Hallgass ide, mesét mondok!
Kinn a faluvégen, a dűlőút szélén, állt egy takaros
kis parasztház - biztosan láttad te is arra jártodban. A ház előtt virágoskert
pompázott, körülötte léckerítés; azon túl árok húzódott, s az árokparti zsenge
fűben egy kis százszorszép bontogatta szirmait. Melegen simogatta a nap, akár a
kert pompás díszvirágait, s a szerény kis virág szinte szemlátomást nyúlott,
erősödött. Egy reggel aztán kitárta valamennyi fehér-rózsaszín, apró szirmát,
megmutatta porzóinak sárga gombját - mintha egy arany napocskát rózsás sugarak
vettek volna körül. A kis százszorszépnek eszébe se jutott, hogy ő csak egy
szegényes ruhájú mezei virág, hogy észre se veszik a fű között; boldog volt és
elégedett, hálásan fordult a meleg nap felé, nézte sugaras arcát, és hallgatta
a magasban szántó pacsirta énekét.
Ünnepi öröm töltötte el, mintha vasárnap lett volna,
pedig éppen hétfő volt; a gyerekek iskolában ültek és tanultak; a százszorszép
is tanult, ahogy ott üldögélt kis zöld szárán az árokparti fűben: tanult a
naptól meg a természettől, s csordultig telt a szíve hálával. A pacsirtát
hallgatta, úgy érezte, azt mondja el énekében, amit ő is érez; áhítattal nézett
föl a boldog madárra, amely énekelni is tud meg röpülni is, de irigység nem
volt a szívében, nem bánkódott, hogy neki egyiket se adta meg a természet.
"Látok és hallok, ez elég! - gondolta magában. - Simogat a nap, elfutóban
megcsókol a szél. Kívánhatok-e többet?"
A kerítésen belül mereven állt a sok előkelő virág,
mintha nyársat nyelt volna; minél kevesebb illatot árasztottak, annál
gőgösebben vetették föl a fejüket. A pünkösdi rózsák földuzzasztották az
arcukat, hogy nagyobbak legyenek, mint a rózsák, pedig hát nem a nagyság teszi
a virágot. A tulipánok csodálatos színekben pompáztak, s ezt ők is tudták, hát
kihúzták magukat, hogy mindenki láthassa őket. Persze észre se vették az
árokparton virágzó százszorszépet, de az annál többet gyönyörködött bennük.
"Milyen pompásak, milyen előkelők! Az a szép hangú madár biztosan leszáll
közébök, és meglátogatja őket. De jó, hogy ilyen közel születtem, és láthatom
ezt a pompát!"
Még végig se gondolta, egyszer csak árnyék borult
fölébe: a pacsirta ereszkedett alá a magasból. Csakhogy nem a pünkösdi rózsák
meg tulipánok közé, nem bizony, hanem egyenest a kis százszorszép mellé, akit
szinte elkábított az öröm.
A szép hangú madár körültáncolta, és azt énekelte:
- Milyen lágy ez a zsenge fű! És milyen gyönyörű ez a
kis százszorszép, igazán megérdemli a nevét! Arany a szíve, ezüst-rózsaszín a
ruhája!
Boldog volt a kis százszorszép, kimondhatatlanul
boldog! Most tudta meg, hogy ilyen szép nevet kapott a természettől. A pacsirta
énekelt neki egyet, aztán fölröppent a magasba, és eltűnt a kék végtelenben.
Beletelt egy jó darab idő, míg a százszorszép magához
tért váratlan öröméből. Kicsit szégyenlősen és mégis boldogan tekintett a kert
pompázó virágai felé: láthatták, hogy milyen megbecsülés érte, s bizonyosan
osztoznak örömében. De a tulipánok még magasabbra vetették a fejüket, s hegyes
arcuk vérvörös volt a bosszúságtól. A pünkösdi rózsák meg egészen megdagadtak
dühükben, s még szerencse, hogy nem tudtak beszélni, mert kemény szavakat
vágtak volna oda a százszorszépnek. A szegény kis virág látta rajtuk, hogy
kijöttek a sodrukból, s ez mélyen elszomorította.
Nemsokára egy lány lépett a kertbe, fényes pengéjű,
éles kés volt a kezében, lehajolt a tulipánokhoz, és jó néhányat levágott.
- Jaj! - ijedezett odakinn a kis százszorszép. - Most
meghalnak szegények, rettenetes! - A lány csokorba kötötte a tulipánokat, és
bevitte a házba; a százszorszép hálát adott az istennek, amiért ő kinn
született az árokpart füvében, s nőhet, virágozhat észrevétlen. Alkonyatkor
összecsukta apró szirmait, és álomra hajtotta a fejét. Egész éjjel a napról meg
a szép hangú madárról álmodott.
Másnap reggel, amikor boldogan nyitogatta sorra
szirmait, s kitárta kelyhét a napnak meg a szélnek, meghallotta megint a
pacsirta énekét, de ez most a szomorúság éneke volt. Bizony nem is csoda: a
pacsirtát hálóba kerítették, s most egy kalitkában raboskodott a nyitott ablak
mellett. Fájdalmas vágyakozással énekelt a szabad, boldog repülésről, az
ifjúságról, a zsendülő vetésről, a levegő roppant tereiről, a könnyű lebegésről.
A szegény madárnak majd megszakadt a szíve: börtönrács választotta el ettől a
sok gyönyörűségtől.
A kis százszorszép nagyon megsajnálta, és mindenáron
segíteni akart rajta, de hogy fogjon hozzá gyönge kis virág létére? Törte a
fejét, de hiába. Egy csapásra elfeledte, hogy milyen szép körülötte a világ,
milyen simogató a nap, s milyen szépek az ő rózsás-fehér szirmai; csak a
raboskodó madár sorsa járt az eszében, amelyen nem változtathatott.
Ahogy ott tűnődött, két fiú lépett ki a kertkapun. Az
egyiknek kés volt a kezében, éles kés, amilyennel a lány metszette le a
tulipánokat. A fiúk egyenest a százszorszép felé tartottak, aki remegve várta,
mi következik.
- Itt kivághatunk egy szép pázsitkockát a pacsirta
kalitkájába! - mondta az egyik fiú, s belevágott a fűbe, éppen körülkerítette
azt a darabot, amelynek közepén a kis százszorszép virágzott.
- Tépd ki azt a virágot! - mondta a másik fiú, s a
százszorszép megremegett: ha kitépik, meghal. Pedig most úgy szeretett volna
élni, hiszen a kalitkába kerülne, a fogoly pacsirtához!
- Hadd maradjon! - felelte a fiú. - Csak díszíti a
pázsitot. - A százszorszép hát életben maradt, s bejutott a raboskodó madár
kalitkájába.
De nem segíthetett rajta, még vigasztalni se tudta. A
szegény kis madár elvesztett szabadságát siratozta, ott vergődött a kalitka
vasrúdjai mellett; a százszorszép meg nem tudott beszélni, hát nem
vigasztalhatta. Így múlt el a délelőtt.
- Majd szomjan halok! - panaszolta a kis madár. -
Elmentek hazulról, s nem adtak innom. Kiszáradt a torkom, jég meg tűz járja át
a testemet, lélegzeni is nehezemre esik. Meghalok, tudom, itt kell hagynom a
napot, az üde lombokat, a kék levegőt, a föld minden gyönyörűségét!
Tikkadt csőrét belefúrta a hűvös pázsitba, hogy
felfrissüljön, s akkor vette észre a kis százszorszépet. Fölébe hajolt, és
szánakozva mondta:
- Hát neked is rabságban kell elpusztulnod, te szegény
kis virág? Téged meg ezt a darabka pázsitot adták nekem kárpótlásul az egész
világért, ami nemrég még az enyém volt. Legyen hát minden kis fűszál egy-egy
sudár fa, minden egyes szirmod egy-egy illatos virág a számomra! Ó, de te is
csak arra emlékeztetsz, kis virág, amit elveszítettem!
"Ha megvigasztalhatnám!" - gondolta
megindultan a százszorszép, de szirmát se tudta mozdítani, nemhogy szólni
tudott volna. Hanem az illat, amely a kelyhéből áradt, sokkal erősebb volt,
mint máskor; ezt megérezte a rab madár is, s nem nyúlt a virághoz, pedig
epesztő szomjúságában már a fűszálakat is letépdeste.
Már beesteledett, s még mindig nem tért haza a
háznépe; nem adott senki a madárnak egy csepp vizet se. Kiterjesztette szegény
a szárnyát, gyötrődve vergődött, s éneke csak fájdalmas, panaszkodó csipogás
volt. Tikkadt feje ráhanyatlott a virágra, s egyszer csak vége volt:
megszakasztotta szívét a vágyakozás meg a szomjúság kínja. A százszorszép
szomorúan virrasztott mellette, nem jött álom a szemére, vagyis nem tudta
összecsukni a szirmait. Betegen konyult le a földre.
Csak másnap reggel léptek a kalitkához a fiúk; amikor
meglátták a halott pacsirtát, meggyászolták, elsiratták, aztán szép kis sírt
ástak neki, piros skatulya-koporsóba beletették a madarat, s virágszirmokat
szórtak fölébe, nagy pompával temették el. Amíg élt és énekelt, megfeledkeztek
róla, étlen-szomjan hagyták a kalitkában, de most, hogy kimúlt, így megbecsülték.
Hanem a pázsitkockát a százszorszéppel együtt
kihajították az út porába. Nem gondolt a kis virágra senki, pedig egyedül ő
volt jó szívvel a pacsirtához, s ha ki tudja eszelni a módját, bizony
megvigasztalta volna szomorú fogságában.