.
Ezzel bement dühösen a malomba, a halászok is
hazatakarodtak, mert hirtelen nagy zivatar kerekedett. Elballagott szomorúan az
öreg halász is, s bizony vegyest hullott a könnye az esővel a ködmönére, mikor
arra gondolt, hogy elveszik a tehénkéjét.
Éppen ott rázta a tehénke a kolompot a kapuban, mire
hazaért, mellette meg egy szegény vándorló ácsorgott.
- Meglepett a vihar, bátya - mondta alázatosan -, rám
is esteledett; kaphatnék-e én itt éjszakai szállást?
- De még valami harapnivalót is kerítünk -
tüsténkedett az öreg halász, s bevezette a vendégét az egyetlen szobájába,
levágta tiszteletére az egyetlen báránykáját, elbontotta neki az egyetlen
ágyát, ő maga meg kifeküdt az istállóba a tehénkéhez.
- Úgyis a másé leszel már holnap - nézett rá
szomorúan, s egész éjszaka nem tudta befogni a szemét bánatában. Föl is kelt
első kakasszóra, s éppen meg akarta fejni a tehénkét, hogy friss tejet vihessen
a vendégjének, mikor az már útra készen toppant be hozzá.
- Köszönöm a szállást, jó ember - mondta mosolyogva -,
azzal áldlak meg érte, hogy amibe most legelőször kezdesz, azt csináld egész
nap.
Azzal úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, az
öreg halász pedig csodálkozva csóválta meg a fejét.
„No, ez garabonciás diák lehetett” - gondolta magában,
azzal kihajtotta a tehénkét az istállóból.
Ment is ki a tehénke ugrándozva, szaladt egyenesen a
vályúhoz, az öregember meg visszafordult, hogy beigazítsa a fakilincset. De
majd sóbálvánnyá merevedett, mert ahogy megfordul, látja ám, hogy a tehénke
megint ott áll a jászol mellett.
- No ni, Bimbó, hát te hogy kerültél vissza? - kérdi
tőle csodálkozva, s ahogy kitereli az udvarra, akkor látja, hogy ez másik
tehénke, mert a Bimbó ott szürcsöli a friss vizet a vályúból.
Szalad vissza esze nélkül az istállóba, hát ott van a
harmadik tehén - azt is kihajtja, ott a negyedik is. De egyebet se csinált
aztán egész álló nap, csak a tehénkéket terelgette ki az istállóból, lett is
naplementre akkora csordája, hogy az udvarra se fért, az utcára se fért, egész
a sédi malomig ért az eleje.
„Sebaj, legalább helyébe mén a molnárnak a tehén” -
gondolta magában a halász, s át is ment a molnárhoz, hogy válasszon ki egyet a
csordából az adósság fejében.
De nem telt bele egy kakaskukorintásnyi idő, már akkor
ott volt a molnár, s vallatóra vette a halászt, hogy jutott ehhez a csordához.
- Így és így - mesélte boldogan az öregember, s
elmondta töviről hegyire, hogy fogta meg a vándorló áldása.
No, a molnárnak se kellett egyéb, egy nyomba kettőt is
lépett, úgy szaladt vissza a malomba, s kiült a kiskapuba garabonciást lesni.
Olyan szerencséje volt, hogy kisvártatva el is csípte, be is tessékelte a
legszebb szobájába, a tiszteletére borjút vágott, belefektette a
selyem-paplanos ágyba, s még a malmot is elállította, hogy ne zavarja a
kattogásával a vendég álmát. De alig várta, hogy fölébredjen, mindjárt az volt
hozzá az első szava:
- No, deák, áldj meg engem is!
- Mivel áldjalak meg, jó ember?
- Amivel a halászt megáldottad.
- No, hát te is azt csináld ma egész nap, amit
legelőször csinálsz - mosolygott a vándorló ‑, csak aztán meg ne bánd az
áldást.
Azt se várta a molnár, hogy a vendég elköszönjön tőle,
szaladt be a malomba, hozta ki a tallérosládáját, és kiült vele a Séd partjára.
„Én bizony pénzt olvasok egész nap - gondolta magában
-, mégpedig idekint a szabadban, hogy jobban férjen.”
Azzal lehajolt a ládához, kivette belőle az első
tallért, de ahogy fölemelkedett, akkorát prüsszentett, hogy a tallér kiesett a
kezéből, s hapci, hapci, beleugrott a Séd vizébe. Utána a másik, a harmadik, a
századik, az ezredik. Szegény sédi molnár napestig egyebet se csinált, csak
prüszkölt, és eregette bele a szép fényes tallérokat a vízbe. S ahogy a hold
kisütött, még egy nagyot prüsszentett, s ő maga is begurult a vízbe.
Így állt bosszút a Séd tündére a fáiért - mert a monda
ma is azt tartja, hogy ő volt az a vándorló deák, aki aztán végképpen el is
tűnt erről a tájról. A Séd vize pedig egyre összébb zsugorodott, egyszer csak
szárazon maradt a gazdátlan patakmalom, össze is omlott lassanként, s ma már
csak a helyét mutogatják. S csendes éjszakákon, ha meg-megcsobban a patak vize,
azt szokás mondani: csitt csak, prüszköl a sédi molnár!