Egy reggel azonban nagy ijedten jelenti az inas, hogy
egy csepp tej sincs a kútban.
Nagy haragra lobbant a király, s mindjárt megrendelte,
hogy tizenkét katona álljon istrázsát, s fogják el, aki a tejet kiissza.
Kimennek a katonák a kúthoz, ottan állnak,
álldogálnak, s hát, éjfélkor jön egy rettentő nagy óriás. Nem szól egy szót
sem, csak nekidűl a kútnak, s egy szempillantás alatt mind egy cseppig kiitta a
tejet.
A katonáknak a nagy csodálkozástól szemük-szájuk tátva
maradt. Meg sem merték szólítani az óriást, csak beszaladtak a királyhoz, s
jelentették, hogy mi történt.
- Jól van - mondta a király -, csak menjetek vissza a
kúthoz, s töltsétek tele jó erős szilvapálinkával, attól majd lerészegszik,
akkor aztán vessétek tömlöcbe.
A katonák úgy tettek, amint a király parancsolta.
Teletöltötték a kutat szilvapálinkával, s várták az óriást.
Jött is az éjfélkor, s mintha ott sem lettek volna a
katonák, nekihasalt a kútnak, s egy cseppedős cseppig megitta a szilvapálinkát.
No, ha megitta, le is részegedett a sárga földig. Csak elterült a kút mellett,
elaludt, s akkorákat horkolt, hogy a szelétől a király palotája is táncra
kerekedett.
A katonák segítséget hívtak, mert az óriás olyan
rettentő nagy volt, hogy egy-egy lábujjának is kellett egy ember, s nagy
nehezen bevonszolták egy vasrácsos tömlöcbe. A vasajtót rázárták, s aztán
jelentették a királynak nagy örömmel, hogy megfogták az óriást.
Örült a király, s nagy örömében összehívta az ország
népét, hogy lássa minden ember ezt a csudát.
Aközben fölébredt az óriás, s próbálta
mindenféleképpen, hogy kiszabaduljon a tömlöcből, de hiába próbálta, nem tudott
kiszabadulni. Leült búsan a tömlöc földjére. Hát, amint ott üldögélne, egy
kicsi nyílvessző esik le a földre, éppen elejébe. Azt a kicsi nyílvesszőt a
király fiacskája lőtte be véletlenségből.
Odament a rácshoz, kérte az óriást:
- Édes óriás bácsi, adja ki a nyílvesszőmet.
- Szívesen, édes fiam - mondta az óriás -, ha kinyitod
a tömlöc ajtaját.
A kicsi királyfiú nem tudta, hogy ezzel rosszat
cselekszik, szaladt a kulcsért, s kinyitotta az ajtót.
- No, te királyfi - mondta az óriás -, te megmentettél
a haláltól, jótétel helyébe jót várj. Ne félj, ha bajba kerülsz, megszolgálom
jóságodat.
Éppen esteledett, s mire észrevették, az óriás
hetedhét országon is túl volt.
Másnap összegyűltek a király udvarában az ország
népei, s mentek a tömlöchöz, hadd lássák, mi csuda van ottan. Az ám, híre-pora
sem volt az óriásnak.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Elővette mind a
cselédeket, ütötte, verte, vallatta, hogy ki merte az ajtót kinyitni. De mikor
éppen a legkisebb inasocskát kezdette ütni, odaszaladt a kicsi királyfi, s
kérte az apját:
- Ne üsd, édesapám, én vagyok a bűnös, én eresztettem
ki az óriást.
De még csak most lobbant igazi haragra a király. Hogy
éppen tulajdon édes fia csúfolja meg így őt!
Egyszeribe összehívatta az országtartó tanácsos
urakat, s kérdezte őket, hogy mit érdemel az olyan fiú, aki az édesapját így
megcsúfolja.
Azt mondták, hogy halált érdemel az.
Haragudott a király, erősen haragudott a fiára, de
mégiscsak fia volt, meghagyta hát az életét, de kitagadta mindenéből. Azt
mondta neki: fel is út, le is út, mehetsz világgá!
Éppen csak hogy adott egy lovat, egy kevés pénzt; no
meg melléje rendelt egy cigánypurdét, hadd kísérje.
Volt a kicsi királyfinak egy kicsi kutyácskája. Ez is
utána szaladott, s úgy mentek együtt világgá.
Mentek, mendegéltek, estére egy rengeteg erdőbe értek.
Amint ott letelepedtek, megszólal a kicsi kutya (mert
tudjátok meg, táltos volt ám!), s a fülibe súgja a királyfinak:
- Add a lovadat a cigánypurdénak, kicsi gazdám, mert
az éjjel úgyis ellopná, s mondjad neki, hogy többet ne kísérjen. Menjen, amerre
neki tetszik.
A királyfi megfogadta a kicsi kutya tanácsát, a
purdénak ajándékozta a lovat, s bezzeg, hogy ez kétszer sem mondatta magának:
felpattant a lóra, s úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész.
Abban a pillanatban, hogy a cigánypurdé elnyargalt,
ott terem az óriás, akit a királyfi kiszabadított, s mondja neki:
- Elcsapott az apád, ugye, kicsi királyfi?
- El bizony - felelt a királyfi nagy búsan. - Most már
sem országom, sem hazám.
- No, ne búsulj. Apád helyett apád leszek, velem jössz
te mostan.
Ölibe vette a kicsi királyfit, zsebébe dugta a
kutyácskát, aztán azt mondta a királyfinak:
- Hunyd be a szemedet, édes fiam!
A királyfi behunyta a szemét, az óriás pedig elindult.
Lépett egyet, lépett kettőt, átallépett egybe hegyeket, erdőket, tengereket, s
mikor ötöt-hatot lépett volna, azt mondta a királyfinak:
- No, most kinyithatod a szemedet, kicsi fiam, itt
vagyunk az óriások országában. Tudd meg, ennek az országnak én vagyok a
királya, s mától fogva fiamnak tekintelek.
Telt-múlt az idő. Dali szép legény lett a kicsi
királyfiból. Mondja egyszer neki az óriás:
- No, fiam, most már meg is házasodhatnál.
- Igaza van, édes apámuram - mondja a királyfi -, de a
kigyelmed országában nincsen hozzám való leány.
- Sebaj - mondta az óriás -, menj el Fehérországba.
Fehérország királyának van egy szép leánya, próbálj szerencsét nála. Hanem,
hallod-e, ne menj te oda királyfi képében. Öltözz fel szegény
disznópásztorlegénynek, s úgy keress szolgálatot a fehér királynál. Ne félj,
gondom lesz reád.
Felöltözött a királyfi rongyos ruhába, hanem a rongyos
ruha alá olyan drága, finom inget vett magára, hogy nem volt olyan, tudom, még
a fehér királynak sem.
Elindul a királyfi, megy, mendegél, meg sem áll, míg a
fehér király városába nem talál. Megy egyenest a királyhoz, s mondja, hogy
szolgálatot keres, ha a király felfogadná.
- Éppen jókor jöttél - mondta a király -, most halt
meg a kondásom, felfogadlak a helyébe.
Megalkudtak, kezet csaptak, s a király mindjárt
megparancsolta a szakácsnak, adjon ennek a legénynek jó vacsorát.
Hát, amikor éppen falatoznék a konyhán, bejön a
királykisasszony, s hogy, hogy nem, megakadt a szeme a kondáslegényen. Odamegy
a legényhez, nézi, nézi az inge gallérját, s kérdi:
- Ki vagy te, mi vagy te? Mert látom, hogy nem vagy te
szegény legény!
Felelt a királyfi:
- Nem vagyok én más, királykisasszony, szegény
kondáslegény, mi más lehetnék én.
- No, ha az vagy, maradj annak - mondta a
királykisasszony, s nagy dérrel-dúrral kiment a konyhából.
De egy kicsi idő múlva megint csak visszajött, s
hozott a legénynek egy szép ropogós cipót s egy kulacs bort, s azt mondta neki:
- Nesze, hoztam neked kenyeret s bort, hadd legyen mit
egyél s igyál a mezőn.
A legény megköszönte szépen a cipót s bort. Reggel
aztán kihajtotta a disznókondát a mezőre, de amint mentek kifelé a kapun,
elővette a furulyáját, elkezdette fújni, s hát - halljatok csudát! - amennyi
disznó, mind táncra kerekedett.
A király éppen ott ült az ablakban, s szól a
feleségének, leányának:
- Gyertek, gyertek, lássatok csudát, ni, hogy
táncolnak a disznók!
Azt mondja a királykisasszony:
- Én igazán nem tudom, édesapám, hogy miféle fajzat lehet
ez a legény, mert olyan szép inge van, amilyen még magának sincs, nincs bizony!
Aközben a legény kiért a mezőre, s hát már várt reá
ott az óriás.
Kérdi tőle:
- Na, fiam, kaptál-e valamit?
- Kaptam, édesapám, kaptam, adott a királykisasszony
egy fehér cipót s egy kulacs bort.
Azt mondja az óriás:
- Azt a cipót vesd annak az egyenes farkú kannak, a
bort megihatod magad.
A legény odavetette a cipót, az óriás pedig odaszólt a
kannak, hogy jól megőrizze a kondát, amíg ők odajárnak. Azzal felkapta ölébe a
királyfit, s vitte haza az országába.
Estefelé ismét ölébe vette, visszavitte Fehérországba,
s éppen a város végén tette le. Ott adott neki egy aranyguzsalyat, s jól a
szájába rágta, hogy ha majd kéri a királykisasszony, oda ne adja neki, amíg meg
nem mutatja, hogy milyen jegy van a bal füle mögött.
Úgy lett, ahogy az óriás gondolta. Mikor a királyfi
este hajtotta a kondát be a király kapuján, a királykisasszony ott ült az
ablakban, s mindjárt észrevette az aranyguzsalyat. Szaladott le az udvarba, s
kérte a legényt szép, hízelgő szóval:
- Add nekem ezt a guzsalyat, te kondáslegény, s bizony
nem bánod meg.
- Neked adom - mondta a legény -, ha megmutatod, hogy
miféle jegy van a bal füled mögött.
- Jaj, azt nem szabad - mondta a királyleány -, azt
apámon, anyámon s az öreg dajkámon kívül ember még nem látta, s nem is
láthatja.
- No bizony, ha nem, nem is lesz tied az aranyguzsaly,
szép királykisasszony.
Mit volt, mit nem tenni, a királykisasszonynak erősen
megtetszett a guzsaly. Egy kicsit félrehúzta az aranyhaját, s azt mondta a
legénynek:
- No, nézz ide!
De csak hogy meg nem vakult a legény a szertelen
ragyogástól. Egy fényes aranycsillag ragyogott ottan. A legény odaadta a
guzsalyat, s másnap egy aranymotollát kapott az óriástól. De meghagyta az
óriás, hogy oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy
miféle jegy van a jobb füle mögött.
Na hiszen, most nem is igen húzódozott a
királykisasszony, azt mondta:
- Hát nézzed! Egy aranycsillag van itt is.
Az ám, egy aranycsillag volt ott is, de százszorta
fényesebb, ragyogóbb, mint a bal füle mögött.
Harmadnap egy aranyorsót kapott az óriástól a
királyfi, de erősen a lelkére kötötte, hogy addig oda ne adja a
királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a mellén.
- Jól van - mondta a királykisasszony -, megmutatom
azt is, te kondáslegény.
Kigombolt egy gombot:
- Nézd meg!
Hát ott egy kicsi hold ragyogott, de hogy ragyogott,
istenem! Majd megvakult a legény a nézésétől.
Telt-múlt az idő. A király férjhez akarta adni a
leányát. Jöttek is királyfik, hercegek, amint neszét vették, de a
királykisasszony még szóba sem állott velük. Megmondta az apjának, anyjának,
hogy ő csak ahhoz megy feleségül, aki kitalálja, hogy a két füle mögött s a
mellén miféle jegyek vannak.
Kihirdette a király mindenfelé, hogy csak jöjjön, aki
a leányát akarja, annak adja feleségül, bárki fia legyen, aki a leánya
kérdéseire megfelel.
Hiszen jöttek a világ minden tájékáról királyfik,
hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. Annyian voltak, hogy nem
fértek el az udvarban, de még a városban sem, de még a város határán sem. De
hiába jöttek. Összevissza feleltek mindent, egy sem találta el, hogy miféle
jegyek vannak a királykisasszony testén. Előhívatta a király a cselédeket is,
azok sem tudták kitalálni.
- Van-e valaki még az udvaromban? - rikkantott a
király nagy mérgesen.
Éppen akkor jött haza a kondáslegény, terelgette be a
kapun a kondát.
Fújta, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncoltak
a disznók, hogy aki látta, meg nem állotta a kacagást.
- Állj meg, kondáslegény! - kiáltott rá a király. -
Felelj arra, amit a leányom kérdez.
Megállott a legény, s kérdezte a királykisasszony:
- Na, hadd lám, tudod-e, miféle jegyeim vannak?
- Tudom, királykisasszony, a bal füled mögött van egy
aranycsillag, a jobb füled mögött is egy aranycsillag, s a melleden egy hold.
- Ördögadta legénye - mondta a király -, ez ugyan jól
eltalálta. Na, fiam, a szavamat még nem másolom, neked adom a leányomat.
Ott mindjárt megtartották a kézfogót, csaptak nagy
vendégséget, de egyszer csak, a nagy vendégség alatt, eltűnik a kondáslegény.
Keresik mindenfelé, tűvé teszik a palota minden zegét-zugát, s nem találták
sehol.
Hej, volt nagy bánat, szomorúság! Sírt a
királykisasszony, mert szó, ami szó, szerette a kondáslegényt. A király már
nagy haragjában máshoz akarta adni a leányát, amikor végre jött a kondáslegény,
de nem gyalog ám, hanem aranyos hintóban, s nem rongyos ruhában, hanem olyan
aranyos, gyémántos gúnyában, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.
Bezzeg, hogy a nagy bánat nagy örömre változott. Hát
még mikor megtudták, hogy a kondáslegény igazi királyfi! A király egyben neki
adta nemcsak a leányát, de egész királyságát, s csaptak hetedhét országra szóló
lakodalmat. Folyt a bor s a pálinka Boncidától Hencidáig, táncolt még a sánta
koldus is. Lakodalom után a fiatal pár dióhéjba kerekedett, a Küküllőn
leereszkedett.
Holnap legyenek a ti vendégetek.