A koppenhágai új piactér közelében, az Östergade egyik
házában nagy társaság gyűlt egybe; időnként elkerülhetetlen, hogy nagy
vendégsereget hívjunk, aztán viszonzásul bennünket is meghívjanak. A társaság
egyik része már körülülte a kártyaasztalokat, a másik része pedig arra várt, mi
alakul ki a háziasszonynak abból a kérdéséből: "No, és mivel töltsük az
időt?" Egyelőre itt tartottak; ki-ki azzal szórakozott, amivel éppen
tudott. Beszélgetés közben a középkorra terelődött a szó; voltak, akik sokkal
szebbnek képzelték el, mint a jelenkort. Knap igazságügyi tanácsos olyan
hevesen védte ezt az álláspontot, hogy a háziasszony nyomban helyeselni kezdett
neki; mindketten elítélték Örstednek egy almanachban megjelent írását a régi és
új időkről, amelyben lényegében a jelenkor javára döntött. Az igazságügyi
tanácsos az 1513-ban meghalt János dán király uralkodásának idejét tartotta a
legnagyszerűbb, legboldogabb kornak. Szakadatlan folyt az élénk vita, akkor
hallgatott csak el egy pillanatra, amikor behozták az újságot, abban viszont
nem volt semmi figyelemre méltó. Menjünk ki addig az előszobába, ahol a
vendégek letették a kabátot, botokat, esernyőket és sárcipőket. Két hajadon
üldögélt idekinn, egy fiatal és egy öreg. Első pillanatra azt hihetnénk, hogy
gazdáikra, valamelyik öreg kisasszonyra vagy özvegyre várnak, hogy majd
hazakísérjék a vendégségből, de aki figyelmesebben megnézi őket, láthatja, hogy
nem lehetnek közönséges cselédek; nagyon is finom a kezük, királynői a
tartásuk, ruhájuk is egészen merész és különös szabású. Két tündér üldögélt az
előszobában. A fiatal, ha nem is maga a Szerencse-tündér, de egyik komornájának
szobalánya; s az a dolga, hogy a Szerencsetündérnek kisebb ajándékait hordja
szét a világba. A komoly arcú öreg tündér a Gond tündére volt. Ő mindenüvé maga
járt, a maga fenséges személyében intézett mindent, mert tudta, hogy így a
legjobb.
Elmondták egymásnak rendre, hol jártak aznap; a
Szerencse-tündér komornájának szobalánya ezen a napon csak apró-cseprő
dolgokban járt; egy új kalapot óvott meg a záporesőtől, kijárta egy derék
embernek, hogy egy előkelő léhűtő köszönjön neki, hasonló ügyeket intézett el,
s beszámolt róla az öreg tündérnek. Végül megsúgta neki, hogy még valami
egészen különleges megbízatása van.
- Tudnod kell - folytatta -, hogy ma van a születésem
napja, s ezen a jeles napon egy pár sárcipőt bízott rám az asszonyom. Az
emberiséget kell megajándékoznom vele. Bűvös erő lakik ebben a sárcipőben: aki
felhúzza, ott terem azon a helyen és abban a korban, ahová kívánkozik; azon
nyomban teljesül a vágya, és az az ember végre tökéletesen boldog lehet itt a
földön.
- Ne hidd! - rázta a fejét a Gond-tündér. - Az az
ember boldogtalan lesz, és áldja majd a pillanatot, amikor megszabadul a bűvös
sárcipőtől.
- Hogy mondhatsz ilyet? - hitetlenkedett a másik. -
Nézd, ideteszem a küszöbre, valaki majd tévedésből felhúzza, s az lesz a
szerencsés. - Azzal elhallgattak.
Későre járt; Knap igazságügyi tanácsos, aki már
egészen beleélte magát János király korába, hazakészülődött. A véletlen úgy
akarta, hogy tévedésből a Szerencse sárcipőjét rántsa fel a magáé helyett; s
abban lépett ki az Östergadéra. A sárcipő bűvös ereje azonban egy szempillantás
alatt visszaröpítette abba a korba, amelybe leginkább kívánkozott: János
királyéba, s ahogy a vendéglátó házból kitette a lábát, bokáig süppedt a sárba,
lucsokba, hiszen abban a korban még nem kövezték az utcákat:
- Micsoda feneketlen sár! - mérgelődött a tanácsos. -
Hová tűnt a gyalogjáró? És mért oltották el az utcai lámpákat?
Nemrég kelt fel a hold, s különben is olyan vastag köd
volt, hogy mindent elnyelt a sűrű sötétség. Lámpa csak a következő utcasarkon
pislogott, egy Madonna-kép előtt, de nagyon gyéren világított; a tanácsos csak
akkor vette észre, amikor alája ért, és megakadt a szeme az anya és a gyermek
festett képén.
"Itt alighanem régi képeket árulnak - mondta
magában a tanácsos -, s a kereskedő elfelejtette bevenni éjszakára a
cégért."
Emberek haladtak el mellette János király korának
öltözetében. "Micsoda maskarák! Biztosan jelmezbálból jönnek."
Egyszer csak sípok zendültek, dobok puffantak, fáklyafény
világította be az éjszakát. Az igazságügyi tanácsos csodálkozva állt meg, és
nézte az előtte elhaladó különös menetet. Dobosok csapata lépdelt az élen, nem
sajnálták a dobjukat, verték derekasan; íjas, vértes darabontok követték őket.
A menet közepén egy papi személy pompázott méltóságosan. Az igazságügyi
tanácsos álmélkodva kérdezte, kicsoda a rangos egyházi ember.
- A sjaellandi püspök - felelte valaki.
- Uramisten, mi jutott a püspök eszébe? - sóhajtotta a
tanácsos, és rosszallón csóválta a fejét. Vajon csakugyan a püspök lenne? Egyre
ezen törte a fejét, miközben mereven maga elé tekintve végigment az Östergadén,
majd a Nagyhíd téren. A Palota térre vezető hidat kereste, de nem találta; a
homályban valami folyóvíz partja derengett, s végre két embert pillantott meg
egy kikötött csónakban.
- Holmba akar átkelni uraságod? - szólították meg.
- Holmba? - Az igazságügyi tanácsosnak fogalma sem
volt, milyen korba cseppent bele hirtelen. - Nem, Christianshavenbe tartok, a
Kispiac utcába. - A két ember csodálkozva bámult rá.
- Csak azt mondják meg, merre van a híd? Szégyen,
gyalázat, hogy egyetlen lámpa se ég errefelé, s akkora a sár, mintha
ingoványban gázolna az ember! Minél tovább beszélt a révészekkel, annál
érthetetlenebb volt előtte a beszédük.
- Nem értem ezt a bornholmi tájszólást! - mondta végül
bosszankodva, és faképnél hagyta őket. De a hidat csak nem találta, még csak a
korlátját se látta. "Gyalázat, hogy milyen elhanyagolt itt minden! -
mérgelődött. Sohasem látta siralmasabbnak a maga korát, mint ezen az estén. -
Bérkocsit fogadok határozta el -, majd hazavisz... Az ám, de hol vannak a
bérkocsik? Egyet se látni. Vissza kell mennem az új piactérre, talán ott
találok bérkocsit, különben sose jutok haza Christianshavenbe."
Visszaindult hát az Östergadén, s már a vége felé
járt, amikor kisütött a hold. - Hát itt meg miféle állványokat építettek? -
kiáltott fel, amikor a holdfényben kirajzolódott előtte az Öster-kapu, amely
abban az időben az Östergade végén állott.
Szerencsére talált végre egy átjárót, amelyen át
kijutott a mai új piactérre, csakhogy ez akkoriban puszta rét volt. Itt-ott
csenevész bokrok; a rét közepén széles csatorna vagy folyó vize hömpölygött át.
A túlsó parton elszórtan szegényes viskók dülöngéltek, holland hajósok tanyái;
róluk nevezték el Hollandvölgynek ezt a városrészt.
- Vagy délibáb játszik velem, vagy becsíptem - jajdult
fel az igazságügyi tanácsos. - Mi történt körülöttem? Mi történt?
Megint visszafordult, szentül hitte, hogy lázas beteg.
Amikor visszaért a házsorok közé, szemébe tűnt, hogy a legtöbb ház favázas és
zsúpfödeles épület. "Nem, nem vagyok magamnál - nyögte. - Pedig nem ittam,
csak egy pohár puncsot! Úgy látszik, annyi is megártott. Különös ötlet is
punccsal meg meleg lazaccal kínálni a vendégeket; meg is említem majd az
ügynöknének! Ha visszamennék hozzájuk s megmondanám, hogy rosszul vagyok... De
ez kissé kínos volna, s az se biztos, hogy még ébren vannak."
Kereste azért a házat, ahol vendégségben volt, de
mintha a föld nyelte volna el.
- Rettenetes! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Nem
ismerek rá az Östergadéra! Egyetlen boltot se látok, körös-körül düledező,
roskatag viskók, mint Roeskildéban vagy Ringstedtben. Istenem, de rosszul
vagyok! Ha szégyenkezem miatta, azzal nem segítek magamon. Ugyan hol az
ördögben lehet az ügynök háza? Itt kellene lennie, de ez egészen másforma ház.
No, fő, hogy még ébren vannak. Nagybeteg vagyok, most már bizonyos.
Félig nyitott ajtó előtt állt; az ajtórésen fény
vetődött ki az utcára: János király-korabeli sörház volt. Az ivó olyan, mint
egy holsteini parasztház pitvara; hajósok, koppenhágai polgárok s néhány
írástudó ember ült a kancsók mellett beszélgetésbe merülve. Ügyet se igen
vetettek az újonnan érkezettre.
- Bocsánat - lépett az igazságügyi tanácsos az
elősiető kocsmárosnéhoz -, rosszul lettem az utcán. Lenne szíves bérkocsit
hozatni, szeretném hazavitetni magamat Christianshavenbe.
A kocsmárosné nagy szemeket meresztett rá, a fejét
rázta, aztán németre fordította a szót. A tanácsos azt hitte, hogy az asszony
nem tud dánul, elismételte hát németül a kívánságát. Különös beszéde és még
furcsább öltözete bizonyossá tette a kocsmárosnét, hogy külföldivel van dolga.
Azt az első pillanatban észrevette, hogy a vendég rosszul érzi magát, hozott is
neki mindjárt egy kancsó vizet; a víz persze édes is volt, sós is egy kicsit,
mert az udvar kútjából merítették.
A tanácsos tenyerébe hajtotta fejét, mélyet lélegzett,
és eltűnődött rajta, milyen furcsán megváltozott körülötte minden.
- Ez A Nap mai száma? - kérdezte, csak azért,
hogy kérdezzen valamit, amikor a kocsmárosné egy árkus papírt tett el a keze
ügyéből.
Az asszony nem értette a kérdést, csak odaadta neki az
árkus papírt; fametszet volt rajta, azt az égi jelenséget ábrázolta, amelyet
Köln városa fölött láttak. - Érdekes régiség! - élénkült fel az ódon metszet
láttára az igazságügyi tanácsos. - Hogy került önhöz ez a ritkaság? Értékes
holmi, bár ami a tárgyát illeti, együgyű mese, semmi más. Manapság már
megfejtették az efféle égi jelenségeket: a csakugyan létező északi fénnyel
magyarázzák. Valószínűnek tartják, hogy az elektromosság játéka.
A közelebb ülők minden szavát hallották, és álmélkodva
néztek rá; egy ember felkelt, mély tiszteletkel emelte le a kalapját, és komoly
arccal kérdezte:
- Ön, monsieur, ugye, igen-nagyon tudós ember?
- Nem én - felelte szerényen a tanácsos -, csak éppen
van némi fogalmam egyről-másról, amit minden műveltembernek tudnia kell.
A modestia dicséretes erény - bólintott az ember. -
Beszédéről különben meg kell állapítanom, hogy mihi secus videtur, de én
örömmel suspendálom judiciumomat.
- Bocsánat... kihez van szerencsém? - kérdezte
zavartan az igazságügyi tanácsos.
- A szentírás baccalaureusa vagyok -
mutatkozott be az idegen.
A tanácsos beérte a válasszal, a különös cím
összhangban volt a különös öltözékkel. "Bizonyára egy régimódi falusi
iskolamester - vélte magában -, bogaras különc, amilyeneket már nem látni
másutt, csak Jyllandban."
- Bár ez nem locus docendi - folytatta a
baccalaureus -, azért kérem, folytassa, ha nem fárasztom vele. Látom, nagyszerű
ismerője a régi auctoroknak! - Igen, ezt elmondhatom magamról - felelte a
tanácsos -, szeretem böngészni a régi hasznos írásokat, de szívesen olvasom az
újakat is, kivéve az úgynevezett "köznapi történeteket", ezekkel
bőven szolgál az élet is.
- "Köznapi történeteket"? - kérdezte
értetlenül a baccalaureus.
- Igen, a mai regényeinkre célzok.
- Ó - mosolygott a másik -, azért el kell ismerni,
elmés írások azok, vagy becsben vannak az udvarnál is. A király különösen
kedveli Iffven és Gaudian urak regényét Artus királyról és a Kerekasztal
lovagjairól. Őfelsége tréfás szavakkal emlékezett meg a regényről főuraink
előtt.
- Még nem volt alkalmam elolvasni - mondta a tanácsos
-, bizonyosan új regény, és Heiberg kiadásában jelent meg.
- Nem Heiberg - Godfred von Ghemen adta ki.
- Talán Godfred von Ghemen a szerző? - ámult el az
igazságügyi tanácsos. - Hiszen ez igen régi név: Godfred von Ghemen nyomtatta
az első könyvet Dániában!
- Úgy van, ő az első könyvnyomtatónk - bólintott a
baccalaureus.
Eddig döccenés nélkül folyt a beszélgetés; egy derék
polgár a súlyos dögvészről beszélt, amely néhány éve pusztított, vagyis
1484-ben, de a tanácsos azt hitte, hogy a nemrégi koleráról van szó, s így nem
derült ki semmi furcsaság a beszélgetés során. Az 1490-es kalózhadjárat olyan közeli
esemény volt, hogy meg kellett említeni. Az emberek elmondták, hogy az angol
kalózok a kikötőből rabolták el a hajókat; az igazságügyi tanácsos, aki
felidézte 1801 eseményeit, a pártjukra állt az angolokkal szemben. De most már
elakadt a beszélgetés, minduntalan felvették az iskolamesteri hangot; a derék
baccalaureus rendkívül tudatlannak bizonyult a tanácsos szemében, az meg a
tanácsos kijelentésit, a legegyszerűbbeket is képtelennek és túlságosan
merésznek találta. Néha meghökkenten meredtek egymásra, aztán ha egészen
összezavarodtak egymás beszédétől, a baccalaureus deákra fordította a szót,
remélve, hogy így jobban megérteti magát. De persze nem használt ez sem.
- No, jobban van? - rántotta meg a kocsmárosné a
tanácsos kabátujját. Az hirtelen észbe kapott; beszéd közben megfeledkezett
róla, mi is történt vele, s most végiggondolta az egészet.
- Uramisten, hol vagyok? - kiáltott fel, és szédülni
kezdett.
- Kocsmárosné asszony, Claretet ide! Méhsört meg
brémai sört! - kiáltotta az egyik vendég. - Uraságod a vendégünk!
Két hajadon lépett az ivóba, az egyik kétszínű főkötőt
viselt. Töltöttek a kupákba, aztán mélyet bókoltak; az igazságügyi tanácsosnak
végigfutott a hideg a hátán.
- Mi történik itt? Mi történik itt? - dadogta
hideglelősen, de innia kellett velük; a két hajadon egészen illedelmesen vette
birtokába a jámbor tanácsost. Kétségbeesetten nézegetett körül, s amikor valaki
azt mondta, hogy berúgott, cseppet sem kételkedett ebben az állításban, csak
azért könyörgött nekik, hozzanak neki bérkocsit. Erre aztán mindenki azt hitte,
hogy oroszul beszél.
A tanácsos még sohasem volt ilyen nyers beszédű és
alantas társaságban.
- Azt hinné az ember; hogy a pogányság korába süllyedt
vissza az ország - mondta magában. - Mondhatom, nem volt rettenetesebb estém életembe!
- Hirtelen mentő gondolata támadt: lebukik az asztal alá, ellopakodik az
ajtóig, és menekülni próbál.
Szerencsésen el is jutott az ajtóig, de a többiek
észrevették, mit tervel. Elkapták a lábát, s a szegény tanácsos szerencséjére a
kezükben maradt a bűvös sárcipő, s vele együtt az igazságügyi tanácsos is
megszabadult a varázslattól.
Végre tisztán látott: erős fényű utcai lámpa égett a
feje fölött, előtte egy nagy ház magaslott, jól ismert, pompás épület. Az
Östergadét látta maga előtt, olyannak, amilyennek mi is ismerjük. A tanácsos
lábbal egy kapu felé, a gyalogjárón feküdt, szemben vele egy éjjeliőr üldögélt
bóbiskolva.
- Uramisten, itt hevertem az utcán, s milyen furcsát
álmodtam! - dörzsölte meg a szemét a tanácsos. - Igen, itt vagyok az Östergadén!
Milyen szép, milyen világos és eleven! Borzasztó, hogy mit tett velem az az egy
pohár puncs!
Két perc múlva már bérkocsi vitte Christianshaven
felé. A tanácsos az éjszaka kiállott félelmekre és gyötrelmeire gondolt, s
szíve mélyéből áldotta a boldog valóságot, korunkat, amely hibáival együtt is
sokkal jobb, mint az, amelyikben az imént időzött. Bizony, nagyon okosan
gondolta ezt az igazságügyi tanácsos úr!
- No nézd! Egy pár sárcipő! - kiáltott fel csodálkozva
a bakter. - Biztosan a hadnagyé, aki ott fönn lakik az emeleten. De mért hagyta
itt a kapuban?
A derék bakter készséggel becsöngetett volna a
hadnagyhoz, hogy a sárcipőt visszaszolgáltassa, mert látta, hogy a hadnagy
ablaka még világos. De a ház többi lakója már aludt, s nem akarta felzavarni
őket.
"Biztosan jó meleg holmi - mondta magában. -
Milyen kellemes, puha bőrből van! - Felpróbálta: mintha az ő lábára szabták
volna. - Hanem milyen fura a világ sora! A hadnagy most kedvére heverhetne a jó
meleg ágyában, s mégse teszi! Hanem ahelyett föl-alá járkál a szobájában. De
boldog ember lehet, istenem! Nincs a nyakán se feleség, se gyerek, minden
estéjét vidám cimborákkal tölti. Ha a helyében lehetnék, de boldog is
lennék!"
Még végig se mondta a kívánságát, máris hatott a
sárcipő bűvös ereje: a bakter mindenestől beköltözött az emeleten lakó
hadnagyba. Fönn állt a szobában, s egy kis rózsaszínű papírlapot tartott a
kezében; a papírlapon egy vers állt, a hadnagy úr saját verse. Mert ki az
közülünk, akinek nem volt életében legalább egyszer költői hangulata? Márpedig
ha olyankor leírja, amit érez, készen is van a vers. A hadnagy úr ezt a verset
írta a rózsaszínű papírlapra:
HA GAZDAG LENNÉK!
"Ha gazdag lennék!" - hányszor
áhítottam,
már kétarasznyi kislegény koromban.
Ha pénzem volna! Tiszt lennék,
bizony, kardom volna, sujtásos zubbonyom...
A tiszti rangot megadták az évek,
de én maradtam templom egerének -
segíts meg, istenem!
már kétarasznyi kislegény koromban.
Ha pénzem volna! Tiszt lennék,
bizony, kardom volna, sujtásos zubbonyom...
A tiszti rangot megadták az évek,
de én maradtam templom egerének -
segíts meg, istenem!
Ó, ifjú emlék, szívem altatója!
Ó, zsenge lányka félénk, tiszta csókja!
Mások zsebe a tallértól dagadt,
de én meg mesét tudtam ám, sokat!
A lány beérte ezzel - hát meséltem,
és boldog voltam így, gazdag-szegényen
tudod jól, istenem!
Ó, zsenge lányka félénk, tiszta csókja!
Mások zsebe a tallértól dagadt,
de én meg mesét tudtam ám, sokat!
A lány beérte ezzel - hát meséltem,
és boldog voltam így, gazdag-szegényen
tudod jól, istenem!
"Ha gazdag, lennék!" - ezt szövöm
imámba,
mert hajadon lett az a zsenge lányka,
olyan okos, szép, jó, mint senki sem.
Ó, hogyha tudná, mit rejt a szivem!
A legszebb mesét: ő meg én...
Hiába: magam ítélem ajkam hallgatásra,
te mondtad, istenem.
mert hajadon lett az a zsenge lányka,
olyan okos, szép, jó, mint senki sem.
Ó, hogyha tudná, mit rejt a szivem!
A legszebb mesét: ő meg én...
Hiába: magam ítélem ajkam hallgatásra,
te mondtad, istenem.
Ha gazdag lennék - legalább vigaszban,
nem írnék verset, melyben csak panasz van.
Hervadt levélen röpítem felé,
ó, régi lány, a régi szép regét:
az éj majd elnyeli borús mesémet.
Jövőm sötét: nem látlak benne téged.
Áldjon meg százszor az én istenem!
nem írnék verset, melyben csak panasz van.
Hervadt levélen röpítem felé,
ó, régi lány, a régi szép regét:
az éj majd elnyeli borús mesémet.
Jövőm sötét: nem látlak benne téged.
Áldjon meg százszor az én istenem!
Igen, ilyen verseket ír az ember, ha szerelmes, de aki
csak egy kicsit is meggondolt, nem nyomtatja ki. Hadnagyi paroli; szerelem és
szegénység - szabályos háromszög ez, vagy hogy másképp mondjam, a szerencse
kettétört kockájának egyik fele. Tudta ezt jól a hadnagy; sóhajtott is egy
szívszakasztót, fejét az ablakpárkányra hajtva:
"Mennyivel boldogabb az a szegény bakter odalenn
az utcán! Hírből se ismeri, amit én szükségnek nevezek. Otthona van, asszonya,
gyereke, akik vele sírnak, ha ő sír, s vele nevetnek, ha jókedvű! Ó, bárcsak
mindenestül beléköltözhetném, mennyivel boldogabb volnék!";
A hadnagyba költözött bakter abban a pillanatban
visszaváltozott bakterré, mert miután a Szerencse-tündér sárcipőjének bűvös
ereje a hadnagyba költöztette, hadnagyi mivoltában sem volt elégedett,
megirigyelte a baktert; s az kívánt lenni újra, ami volt. A bakter hát újra
bakter lett.
"Jaj de rosszat álmodtam - sóhajtott fel. - De
azért mulatságos volt. Mintha én lettem volna a hadnagy, aki az emeleten lakik,
de mondhatom, nem sok örömöm volt benne. Hiányzott a feleségem meg a két
kölyök, akik majd megfojtanak, úgy ölelgetnek szeretetükben."
Ott ült hát megint az utcán, és elgondolkozva
bólogatott; még mindig kótyagos volt az álomtól, még nem vetette le a bűvös
sárcipőt. De akkor egy hulló csillag szántotta át az eget.
"Ez bizony leszaladt - mondta magában a bakter. -
Nem baj, maradt odafönn elég. Kedvem volna egy kicsit közelebbről szemügyre
venni azokat a fényes dolgokat ott fenn, különösen a holdat, az biztosan nem
csúszik ki egykönnyen az ember kezéből. A diák, akire mos a feleségem, azt
mondja, hogy ha meghalunk, egyik csillagról a másikra szálldosunk. Biztosan hazugság,
pedig milyen szép is volna! Jó lenne fölugrani egy kis időre, még ha a testem
itt maradna is a lépcsőn."
Csakhogy vannak a világon dolgok, amelyekről nagyon
vigyázva kell beszélni. Hát még annak hogy kell vigyázni, akinek éppen a lábán
van a Szerencsetündér sárcipője! Mindjárt megtudjátok, hogyan járt a bakter.
Mi, emberek, valamennyien tudjuk, milyen gyorsan röpít
a gőz, hiszen elégszer próbáltuk már vasúton vagy gőzhajón. Pedig ez a repülés
csak lajhárcammogás vagy csigamászás a fény sebességéhez képest; a fény
tizenkilencmilliószor sebesebben száguld a legjobb versenyfutónál, s a
villamosság még annál is gyorsabban. A halál nem más, mint a szívünket érő
villamos ütés, a testtől elszabadult lelket a villamosság szárnyán röpíti a
végtelenbe. A napfény nyolc perc és néhány másodperc alatt teszi meg a több
mint húszmillió mérföld utat; a lélek még kevesebb idő alatt teszi meg ugyanezt
a villamosság gyorspostáján. Az égitestek közötti távolság csak annyi a
számára, mint a mi számunkra városbeli barátaink házai, még ha egészen közel is
vannak hozzánk. Csakhogy ennek a villamos ütésnek idelenn a földön az életünk
az ára, mert mi nem húzhattuk fel a Szerencse-tündér sárcipőjét, mint a bakter.
A bakter néhány pillanat alatt tette meg az
ötvenkétmillió mérföld utat a holdig, amely, mint tudjuk, sokkal könnyebb,
légiesebb anyagból van, mint a mi földünk; lágy, mint a frissen hullott hó.
A bakter egy holdkráter szélén lelte magát, egyikén a
sok-sok holdkráternak, amelyeket Madler doktor nagy holdtérképéről ismerünk. A
kráter belül, egy dán mérföldnyi mélységben meredeken zuhant le, és katlant
alkotott; a katlan fenekén nagy város terült el, olyan volt, mint egy pohár
vízben a felvert tojásfehérje, olyan habkönnyű anyagból épült minden háza,
erkélye, tornya, kupolája. A ritka levegőben áttetszően imbolygott a város
minden épülete, s a bakter feje fölött úgy lebegett a földünk, mint egy nagy,
bíborfényű golyó.
Élőlényeket is látott a katlanban, olyasféléket,
akiket mi "embereknek" nevezünk, de persze nemigen hasonlítottak
hozzánk. Beszéltek is valami holdbéli nyelven, s a bakter lelke
csodálatosképpen meg is értette a beszédüket, pedig ezt senki sem kívánhatta
volna tőle.
Bizony, a bakter lelke minden szavukat megéltette: a
mi földünkről vitatkoztak, nem hitték, hogy a földön élőlények vannak. Hiszen a
föld körül olyan sűrű a levegő, hogy valamirevaló holdlakó egy percig se bírná
ki. Egyedül a holdat tartották lakhatónak, a világmindenség tulajdonképpeni
központjának, az élőlények bölcsőjének.
De hagyjuk a bakter lelkét, menjünk vissza
Östergadéra, s nézzük meg, mi történt közben a testével.
Élettelen kuporgott a lépcsőn, kezéből kiesett az
alabárdja; tekintete a holdon csüngött, mintha a holdtányéron bolyongó lelkét
keresné.
- Hé, bakter, hány óra? - kiáltott rá egy késői
járókelő.
De a bakter nem felelt, hogy is felelhetett volna? A
járókelő szelíden orron koppintotta, mire a bakter teste elvesztette az
egyensúlyát, s elnyúlt egész hosszában az utcakövön, hiszen halott volt a lelke
nélkül. A késői járókelő megrémült: megölte a baktert. Jelentették,
megtanácskozták az ügyet, hajnalban aztán kivitték a baktért a kórház
halottaskamrájába.
No, ha egyszer visszatér a bakter lelke, ugyancsak
sokat kell szaladgálnia! Hiszen először is az Östergadén keresi majd gazdáját,
a testet, csakhogy ott nem találja. Akkor valószínűleg a rendőrséghez fordul.
Onnan az országos címhivatalba küldik, hogy a talált tárgyak között
kerestethessék a testét, végül pedig a kórházba utasítják. Igen ám, csakhogy a
lélek, ha önállóvá lesz, okosabb mindennél, csak a test teszi butává.
Vigasztalódjunk hát: a bakter lelke egykettőre megleli
a testét.
Mondom, a baktert kivitték a kórház halottaskamrájába,
s ott az első dolog, amit csináltak vele, természetesen az volt, hogy lehúzták
lábáról a sárcipőt. A lélek a következő pillanatban már röpült is vissza a test
felé, visszaköltözött belé, s a bakter azon nyomban életre kelt. Ahogy
föleszmélt, váltig azt hajtogatta, hogy soha életében nem volt rettenetesebb
éjszakája, s hogy még két tallérért se élné át újra. No de szerencsére, hogy
túlesett rajta.
A kórházat még aznap elhagyta, de a Szerencse-tündér
sárcipője ott maradt.
Minden koppenhágai ismeri a Frederik-kórház kapuját,
de mivel ezt a történetet valószínűleg nem koppenhágai is olvassa, rövid
leírást kell adnunk róla.
A kórházat magas kerítés választja el az utcától; a
kerítés tömör vasrácsai olyan ritkán állnak, hogy azt beszélik, a vékonyabb
dongájú orvosjelöltek átférnek köztük, s a rácson át indulnak kisebb látogatásokra
a városba. Van ugyan egy testrészük, amelyet csak nagy üggyel-bajjal tudnak
áterőszakolni a rácson: a fejük. Tehát itt is, mint olyan sokfelé ezen a
világon, a kis fejűeknek kedvez a szerencse. Elég ennyi bevezetésül.
Egy fiatat orvosjelölt, akiről csak szó szerinti
értelemben lehet elmondani, hogy "nagy koponya", éppen ügyeletes
szolgálatot teljesített ezen az estén; szakadt az eső; az orvosjelölt azonban e
kettős akadállyal dacolva is mindenáron ki akart jutni a városba. Csak egy
fertályórányi dolga volt, s úgy gondolta, ezért nem érdemes a portást beavatni,
hiszen úgyis át tud surranni a ritka rácsok között. Ott hevert a keze ügyében a
bakter ittfelejtett sárcipője: az orvosjelöltnek meg sem fordult a fejében,
hogy nem közönséges holmi az, hanem a Szerencse-tündér bűvös sárcipője: csak
arra gondolt, jó szolgálatot tesz a csúf időben, hát fölrántotta, s most már
csak azon múlt a kirándulás, hogy át tud-e bújni a rácson. Eddig még egyszer
sem próbálta. Megállt a vaskerítés előtt.
- Istenem, csak a fejem átférjen! - fohászkodott, s
alighogy kimondta, már kinn is volt a feje, pedig ugyancsak jókora koponyája
volt. Persze mi tudjuk, hogy a sárcipő bűvös erejének köszönhette. Csakhogy
most a feje kinn volt, a teste meg sehogy se tudott utána nyomakodni.
- Úgy látszik, túlságosan kövér vagyok! - sóhajtotta.
- Pedig azt hittem, a fejemmel lesz a baj. Most kinn van a fejem, én meg nem
férek át.
Vissza akarta húzni a fejét, de nem tudta semmiképpen.
A nyakát ugyan kényelmesen forgathatta, de ezzel nem sokra ment. Első érzése a
bosszúság volt, a második, hogy emelkedett kedve a fagypont alá süllyedt.
Szerencsétlen helyzetét a Szerencse sárcipőjének köszönhette, s a
boldogtalannak nem jutott eszébe, hogy a szabadulást kívánja - pedig
teljesedett volna -, hanem maga próbálta kiszabadítani magát, persze hiába. Az
eső ömlött, egy lélek se járt az utcán. A kapucsengőt nem érte el a boldogtalan
orvosjelölt - ugyan hogy szabadulhat a kutyaszorítóból? Látta már a sorsát: itt
áll reggelig, akkor aztán majd lakatosért küldenek; s az elfűrészeli az
átkozott vasrácsokat. Csakhogy mindez nagy port ver majd fel; a szemközti
iskolából mind odasereglenek a gyerekek, a matróznegyed népe is odatódul, s
látja őt a pellengéren. Nagyobb tömeg gyűl majd össze, és egész másképp fognak
álmélkodni, mint tavaly, amikor az óriási agávét csodálták.
- Jaj, ha erre gondolok, a fejembe tódul a vér! Még
eszemet vesztem! Talán már meg is bolondultam. Ó, ha innen kiszabadulhatnék,
mindjárt jobban lennék!
Mondhatta volna ezt előbb is szegény. Alighogy a
kívánságát kimondta, már ki is szabadult a feje; több se kellett a derék
orvosjelöltnek, megfordult, és rohant befelé, félig eszét vesztve az
ijedtségtől, amelyet a Szerencsetündér sárcipője okozott.
De ne higgyétek ám, hogy véget értek az orvosjelölt
kalandjai. Most jön még csak a java!
Elmúlt az éjszaka, elmúlt a következő nap; a
sárcipőért csak nem jelentkezett a gazdája.
Másnap szavalóestet rendeztek a Kannike utcai kis
színházban. Zsúfolásig telt a nézőtér; ott volt a Frederik-kórház orvosjelöltje
is, aki már-már elfeledte az előző éjszakai kalandját. Megint felhúzta a
sárcipőt, mert nem ment érte senki, s mert a nagy sárban jó szolgálatot tett.
Egy új verset adtak elő a színházban. "A nagynéni pápaszeméről",
amelyet ha föltesz valaki, aki nagy társaságban van, belelát az emberekbe, mint
a nyitott kártyákba, még azt is meglátja, kinek-kinek mit hoz a jövő esztendő.
A vers eszméje erősen foglalkoztatta; szeretett volna
egy ilyen bűvös szemüveget; amellyel, ha okosan használja, egyenest az emberek
szívébe láthat. Hiszen az még érdekesebb, mint a jövendőt fürkészni; a jövőjét
úgyis megtudja előbb-utóbb mindenki, mások szívébe azonban senki sem láthat.
"Ó, ha a szívébe láthatnék az első sorban ülő
előkelő dámáknak és uraknak! Ha egy kis nyíláson benézhetnék a szívükbe, mint
valami kis boltba, s végigmustrálhatnám annak a boltnak a portékáit! Annak a
dámának ott biztosan egy fényes divatüzletet találnék a szívében; annak ott
biztosan üres a boltja, de ráférne egy alapos nagytakarítás. Vannak aztán szolid
boltok is. - Felsóhajtott. - Igen, én is ismertem egy szolid boltot, csakhogy
abban már benn ül egy segéd, s ez annak a boltnak a legnagyobb hibája. Olyan
boltok is vannak, amelyekből kikiáltanak: »Lépjen közelebb, kedves uram!« Én
bizony lépnék is; ha fürge kis gondolat lehetnék, és besurranhatnék a
szívekbe."
Több se kellett a sárcipőnek! Az orvosjelölt abban a
szempillantásban zsugorodni kezdett, s megkezdte különös utazását az első sor
közönségének szívében. Az első egy hölgy szíve volt; de az orvosjelölt az első
pillanatban azt hitte, hogy egy ortopédiai intézetbe csöppent - így hívják azt
az intézetet, ahol az orvosok a test hibáit, kinövéseit egyengetik ki -,
méghozzá abban a szobában, ahol az eltorzult testrészek gipszmásolatait
tartják. A különbség csak annyi volt, hogy az ortopédiai intézet kamrájából
eltávolítják a gyógyult betegek hibás tagjainak másolatait, de ebben a kamrában
örökre megőrizték őket. A jó barátnők testi és lelki kinövéseinek pontos
másolatait őrizte ez a női szív.
A gondolat - a hajdani orvosjelölt - most átröppent
egy másik női szívbe. Olyan volt ez a szív, mint egy szent templom; az
ártatlanság fehér galambja lebegett a főoltár fölött. Áhítat fogta el, térdre
akart borulni, de röpülnie kellett tovább, a harmadik szívbe. Még távolról is
hallotta a tiszta templomban zengő orgonát, s úgy érezte, mintha maga is jobb
emberré változott volna, méltóvá arra, hogy beléphessen a következő szentélybe,
amely egy nyomorúságos padlásszobában betegen fekvő édesanyát mutatott neki. A
nyitott ablakon bevetődött isten napjának fénye, bebólogattak a tetőről a
faládába ültetett gyönyörű rózsák, két égszínkék tollú madár a gyermeki
boldogságról énekelt, a beteg anya pedig az ég áldást kérte lányára.
Aztán egy teliaggatott mészárszéken mászott négykézláb
keresztül; amerre nézett, csak húst látott, húst és semmi mást - egy
köztiszteletben álló gazdag ember szíve volt, akinek a neve biztosan
megtalálható az előkelő emberek címjegyzékén.
Utána a gazdag ember feleségének szívébe férkőzött be:
rozzant, düledező galambdúc volt; a csúcsán a férj arcképe volt a szélkakas, az
összeköttetésben volt a galambdúc ajtóival, s ahogy a szélkakas fordult, úgy
nyíltak-csukódtak az ajtók.
Aztán egy tükörterembe surrant be; olyan volt, mint a
rosenborgi kastély híres tükörterme, de ennek a tükrei hihetetlenül
nagyítottak. A terem közepén a szív gazdájának jelentéktelen kis
"én"-je ült elmélyülten, mint a dalai láma, és rajongva bámulta
felnagyított tükörképét.
Átröppent a szomszéd szívbe - mintha csak egy
tűdobozba került volna, hegyes tűk meredeztek minden oldalából. "Ez csak
egy száraz vénkisasszony szíve lehet!" - gondolta. De tévedett: egy
sokszorosan kitüntetett ifjú katona szíve volt, afféle "csupa ész és csupa
szív" katonáé.
A szegény orvosjelölt szédülve röppent ki az utolsó
szívből - végigjárta az első sort, ahogy kívánta. Nem tudta összeszedni a
gondolatait, azt hitte, túlságosan szárnyaló képzeletének játéka volt, amit
átélt.
"Uramisten! - sóhajtotta. - Úgy érzem, hajlamom
van a megőrülésre! Olyan forró a testem, mintha lázas volnék, fejembe tódul a
vér! - Újra felidézte előző éjszakai rettenetes helyzetét, a fejét fogva tartó
vasrácsokat. - Alighanem ott szereztem a bajt - gondolta. - Orvosolnom kell,
amíg nem késő. Talán a gőzfürdő jót tenne. Ha ott feküdnék a legfelső
fürdőpadon..."
Végig se gondolta, már ott feküdt a gőzkamrában, a
legfelső fürdőpadon, csakhogy ruhástul, még a sárcipő is a lábán volt; s az
izzadó mennyezetről arcába permeteztek a forró cseppek.
- Tyű! - kiáltott fel és leugrott; futott a zuhany
alá. A fürdőszolga, amikor meglátta a felöltözött embert, rémülten felordított.
Az orvosjelöltnek volt annyi lélekjelenléte, hogy
gyorsan a fülébe súgja, - Fogadásból tettem! - De amikor végre hazakeveredett,
első dolga volt, hogy egy jókora hólyaghúzó tapaszt tett a nyakára meg a
hátára, hogy kihúzza fejéből a tébolyt.
Másnap reggel csupa vér volt a háta; ennyi haszna
volt, látjátok, a Szerencsetündér sárcipőjéből.
A bakternek - bizonyára emlékszünk még rá - közben
eszébe jutott, hogy hiszen ő az utcán találta azt a sárcipőt, amit kinn hagyott
a kórházban. Érte ment hát, és elkérte, de mivel se a hadnagy, se az utca többi
lakója nem ismerte el a magáénak, a derék bakter beszolgáltatta a rendőrségnek.
- Hajszálra olyan, mint az én sárcipőm! - csodálkozott
el az egyik írnok, s odaállította a sárcipőt a magáé mellé. Csakugyan,
szakasztott mása volt, még a legélesebb suszterszem se tudta volna őket
megkülönböztetni egymástól.
- Írnok úr! - szólította meg egy altiszt, aki egy
csomó irattal lépett a szobába. Az írnok megfordult, átvette az iratokat, s
amikor elintézte, megint a két pár sárcipőre esett a tekintete. Most aztán már
végképp belezavarodott: a jobb oldali pár-e az övé vagy a bal oldali.
- Az az enyém, amelyik sáros - döntötte el végül,
pedig rosszul döntött, mert éppen a Szerencse-tündér sárcipője volt a sáros. No
de néha a rendőrségen is tévedhetnek. Az írnok felhúzta a magáénak vélt
sárcipőt, néhány iratot zsebre vágott, egy köteget meg a hóna alá, hogy majd
otthon átolvassa és lemásolja. Hanem éppen vasárnap volt, szép, napos délelőtt,
arra gondolt hát, milyen jólesne egy kis séta a Frederiksbergen. Gondolta, s
már indult is.
Nem hinném, hogy akadt nála csöndesebb és
szorgalmasabb fiatalember; igazán megérdemli azt a kis sétát, eleget görnyedt
az asztal mellett. Elindult, mondom, ment, ment, és nem gondolt semmire, így a
bűvös sárcipő nem mutathatta meg a tudományát.
A fasorban szembetalálkozott egy ismerősével, az ifjú
költővel, aki elmondta neki, hogy másnap nyári utazásra indul.
- Már megint utazik? - sóhajtott fel az írnok. -
Milyen boldog lehet, aki szabad! Repülhet, mint a vándormadár, mi meg ülünk a
szűk kalitkában. - De abba a kalitkába tiszta búzát szórnak mindennap! - felelt
a költő. - Nem kell aggodalmaskodniuk a holnap felől, s öregkorukban biztos
nyugdíjat élveznek.
- Azért mégis önnek a legjobb! - mondta az írnok. -
Ülni és verseket írni - lehet-e annál nagyobb élvezet? Az egész világ
magasztalja; s a maga ura, az sem utolsó! Próbálná csak meg, mi az: nap mint
nap az igazságszolgáltatás hétköznapi dolgaival foglalkozni.
Az ifjú költő csak a fejét rázta, az írnok is rázta,
mind a ketten kitartottak a maguk véleménye mellett, aztán elköszöntek
egymástól.
"Különös emberek ezek a költők! - morfondírozott
magában az írnok. - Szívesen lennék magam is költői lélek, én biztosan nem
olyan panaszos verseket írnék, mint a többiek! Ó, milyen csodálatos tavaszi
nap, igazán poétának való! Olyan szokatlanul tiszta és üde a levegő, gyönyörűek
a felhők, illatoznak a füvek, a fák. Hosszú évek óta nem éreztem mindent ilyen
mélyen át!"
Ugye látjuk már, hogy közben csakugyan költő lett az
írnokból? Szemre nem látszott rajta semmi változás, mert téves elképzelés, hogy
a költők formára is másféle emberek, mint a többiek: akadhatnak a hétköznapi
emberek között is költői lelkek, álmodozóbbak, mint akárhány híres költő; annyi
csak a különbség, hogy a költőnek erősebb és termékenyebb az emlékezőtehetsége,
gondolatait és érzéseit meg tudja őrizni addig, amíg a szavakkal testet nem ad
nekik. Ez egyedül a költők adottsága. De köznapi emberekből költővé válni
mindig nagy átváltozást jelent; az írnok most ezen az átváltozáson ment át.
"Ó, isteni illat! - sóhajtott fel. - Lona néném
ibolyáinak illatát idézi. Igen, kisgyermek koromban éreztem. Istenem, azóta se
jutott eszembe a kedves öreg kisasszony. A Tőzsdepalota mögött lakott. A
leghidegebb télben is rügyeztetett a szobájában néhány ágat, vesszőt; még
ibolya is nyílott a poharában, míg én kályhán melegített rézgarast nyomtam a
jégvirágos ablaküvegre, s a fölengedett kerek lyukon kinézegettem. Milyen szép
kilátás nyílt az ablakából! Lenn a csatornában befagyott hajók álltak
elhagyottan; egy nagyhangú varjú volt egész legénységük; amikor aztán
nekiszilajodtak a tavaszi szelek, egyszerre megindult a munka: a hajósnép
énekszóval, hujjogva fűrészelte szét a jeget, bekátrányozta a hajókat, és
felszerelte rá a vitorlákat, aztán hajrá, repültek messze tengerekre. És én itt
maradtam, s itt maradok örökre. A rendőrségen görnyedek az íróasztal mellett, s
nézem, hogy váltják ki mások az útlevelüket idegen országba - ez jutott nekem.
Bizony, bizony! - és mélyet sóhajtott. De egyszer csak torkán akadt a lélegzet.
- Istenem, mi történt velem? Soha életemben nem éreztem, nem gondoltam
ilyeneket! A tavaszi levegőtől kábult el a fejem? Jóleső, de egyszersmind
félelmetes érzés! - Zsebébe nyúlt, elővett egy hivatalos iratot. - Ez majd
eltereli gondolataimat - mondta, és végigfutotta az első sorokat. - »Sigbirth
asszony, eredeti szomorújáték öt felvonásban« - olvasta. - Hát ez micsoda?
Hiszen ez a tulajdon kezem írása! Én tragédiát írtam volna? És itt egy másik:
»Ármány a sáncon, avagy a bűnhődés napja, bohózat.« Hogy került ez a zsebembe?
Biztosan a zsebembe lopta valaki. Itt egy levél is... - a levelet a színházi
igazgatósága írta; - nem éppen udvarias hangon: a darabokat visszautasították.
- Hm, hm! - tanakodott magában az írnok, s leroskadt egy padra."
Gyorsan csapongtak a gondolatai, s a szíve puha volt,
mint a vaj. Akaratlan kinyúlt a mellette bólogató virág után, és letépte:
egyszerű kis százszorszép volt. Az írnok kezében elmondta mindazt, amit mi csak
botanikusok előadás-sorozataitól tudhatunk meg: elbeszélte születésének
történetét, mesélt a napfény csodálatos erejéről, amely széttárja a parányi
szirmokat, és arra serkenti, hogy illatozzanak. Az írnok az élet harcaira
gondolt, amelyek így tárják ki az érzések felé az emberi lelket. A virágnak két
kedvese van: a levegő meg a fény, de a fény az igazi kedves. Afelé fordul,
tárulkozik, s ha a fény búcsút vesz tőle, becsukódik, és elszunnyad a levegő
ölelésében. - A fénynek köszönhetem szépségemet - mondta a virág. - De a
lélegzetedet a levegőnek - súgta neki a költő.
Kisfiú álldogált a közelében, botjával nagyokat
csapott az árok mocsaras vizébe; a cseppek felfröccsentek a zöld lombok közé, s
az írnok a láthatatlan kis lények miriádjaira gondolt, a vízcsepp lakóira,
amelyek magasra szöktek, önnön méreteikhez képest olyan magasságba, mintha mi,
emberek, a felhők fölé repülnének egy heves forgószél szárnyán. Ahogy az írnok
végiggondolta ezt és egész csodálatos átváltozását, elmosolyodott:
"Álom ez, álom! Különös, hogy milyen valóságos
tud lenni az ember álma, ugyanakkor tudja, hogy csak álmodik. Bár reggel is
emlékeznék az álmomra, ha majd fölébredek! Milyen furcsa izgalom ez bennem!
Élesen és tisztán látok mindent, mintha ébren volnék, de tudom, ha felébredek,
csupa ostobaságra emlékszem majd az álmomból - sokszor jártam már így. Olyan az
a sok okos és nagyszerű dolog, amit álmában mond vagy hall az ember, mint a
föld alatti csodalények aranya: cseng és ragyog, amikor megkapja az ember, de
napvilágnál haszontalan kaviccsá, száraz levéllé változik. Jaj, istenem! -
szakadt fel belőle egy sóhaj, s szomorúan nézte az ágról ágra szökdelő vidám
énekesmadarakat. - Mennyivel boldogabbak ezek nálam! Milyen pompás lehet
repülni; milyen öröm lehet szárnyakkal születni a világra! Ha kívánhatnék
valamit, azt kívánnám, hogy kis pacsirta legyek."
A következő pillanatban kabátja széle és ujja szárnnyá
zsugorodott, ruhái tollakká változtak, sárcipője kicsiny madárlábbá;
végignézett magán, és csak mosolygott. - Most már legalább biztos vagyok benne,
hogy álmodom! Bár ilyen bolondos álmom még sohasem volt. - Azzal felröpült a
lombok közé, és énekelni kezdett, csakhogy dalában nem volt költészet, mert a
költői lélek eltűnt belőle, amikor pacsirtává változott. A Szerencse-tündér
sárcipője, mint mindenki, aki alapos munkát akar végezni, egyszerre csak egy
kívánságot teljesített: az írnok költői lelket kívánt magának, hát megkapta, de
aztán pacsirta akart lenni, ez a kívánsága is teljesült, de az előbb kapott
képessége semmivé vált.
"Tréfás dolog - mondta magában -, nappal komoly
hivatalos iratokat másolok a rendőrségen, éjjel álmomban pedig pacsirta képében
röpködhetek a Frederiksberg parkjában - lehetne róla írni egy népszerű
vígjátékot."
Leröppent a fű közé, forgatta a fejét erre, arra,
megkopogtatta csőrével a hajladozó fűszálakat - úgy magaslottak fölfelé, mint
Észak-Afrika sudár pálmafái.
A következő szempillantásban vaksötét éjszaka vette
körül; mintha valami óriás fekete leplet dobtak volna rá. Pedig csak egy
kikötőnegyedbeli gyerek csapta le a sapkájával; óvatosan alája nyúlt, s elkapta
az írnok szárnyát. A szegény írnok ijedségében csipogva felkiáltott: - Arcátlan
kölyök! Nem tudod, hogy én rendőrségi írnok vagyok? - Hanem a fiú csak ennyit
értett a kiabálásból: - Csip, csip - és rákoppintott a madár csőrére, s már
vitte is.
A fasorban két iskolás gyerekkel találkozott; a
művelt, előkelő osztályból valók voltak, azaz hogy ha az eszük szerint osztályoznák
az embereket, ők volnának a legutolsók az iskolában. Ez a két fiú nyolc
garasért megvette a pacsirtát, s a rendőrségi írnok visszakerült Koppenhágába,
a Gottersgade egyik házába.
"Szerencse, hogy csak álom az egész - mondta
magában az írnok -, különben most dühbe gurulnék! Az előbb költő voltam, most
pacsirta vagyok. Biztosan a csapongó költői lélek változtatott madárrá. Elég
szomorú dolog kismadárnak lenni, különösen haszontalan gyerekek kezében. Vajon
mi lesz a sorsom?"
A két fiú nagyon szép, előkelően berendezett szobába
vitte, egy mosolygós kövér hölgy elé. A hölgy azonban egy cseppet sem volt
elragadtatva tőle, hogy - amint mondta - ilyen egyszerű mezei madár került a
házba, de azért elhatározta, hogy egy napra megtűri. A gyerekek az ablakban álló
üres kalitkába tették a pacsirtát.
- Talán majd Pepi örül neki - mondta a kövér hölgy, s
gyöngéden rámosolygott a nagy, zöld tollú papagájra, amely gőgösen ringatózott
díszes rézkalitkája lengő gyűrűjén. - Pepinek épp ma van a születésnapja -
tette hozzá együgyűn -, s az egyszerű kis mezei madár szeretne gratulálni neki.
Pepi azonban ügyet se vetett a köszöntőre, tovább
himbálózott roppant előkelően; annál hangosabban kezdett énekelni az a szép kis
kanári, amelyet előző évben hoztak ide meleg, illatos hazájából.
- Ó, te nagyhangú! - kiáltott rá a hölgy, s egy fehér
zsebkendővel leborította a kanári kalitkáját.
- Csip! - csipogta panaszosan a kanári. - Micsoda
hófúvás! - És fájdalmas sóhajjal elhallgatott. Az írnok, vagy amint a hölgy
mondta, az egyszerű mezei madár kalitkába került, a kanári szomszédja lett, nem
messze tőlük a papagáj gőgösködött. Pepi csak egy mondatot tudott elrecsegni az
emberek nyelvén, azt is elég mulatságosan:
- Legyünk végre emberek! - A többi, amit rikoltozott,
éppoly érthetetlen volt az emberi fülnek, mint a kanári éneke, persze nem az
írnok fülének, hiszen az most maga is madár volt, és tisztán értette a
madárbeszédet.
- Örökzöld pálmák, virágzó mandulafák közt röpködtem!
- énekelte a kanári. - Pompás virágok fölött szálltam el testvéreimmel, át a
sima tükrű tavon, amelynek medrében vízinövények ringatóztak. Láttam
papagájokat is, szép tarka tolluk volt, és hosszú, vidám történeteket meséltek.
- Azok vadmadarak voltak - oktatta ki a papagáj. -
Műveletlenek. Legyünk végre emberek! Te mért nem nevetsz? A kövér hölgy mindig
nevet rajta, s nevetnek a vendégei is, neked se esik le a koronád. Öreg hiba,
ha valakinek nincs humorérzéke! Legyünk végre emberek!
- Emlékszel-e még a virágzó fák alatt kifeszített
sátrakra meg a szép lányokra, akik táncoltak előttük? Meg az édes gyümölcsökre
s az erdei füvek üdítő nedveire?
- Emlékszem - felelte egykedvűen a papagáj -, de itt
sokkal jobban megy a dolgom. Finom csemegéket kapok, és úgy bánnak velem, mint
családtaggal; tudom, hogy okos teremtés vagyok - kívánhatnék-e többet? Legyünk
végre emberek! Te, ahogy az emberek mondják, költői lélek vagy, én viszont
sokoldalú tudású és jó humorú fickó vagyok; te lángész vagy, de meggondolatlan,
felröppensz a természet legmagasabb hangjáig, aztán leborítanak egy zsebkendővel.
Velem ezt nem mernék megtenni, nem ám, mert én sokkal több pénzükbe kerültem! A
csőrömmel tekintélyt vívtam ki magamnak, s a jó humorommal mindenkit
megnevettetek. Legyünk végre emberek!
- Napsugaras, viruló hazám! - kezdett magasztaló
énekbe a kanári. - Hadd éneklem sötétzöld fáidat, sima tengeröbleidet, ahol
lehajló ágak csókolgatják a tiszta víztükröt, s ragyogó ruhájú testvérkéim
torkán kiárad a boldogság; hadd éneklem tájaidat, ahol "a sivatag eleven
forrásai", a csodálatos kaktuszok nőnek...
- Ugyan, hagyd már ezt a siránkozást! - reccsent rá a
papagáj. - Halljunk inkább valami mulatságosat! A nevetés a legmagasabb
szellemi tevékenység. Láttál-e már kutyát vagy lovat nevetni? Azok csak sírni
tudnak - a nevetés tudománya egyedül az embernek adatott meg. Hahaha! -
harsogta Pepi, és ismert szellemességével fejezte be: - Legyünk végre emberek!
- Szegény, szürke kis dán madár! - szánakozott a
kanári a pacsirtán. - Hát téged is foglyul ejtettek! Odakinn az erdőn, ahol
éltél, most biztosan hideg van, de ott a szabadság. Repülj! A kalitkád felső
ajtaját nyitva felejtették. Repülj, repülj!
Az írnoknak nem kellett sok biztatás, egy
szárnysuhintás, s már kinn is volt a kalitkából. De abban a pillanatban
megnyikordult a szomszéd szoba félig nyitott ajtaja, egy villogó zöld szempár
jelent meg a résben, s beóvakodott a macska. Üldözőbe vette a pacsirtát. A
kanári veszettül röpködött a kalitkájában, s a papagáj a szárnyát csapkodta és
rikoltozott:
- Legyünk végre emberek!
A szegény írnok halálra rémült, kimenekült az ablakon,
s szállt, szállt az utcák, házak felett. Úgy elfáradt, hogy meg kellett
pihennie.
Az egyik szemközti ház nagyon ismerős volt neki: az
írnok-pacsirta be is röppent egy nyitott ablakán. Körülnézett, hát - saját
szobájában volt. Ráröppent az íróasztalára.
- Legyünk végre emberek! - mondta magában, de nem is
gondolta meg mit beszél, csak a papagáj szavait ismételte. Mégis: a következő
pillanatban írnok volt megint, az volt csak furcsa, hogy az íróasztal tetején
ült.
"Kegyelmes isten! - sóhajtott fel. - Ugyan mért
ülhettem fel az asztalra, s hogy nyomhatott el itt az álom? Milyen összevissza
álom volt! És micsoda bolond históriát álmodtam!"
Másnap, kora reggel, amikor az írnok még ágyban
nyújtózkodott, kopogtak az ajtaján. Szomszédja lépett be, egy fiatal teológus,
aki ugyanazon az emeleten lakott.
- Add kölcsön, kérlek, a sárcipődet - kérte az
írnokot. - Nagy a sár a kertben, de olyan melegen süt a nap, kedvem volna
odalenn elszívni a pipámat. Felrántotta a sárcipőt, s lesietett a kertbe,
amelynek minden dísze egy szilva- meg egy almafa volt. Koppenhága belvárosában
még az ilyen csepp kerteket is igen sokra becsülik.
A teológus fel-alá sétálgatott a kertben; még csak hat
órára járt, s kinn az utcán megzendült a postakocsi kürtje.
- Utazni, ó, utazni! - kiáltott fel a teológus. - Az
lehet a legnagyobb öröm a világon. Leghőbb vágyam! Akkor biztosan csillapodna
bennem ez a nyugtalanság. Messzire mennék, nagyon messzire! Bejárnám a
csodálatos Svájcot, végigutaznám Itáliát, onnan aztán...
Szerencse, hogy a sárcipő bűvös ereje gyorsan hatott,
különben nagyon is messzire került volna, ahová talán mi se tudnánk követni. A
teológus utazott. Svájc szívében járt, nyolc útitárssal szoronkodva a
delizsánszban. Sajgott a feje, meg-megbicsaklott a nyaka, fáradt lába
megdagadt, és kegyetlenül nyomta a csizma. Félig álomban, félig ébren zötyögött
a postakocsin. Jobb zsebében a hitellevelét őrizte, a balban az útlevelét, a
nyakában, kis bőrzsákba varrva, néhány Lajos-aranyát rejtegette. Minduntalan
azt álmodta, hogy egyik vagy másik kincsét elveszítette, ilyenkor rémülten
nyitotta ki a szemét, és gyorsan egy háromszöget írt le a kezével:
megtapintotta a jobb zsebét, a bal zsebét, végül a nyakában függő kis erszényt.
Fönn a poggyászhálóban ernyők, botok, kalapok himbálóztak, és eltakarták a
csodálatos kilátást; a teológus ki-kikandikált, s a szívéből felzengett egy
dal, amit Svájcban énekelt egy költő ismerősünk, de nem nyomtatott ki:
Gyönyörű táj, csodás vidék:
a Mont Blanc ormát látom.
Ha volna pénzem is elég,
itt élném csak világom!
a Mont Blanc ormát látom.
Ha volna pénzem is elég,
itt élném csak világom!
Fenséges, komoly és sötét volt a természet. A felhőkbe
vesző ormok fenyői réti fűszálaknak tetszettek; szitálni kezdett a hó, hideg
szél kerekedett.
"Brrr! - vacogott a teológus. - Csak túljutnánk
már az Alpokon! Odaát nyár van, s én felvehetném a pénzt a hitellevelemre.
Azért nem tudom élvezni a svájci tájat, mert folytonosan rettegnem kell a
kincseimért, hogy ellopják. Csak már odaát volnék!"
Ahogy kimondta, már ott is volt az Alpok túlsó
oldalán, Itália szívében, Firenze és Róma között. A Trasimeno-tó olvadt
aranynak látszott a sötétkék esteli hegyek ölében; itt, ahol valamikor Hannibal
megverte Flaminiust, most békés szőlőtőkék kapaszkodtak össze zöld ujjaikkal;
pőre fiúcskák fekete sertéjű kondát őriztek az út menti babérfák illatos sűrűje
alatt. Ó, ha híven lefesthetném ezt a tájat, felujjongana az olvasó:
"Gyönyörű Itália!" De sem a teológus, sem útitársai nem lelkesedtek
ilyen tűzzel.
Mérges csípésű legyek meg szúnyogok ezrei üldözték
őket, hiába hessegették mirtuszágakkal, annál dühösebben csíptek, s az utasok
arca csupa véres hólyag lett a csípéseiktől. Az elcsigázott lovakat, akár a
dögöt, rajokban lepték a legyek, a kocsis csak néhány pillanatra könnyíthetett
rajtuk, amikor leszállt a bakról és megcsutakolta őket.
Lement a nap; hirtelen fagyos hideg járta át a
levegőt, megborzongatta az utasokat, de a hegyek és a felhők olyan különösen
tiszta és fénylő zöldben úsztak, mint... különben menj oda magad, s nézd meg,
többet ér, mint útleírást olvasni róla. Feledhetetlen látvány volt!
Gyönyörködtek benne az utasok is, csakhogy - üres volt a gyomruk, a testük
törődött, minden gondjuk az volt, milyen lesz az éjjeli szállás, s kapnak-e
egyáltalán. Bizony, ez jobban foglalkoztatta őket, mint a csodálatos természet.
Olajfaerdőn vezetett át az út; olyanok voltak a fák,
mint a bütykös törzsű hazai füzek. Magányos fogadó állt a fák sűrűjében.
Toprongyos, nyomorék koldusok ütötték fel előtte tanyájukat. A legerősebbikük
is úgy festett, mint az ínség legnagyobbik fia, aki most serdül férfivá; a
többi vagy vak volt, kézen csúszó vagy sorvadt lábú vagy ujjatlan, kacska kezű.
Rongyaik még csak fokozták testük nyomorúságát. - Eccelenza, miserabili! -
könyörögtek, és esengve nyújtogatták béna tagjaikat. A fogadóné kisietett a
postakocsi utasai elé; mezítláb volt, fésületlenül, piszkos ingvállban. Az
ajtóknak madzag volt a kilincse, a szobák téglapadlójában nagy gödrök
tátongtak, fönt a gerendák közt denevérek csapongtak, s a fülledt levegő
elviselhetetlen volt.
- Terítsen inkább az istállóban - mondta az egyik
utas. - Ott legalább tudja az ember, mitől van bűz.
Ablakot nyitottak, hogy egy kis friss levegőhöz
jussanak, de a levegőnél gyorsabban áradtak be a kiszáradt karúak nyomasztó
nyögései: - Miserabili, Eccelenza!... - Az összefirkált falakon a
feliratok fele la bella Itáliát, a szép Itáliát szidta.
A fogadósné felszolgálta a vacsorát: a híg levesnek
bors és avas olaj volt a fűszere; ugyanilyen avas olajban úszott a saláta is.
Még az állott tojás meg a sült kakastaréj volt a legjobb fogás; a bor hordóízű
volt; savanyú lőre.
Éjszakára málháikkal torlaszolták el az ajtókat, az
utasok őrt állítottak, hogy aludhassanak: a mi teológusunk őrködött. Rettenetes
volt a szoba éjjeli levegője. Tikkasztó hőség volt, szúnyogok raja zöngött és
csípett, s odakinn még álmukban is nyögtek a nyomorultak.
- Utazni csupa gyönyörűség volna - sóhajtott fel a
diák -, ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon
csatangolhatna a lelkünk. Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől
elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok;
mindig jobbat kívánok, a legjobbat kívánom, de azt már nem tudom, mit és hol
érhetem el. Tulajdonképpen egy boldogító cél felé törekszem, a legboldogítóbb
felé.
Ahogy ezt kimondta, már otthon is volt fehér függönyös
szobájában; fekete koporsóban feküdt a szoba közepén, örök álmát aludta,
teljesült hát a vágya: teste pihent, lelke ismeretlen messzeségekben
bolyongott. - Senkit se mondj boldognak halála előtt - intenek Szolón szavai:
itt is, igaznak bizonyulnak.
Minden kihűlt test a halhatatlanság titokzatos
szfinxe; a fekete koporsóban fekvő szfinx némasággal felelt arra, amit az élő
két nappal azelőtt leírt:
Konok halál, te néma rettenet;
temetőhantok jelzik sűrű lépted.
Jákob létrája várja lelkemet,
vagy új életre egy fűszálban ébredel?
temetőhantok jelzik sűrű lépted.
Jákob létrája várja lelkemet,
vagy új életre egy fűszálban ébredel?
Fájdalmad a világnak idegen -
utadat végig egymagadban róttad.
Nehéz volt a gond szegény sziveden:
majd könnyű föld takarja koporsódat.
utadat végig egymagadban róttad.
Nehéz volt a gond szegény sziveden:
majd könnyű föld takarja koporsódat.
Két alak suhant el fölötte a szobában. Ismerjük őket;
a Gond-tündér volt az egyik, a Szerencse-tündér küldöttje a másik. Mindketten a
halott fölé hajoltak.
- Látod? - szólalt meg a Gond. - Hát boldoggá tette
sárcipőd az emberiséget?!
- Ezt az egyet, aki itt nyugszik, örök boldogsággal
ajándékozta meg - felelte az Öröm, a Szerencse-tündér küldöttje.
- Nincs igazad - rázta a fejét a Gond-tündér. - Nem
szólították, maga hagyta el a világot. Szelleme nem volt elég erős ahhoz, hogy
felszínre hozza a mélyre rejtett kincseket. Én segítek rajta!
Azzal lehúzta a sárcipőt a halott teológus lábáról; az
felocsúdott halálos álmából, s visszalépett az életbe. A Gond-tündér pedig
eltűnt, mint a pára, magával vitte a bűvös sárcipőt is, biztosan a tulajdon
jószágának tekintette.