A TŰHAL

Élt egyszer két öregasszony. Olyan öregek voltak már, hogy úgy éltek egyik napról a másikra, boldogan, mint a kisgyerekek. Egy igluban laktak az egyik holtág mellett. Megvolt ott mindenük, ami kellett, alvóhelyük, hidegtől óvó, hosszú alagútbejáratuk az alvóhely előtt, két raktárházacskájuk és még kajakjuk is. Éjszaka a két anyóka békésen aludt. Ám egyszer csak egy kisujjnyi tűhalacska úszott le a holtágon, és így énekelt:

Lehet énnálam nagyobb,
de legerősebb én vagyok!
Ajhaj, mondhatom,
csak lennék a másik oldalon,
lennék a homokzátonyon!
Aki elébem kerül,
mindjárt kettéharapom,
nyersen is felfalom,
marcangolom, kettészelem,
ejhaj, megeszem!

Az egyik anyóka felébredt, és végighallgatta a szörnyűséges fenyegetést. Kiverte a verejték, egész testében remegni kezdett, mert azt hitte, hogy egy kóbor szellem, egy valóságos Dunne­rak fenyegeti. Kikászálódott a prémek alól, és odakúszott a társához. Orrát az orrához érintette, hogy az felébredjen.

- Egy Dunnerak jön - suttogta.

Nesztelenül felkeltek, összepakolták a holmijukat, kicipekedtek a kajakhoz, vízre bocsátották. Aztán visszabújtak az igluba, kihozták sorra az edényeiket, szárítotthal-tartalékukat, sőt még a kis olajlámpát is. Legszívesebben magát az iglut is beletették volna a csónakba, sőt a vizet adó forrásukat is meg az ösvényt is - felgöngyölítve -, amelyik a raktárházacskához vezetett, meg a párját, amelyiken a tundrára jártak bogyót szedni.

Így készülődtek.

Közben egész idő alatt hallották a szörnyűséges ének fenyegetését. Amikor nagy nehezen mindent elhelyeztek a kajakban, beleültek ők maguk is, háttal egymásnak, védekezésre készen. Egy-egy kést tartottak a kezükben, hogy ha kell, belemártsák a Dunnerakba. Amint éppen el akarták lökni magukat a parttól, eszükbe jutott, hogy még egy kanalat benn felejtettek a házban. Az egyik anyóka kiszállt, elrohant érte, s amikor visszaérkezett a kajakhoz, éppen akkor úszott el mellettük a tűhalacska. Még egyre énekelte szörnyűséges énekét.

Meglátta az anyóka, hogy csak egy semmi kis hal énekel. Rákiáltott:

- Te, himi-humi kis vakarcs, te ijesztgettél minket?! - Kinyúlt a kanállal, és se szó, se beszéd kivette a halacskát a vízből. - Még hogy te kiabáltad, hogy áthasítasz minket, és bekapsz? Ez lesz most a te sorsod!

Elővette hosszú kését, kettévágta a halacskát, a felét odaadta a másik anyókának - és csak úgy nyersen bekapták. Volt, nincs - eltűnt a félelmetes Dunnerak.

Kipakoltak hát a kajakból, és visszavittek mindent a helyére. Szerencséjükre sem az iglut nem tudták felpakolni, sem az ösvényeket felgöngyölíteni: minden úgy várta őket, ahogy volt.

Bebújtak hát a hálóprémeik alá, s aludtak reggelig, mint a bunda.

Reggel már azt se tudták, álmodták-e, ami történt, vagy csakugyan hallották a tűhalacska ször­nyű­séges énekét.