Hol volt,
hol nem volt, volt a világon egy királyfi. Ez a királyfi egyszer kiment az
erdőre vadászni; amint ott vadászgatott, arra ment egy öregasszony a kútra,
három korsó volt a karján. A királyfi, amint meglátta, mért, mért nem,
elkezdett felé hajigálni, hogy majd eltöri a korsóját.
- Ne
hajigáljon a felséges királyfi - mondja neki az öregasszony -, mert ha eltöri a
korsómat, majd meglátja, ebből az erdőből vesz feleséget.
A királyfi
rá se hallgatott, csak hajigált; megint mondja neki az öregasszony:
- Ne
hajigáljon a felséges királyfi, mert ha eltöri a korsómat, majd meglátja, ebből
az erdőből vesz feleséget.
De a
királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni egy darab
követ, hogy eltört mind a három korsó.
- No,
felséges királyfi - mondja az öregasszony -, most már majd meglátja, ebbe az
erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget.
A királyfi
csak nevetett, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már, hogy ő ebbe az
erdőbe házasodik, hacsak valami medvét vagy farkast nem vesz el.
Ment aztán
az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva tölgyfát
egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind a három, a királyfi
nagyon megszerette, „milyen jó lesz mind a három ostornyélnek” - elővette
bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint levágta, kilépett belőle egy
gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan, amilyet még emberi szem nem látott;
elkiáltotta magát fuldokló hangon:
- Jaj,
vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!
A királyfi
kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott keríteni, ott
fulladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A királyfi bánatában
végig-végigsiratta, de hiába! Az már többet fel nem támadt; mit volt mit tenni?
Ölbe vette a szép halottat, hazavitte, eltemettette nagy pompával.
Másnap
felejtésül megint kiment vadászni.
Amint
vadászgatott, megint odatévedt, ahol a három kis árva tölgyet találta, de már
csak kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának.
„Veszett
fejszének a nyele fordul - gondolta a királyfi -, levágom ezt a kettőt
ostornyélnek, úgyse vettem hasznát annak, amit tegnap levágtam.”
Levágta
aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb tündérkisasszony lépett ki
belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló hangon:
- Jaj,
vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!
De a
királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg szeme láttára, hogy
majd a szíve repedt belé. Ezt is végig-végigsiratta a királyfi, azután ölébe
vette, hazavitte, eltemettette még nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig
azon szomorkodott, hogy hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor
jutott eszébe a harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündérkisasszony.
Ezen úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna
egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal előtt,
felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet meg egy szép poharat; elindult
az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis fára, lemetszette nagy
vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem hétszer, de hetvenhétszer
szebb tündérkisasszony, mint a két első volt, elsikoltotta ez is magát:
- Jaj,
vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok!
A királyfi
mindjárt a szájához tartotta a jó friss vizet, ivott belőle a tündérkisasszony,
mindjárt nem lett semmi baja; a királyfi megölelte, megcsókolta.
- No,
szívemnek szép szerelme, én a tied, te az enyim, hanem most már esküdj meg
nekem, hogy soha el nem hagysz!
A
tündérkisasszony is nagyon megszerette a királyfit, ott mindjárt örök hűséget
esküdtek egymásnak, a királyfi elmondta, kicsoda-micsoda, azután elindultak
hazafelé. Mentek, mendegéltek, már az erdőből is kiértek, hanem már ott nagyon
keményen kezdett sütni a nap a tündérkisasszonyra, különben is gyenge volt még,
alig bírta a lába, arra határoztak hát, hogy a királyfi hazamegy hintóért, a
tündérkisasszony pedig, hogy semmi baja ne történjék, ott volt egy kút,
amellett egy fűzfa, felül arra, ott várja meg. Úgy is tettek. A királyfi elment
haza, otthagyta a szép kedvesét a fűzfán.
Várt, várt a
szép kisasszony, egyszer odament egy lincses-loncsos cigányleány a kúthoz
vízért; amint leeresztette a korsóját, meglátta a szép kisasszony képét a
kútban, megörült neki, hogy az az ő árnyéka, elkezdett csókot hányni felé a két
retkes kezével; hát látja ám, hogy az meg se mozdul; néz széjjel, hogy ha nem
az ő árnyéka, hát kié? Meglátja a fűzfán a tündérkisasszonyt. Mindjárt odament
hozzá.
- Jaj,
lelkem, be szép vagy, eszem a zúzád, hát hogy kerültél ide? Ki vagy? Mi vagy?
Kit vársz itt?
Az a szegény
ártatlan teremtés, hogy ő olyan jószívű volt, azt gondolta, más is olyan,
kibeszélt neki mindent, hogy ő most a királyfit várja, aki csak a hintóért ment
haza, de mindjárt itt lesz. A cigányleánynak se kellett több, amint ezt
meghallotta, nem is gondolkozott soká, nem törte a fejét, hogy mit csináljon,
hanem megfogta a tündérkisasszonyt, lehúzta a fáról, levetkőztette, úgy aztán
belélökte a kútba; a sok szép tündérruhát pedig imígy-amúgy, mintha a padlásról
hányták volna rá, magára rakta. De a tündérkisasszony nem halt belé a kútba,
hanem egy szép aranyhallá változott, úgy úszkált előre-hátra. Észrevette ezt a
cigányleány is, gondolta, hogy nem jó lesz azt ott hagyni, mert még megint
feltámad, akkor pedig az ő pünkösdi királyságának vége, elkezdte hát
próbálgatni, hogy majd kifogja.
Mikor
legjobban mesterkedett, akkor érkezett meg a királyfi a szép aranyos hintóval
meg a nagy lakodalmas néppel, meglátta, hogy mit csinál a kedvese.
- Hát te,
lelkem, mit keresel abban a kútban?
- Én bizony
egy kis aranyhalat láttam meg benne, nagyon megszerettem, azt akarnám kifogni.
- Sose
fogdosd biz azt, van otthon száz is, majd töltheted bennök kedved, hanem
fordulj ide, hadd csókoljalak meg.
Odafordult a
cigányleány, meglátta a csúnya pofáját a királyfi, mintha csak pofon csapták
volna, úgy elkapta a fejét.
- Ejnye, hé,
be megcsúnyultál, míg oda voltam, ha a ruhád nem látnám, azt gondolnám, nem is
te vagy.
- Jaj,
kedvesem, nem vagyok én a naphoz szokva, se a fúvó szélhez, nap összeégetett,
szél kifújta arcom, azért vagyok ilyen csúnya, de azon ne búsulj, majd
megszépülök én megint otthon.
A királyfi
aztán - mit volt mit tenni? - megnyugodott benne, hazavitte, megesküdött vele,
olyan lakodalmat csaptak, hogy hét országra járt a híre.
Itt mi lett
a dologból, mi nem - el se gondolná az ember -, a fiatal király apródonkint
hozzászokott a cigányleányhoz, mert az is felvette magát a sok ételtől-italtól,
utoljára még megszerette. A királynénak pedig éjjel-nappal az aranyhal forgott
az eszében: „Hátha egyszer csak feltámad, hazajön, akkor véged neked,
cigányleányból lett királyné, azért jól felkösd az eszed.” Gondolkozott rajta,
hogy s miképp lehetne azt elveszíteni, talált is ki utoljára egyet. Betegnek
tettette magát, mégpedig súlyos betegnek, nem is gyógyult meg semmitől, pedig
annyi volt körülötte a sok doktor, borbély, bábaasszony, hogy számát se
lehetett tudni, elő is vették minden mesterségöket, de hiába, a királyné csak
nem gyógyult. Egy reggel aztán, mikor már azt beszélték róla, hogy alkudozik is
már a másvilágiakkal, magához hívatta az urát.
- Én édes,
kedves uram, akarod-e, hogy meggyógyuljak? - kérdezi tőle.
- Hogyne
akarnám, kedves feleségem, hisz akkor nem hívattam volna ide azt a sok doktort.
- No, ha
akarod, hát tudd meg, hogy engem a világ valamennyi doktora se tud
meggyógyítani, mert nem segít rajtam más, csak az, ha annak a kis aranyhalnak a
húsából ehetem, amelyik ebben s ebben a kútban van.
A király
mindjárt kiadta a parancsot, hogy neki azt a kis halat fogják meg mentől elébb;
meg is fogták, meg is sütötték. A királyné tudta, hogy akármilyen kis porcikája
a halnak ha megmarad, akkor megint nem vész el a tündérkisasszony,
megparancsolta hát a szolgálónak, aki tisztította, hogy a pikkelyét mind
összeszedje és megégesse, de vigyázzon, hogy egy se maradjon az udvaron. Maga
is, mikor ette a halat, mind összeszedte a szálkát, a tűzbe vetette. De biz ez
a nagy óvatosság mind kárba veszett, mert a tisztításkor egy kis halpénz
elpattant, a szolgáló nem vette észre, ott maradt, másnap reggelre pedig olyan
nagy fa nőtt ki belőle, hogy ember volt, aki körülérte a két karjával. Csodálta
aztán Isten, ember, hogy mi dolog az, hogy ahol tegnap még csak egy kóró, egy
szamártövis se volt, hanem olyan volt a föld, mint a tenyerem, ott most ez a
nagy fa van; de biz azt hiába csudálták, már az ott volt, száz ember se
tehetett róla.
Mikor reggel
a királyné felébredt, kinézett az ablakán, meglátta a szép gyönyörű fát, majd
kibújt bőriből örömében, milyen szép lesz majd az alatt fonogatni, varrogatni;
de csakhamar ímhogy sírássá nem változott a nagy öröm, mert eszébe jutott, hogy
olyan csuda módra nem kerekedhetett az a fa oda, csak úgy, ha a
tündérkisasszonynak - a kis aranyhalnak valami porcikájából - támadt. Ezen
aztán megint nagyon megijedt. „Már így ezt a fát se lehet megtűrni tovább, ezt
is, akárhogy, mint, de el kell veszteni” - gondolta magában. De mit csináljon;
hogy veszítse el? Tudta, hogy királyi urának nagyon kedves fája, csak úgy,
minden igaz ok nélkül ki nem hagyja vágni. Megint betegnek tettette hát magát,
nem is gyógyult meg semmitől, hiába mesterkedett körülötte a sok doktor; mikor
már megint az a hír járt mindenfelé, hogy fél lába a koporsóban, megint behívatta
magához az urát.
- Jaj,
kedves királyi uram, az éjszaka azt álmodtam, hogy semmitől mástól meg nem
gyógyulok, csak attól, ha nekem annak a fának a tüzénél főznek ételt, amelyik a
minapában olyan egyszerre nőtt ki az udvaron, de attól is csak úgy, ha derekát,
gyökerét, gallyát, levelét az utolsó szálkáig, az utolsó rügyig mind
feltüzelik; azért, ha szeretsz, tedd meg ezt az egyet értem, mert ha meg nem
teszed, holnaputánra ki leszek terítve.
Sajnálta
ugyan a király a fát, de azért mégis kivágatta, a gyökereit kiszedette,
kiirtatta, feltüzeltette az utolsó levélig, az utolsó szilánkig. A királyné,
amint a tüzénél főzött ételből evett, mintha kettévágták volna a betegségét,
olyan egyszerre felgyógyult.
Itt mi lett
a dologból, mi nem, a királyné élte világát, rá se gondolt a
tündérkisasszonyra, bizonyosnak tartotta, hogy elveszett. „Hogy is
maradhatott volna meg, mikor az utolsó szilánkig mind feltüzelték a fát” -
gondolta magában. Pedig biz azt nem tüzelték fel, mert mikor vagdalták a
derekát apróra, amint hasogatta egy szegény favágó ember, egy nagyon szép kis
kerek deszka repült ki belőle, szakasztott olyan, mint egy köcsögfedő, mintha
az Isten is annak szánta volna. Felvette az ember, eltette a tarisznyájába,
este aztán hazavitte a feleségének, az meg majd megette kezét-lábát, úgy
megörült a gyönyörű kis deszkának, mindjárt be is fedte vele a legszebb
köcsögjét, feltette a kemence vállára.
Másnap az
egy pár szegény ember kiment még hajnalban tengerit kapálni; mikor elmentek,
csak úgy hagyta az asszony a házat, amint volt, se fel nem ágyazott, se ki nem
seprett, gondolta, hogy minek csinálna egy dologból kettőt, majd estére mind
elvégzi, egész nap úgyse lesz senki a házban. Bereteszelték aztán az ajtót, a
görbe kulcsot felszúrták az ereszbe, elmentek.
Este, mikor
visszajöttek, kinyitják az ajtót, belépnek a házba, hát minden olyan, mint a
pohár; az ágy fel van vetve, az egész ház tisztára kiseperve, minden
megtörülgetve, megtakarítva. Csudálkoztak mind a ketten, hogy mi dolog ez. Ki
csinálhatta ezt? Utoljára is azt gondolták, hogy más nem lehetett, mint
valamelyik pokolra való szomszéd leány, aki megleste, hogy hová tették a
kulcsot, mikor aztán elmentek, tréfából kitakarította a házat.
No ez ebben
maradt.
Másnap
megint elmentek dologra, bezártak jól mindent, a kulcsot elvitték magukkal,
hanem most se takarítottak ki, most is széjjelhagytak mindent. Este, amint
hazamentek, kinyitották az ajtót, hát olyan volt a ház, mint a tükör, ki volt
seperve, felágyazva, feltörülgetve. Megállott az eszök mind a kettőjöknek. „Ki
tehette, mi tehette ezt? Ember nem lehetett, mert az ide be nem juthatott.”
Összebeszéltek aztán, hogy holnap meglesik, ki vagy mi járhat Ott. Azzal
békességben lenyugodtak.
Harmadnapra
kelve megint csakugyan széjjelhagytak mindent, elindultak mintha el akarnának
menni, az ajtónál is úgy tettek, mintha bezárnák, pedig dehogy zárták be,
azután szép csendesen meghúzódtak, elkezdtek leskelődni.
Amint ott
leskelődnek, látják, hogy a köcsögön az új fedő, ami a királyi udvarból került,
szép csendesen megmozdul. Csak mozog, csak mozog egy darabig, egyszer csak
kilép belőle egy gyönyörűséges szép leány, elkezd takarítani a házban. Az egy
pár ember majd sóbálvánnyá vált bámulatában, egy darabig ott csudálkoztak
rajta, egyszer aztán hirtelen benyitottak az ajtón. A tündérkisasszony, amint
meglátta őket, szaladt egyenesen a kis fedő felé, de az asszony megelőzte, mint
Megyeri a macskát, felkapta előle a fedőt, belevetette a tűzbe.
Sírt-rítt a
szép tündérkisasszony, hová lesz ő most, mit csinál ő most? Már az ő házát
megégették, de a favágóék vigasztalták, hogy sohase búsuljon, sose
sírjon-ríjon, eléldegélhet őnálok, úgyse volt eddig gyermekök; azután kérdezték
tőle, hogy miféle leány, hogy abban a kis deszkában lakott.
A leány
aztán elbeszélte, hogy ő egy tündérkisasszony, elmondta az egész élete
történetét, hogy ölte meg a királyfi két szép testvérét, hogy vágta le őt is,
hogy esküdtek hűséget egymásnak, hogy dobta a cigányleány a kútba, hogy ölték
meg hal korában, hogy vágták le, mikor fa volt, hogy került ide. A favágóék
nagyon megsajnálták mind a ketten, mondták neki, hogy maradjon náluk, majd
eltartják ők; a leány ott is maradt, mert hát hová is mehetett volna?
Már jó ideig
élt ott békességben, hanem mindig azon búsult-szomorkodott, az bántotta a
lelkét nagyon, hogy hogy eszi ő ki ennek a két szegény embernek a szájából a
kenyeret, mikor maguknak sincs, mikor maguk is véres verejtékkel keresik, aztán
még csak nem is segíthet nekik a munkában, mert keze-lába, egész teste gyenge,
mint a harmat. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy jó volna a királynéhoz
beállani szobaleánynak, ha megfogadná, varrni, szőni, fonni tud, megkeresné a
maga kenyerét, nem lenne senki nyakán kolonc. Meg is kérte még aznap a szegény
asszonyt, hogy a királynéhoz menjen el, kérdezze meg, nincs-e szobaleányra szüksége.
Váltig mondta a jó asszony, hogy minek menne el, eltartják ők; nem használt
semmit, el kellett neki menni a királynéhoz. Elment hát, elmondta, hogy volna
őnála egy szobaleánynak való, ha megfogadná a felséges királyné. A királyné
megörült neki, mert hogy cigányfajta volt még a lelke is, telhetetlen is volt,
semmivel se érte meg, mindig többet-többet kívánt mindenből; szobaleánya is
volt neki elég, de azért ezt is meg akarta fogadni, kérdezte, hogy miféle
leány. A favágóné azt mondta neki, hogy valami gazdag ember leánya volt ez, úgy
is nevelték, mint a kisasszonyokat szokás, de az apját sok Istencsapás érte,
elpusztult, tönkrejutott, most hát így kell neki szolgálatával keresni a
kenyerét. „Azért kérem a felséges királynét, ne bánjon vele úgy, mint a
szolgálókkal szokás, nézzen el neki egyet-mást.” A királyné megígérte, hogy jól
bánik vele, azután megalkudtak a bérben, még aznap haza is ment az új
szobaleány.
Mikor
belépett az ajtón, mikor meglátta a király és a királyné, csak elbámult mind a
kettő: „Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?” Csudálták, bámulták, hogy a
sok nehéz munkában mezítelen lábát nap el nem sütötte, a szél ki nem fújta,
hogy két keze, két orcája fehér, mint a most esett hó, gyenge, mint a harmat;
de a parasztruhában egyik se ismerte meg, hogy ez a tündérkisasszony, a
királyné megfogadta szobaleánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen,
varrogatott, fonogatott, cicomázta a királynét.
Apródonként
telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este összeült a
cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorbajárt, mint a falusi
bíróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki mesélt, csak az új
szobaleány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király maga is, hogy meséljen
egyet, de azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok beszédre aztán mégis hozzáfogott:
- Volt, hol
nem volt egyszer egy királyfi, ez a királyfi kiment vadászni az erdőre, amint
ott vadászgatott, arra ment egy öregasszony, három korsó volt a karján, a
királyfi elkezdett felé hajigálni, a vénasszony mondta neki, hogy ne
hajigáljon, mert ha eltöri a korsóját, abból az erdőből vesz feleséget, de a
királyfi nem hallgatott rá; a vénasszony megint mondta neki, akkor se ért
semmit, a királyfi addig hajigált, míg el nem törte mind a három korsót. „No,
felséges királyfi - mondta neki az öregasszony -, most már majd meglátja, ebből
az erdőből vesz feleséget.” A királyfi nem hitte el, csak nevetgetett magában.
A király,
mikor meghallotta, hogy mit beszél a szobaleány, csak elbámult, honnan tudja ez
ezt, mikor ő senkinek se mondta. A szobaleány csak folytatta tovább:
- Ment aztán
a királyfi az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva
tölgyfát egymás mellett egy tőről fakadva. A királyfi elővette a bicskáját,
lemetszette az egyiket, hát amint levágta, kilépett belőle egy szép
tündérkisasszony, síró-rívó, fuldokló hangon vizet kért, hogy nem adott neki a
királyfi, megfulladt. Hazavitte aztán a királyfi, eltemettette.
Már itt a
királyné is tudta, hogy kiről van szó, ki az a király, de azt gondolta, hogy
csak a kútig tudja a szobaleány, hát csak hagyta beszélni.
- Másnap
megint odatévedt a királyfi a két kis árva tölgyfához, nagy sírva-ríva, búsulva
találta őket, amint a testvérükre hajolva szomorkodtak, de azért meg nem
sajnálta bánatjokat, levágta a második kis fát is; ebből is kilépett egy még
szebb tündérkisasszony, ez is vizet kiáltott, hogy nem adott neki a királyfi,
megfulladt ez is.
Itt a
királynénak eszébe jutott, hogy ha ez eddig ilyen jól tudja, tovább is
tudhatja, jobb lesz elejét venni a bajnak, elhallgattatni. Beleszólott hát a
mesébe:
- Ne is
mondd tovább, leányom, tudom már ezt a mesét.
De a király
nem hagyta elhagyni:
- No, én nem
tudom, nem is hallottam soha, csak folytasd.
Folytatta
aztán a leány:
- Harmadnap
megint kiment a királyfi, de már ekkor vitt magával egy korsó vizet meg egy
poharat is. Mikor odaért a harmadik, az egyes-egyedül, testvér nélkül ott
búsuló kis fához, kitöltött egy pohár vizet, azt készen tartotta, azután
elővette a bicskáját, levágta azt is. Abból is kilépett egy szép tündérleány,
vizet kért, a királyfi adott neki, mindjárt nem lett semmi baja, ott megölelték,
megcsókolták egymást, örök hűséget esküdtek.
Itt már a
cigányleány-királyné nagyon parázson ült, sehogy se találta helyét. Megint el
akarta hagyatni.
- Ugyan,
leányom, hagyd el már, annyiszor hallottam én már ezt, hogy fáj a fülem is, ha
hallom.
De a király
megint nem engedte elhagyni.
- Elindultak
aztán hazafelé, de a tündérleány nagyon gyenge volt, nem bírt menni, felültette
hát a királyfi egy kút fölibe, egy fűzfára, hogy várjon ott addig, míg ő hintót
hoz. Várt aztán a tündérleány; amint ott várt, arra ment egy cigányleány.
A királyné
látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:
- Ne mondd
már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!
De a király
a cigányleányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte hát elhagyni:
- Ha belevágtuk
a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább, leányom.
A leány
folytatta:
- Hogy, hogy
nem, meglátta a cigányleány a tündérkisasszonyt a fán, felment utána,
kikérdezte, kit vár, mit vár, mikor megtudta, hogy a királyfira várakozik,
lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát, aztán meztelenül belévetette a
kútba, a ruháját pedig magára szedte. Hanem a tündérleány nem halt belé a
vízbe, szép kis aranyhallá változott, elkezdett úszkálni. Észrevette ezt a
cigányleány, próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban
fogdosná...
Itt megint
belevágott a királyné:
- Ha még
tovább mered mondani, felpofozlak!
- Én is ott
leszek ám - felelt rá a király -, csak folytasd, leányom!
- Mikor hát
legjavában fogdosná, éppen akkor jött a király a szép aranyos hintóval,
kérdezte, hogy mit csinál. A cigányleány azt mondta, hogy megszerette a kis
aranyhalat, azt szeretné kifogni. A király aztán bíztatta, hogy majd kifogatja
ő, ne vesződjön vele, félbehagyta hát a cigányleány a halfogást, odafordult a
királyhoz, az csak akkor látta meg a csúnya pofát, majd hanyatt esett tőle, de
a leány azzal vágta ki magát, hogy nincs a naphoz-szélhez szokva, azért
csúnyult olyan hirtelen el.
Itt megint
belekiáltott a királyné:
- Ha még
tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem hallottad már, ki
nem állhatom ezt a mesét!
De a király
se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.
- Állhatod,
nem állhatod, az nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz, majd én verlek meg
téged, nem te ezt a leányt, azért azt mondom, hogy meg fogd a szád! Te meg,
leányom, folytasd.
A leány
folytatta:
- Hazavitte
aztán a király a cigányleányt, megesküdött vele. Eleinte rá se igen tudott
nézni, de lassanként a cigányleány is csak szépült, ő is hozzászokott, utoljára
még tán meg is szerette. De a királynénak mindig az aranyhal fúrta az oldalát,
félt tőle, hogy egyszer majd visszaváltozik tündérkisasszonnyá, s hazamegy,
pedig biz az soha ítéletnapig se változott volna által, ott kellett volna neki
a kútban élni, míg valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a
királyné, hogy hogy kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy
betegnek tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg
nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt
megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját is
megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert tisztításkor egy
halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel egy nagy fává
változott. A királyné, hogy, hogy nem, megtudta vagy legalább megsejdítette,
hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna kivágatni, felégettetni. Megint
betegnek tettette hát magát, s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől,
míg a nagy fa tüzénél főtt ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát
gyökerestől, mindenestül, az utolsó szilánkig mind felfűtik. Kivágták hát a
fát, fel is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a
tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes deszka
repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a feleségének.
Ette a méreg
a királynét, mikor hallotta, hogy megszabadult a tündérkisasszony, de nem mert
többet beleszólani, mert tudta, hogy az ura hirtelen természetű, hamar eljár a
keze; csak hallgatott hát, várta, hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit
reménylette is, hogy hátha csak mese az egész, csakhogy hasonlít az ő
történetéhez.
A leány
pedig mondta tovább:
- A szegény
favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb köcsögjét, feltette
a kemence vállára. Másnap aztán kimentek, ő is, az ura is tengerit kapálni, a
tündérleány azalatt kijött a deszkából, kitakarította a házat; mikor este
hazajött a két szegény ember, sehogy se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta
ki a házat. Másnap megint kimentek, mikor hazajöttek, megint tiszta volt
minden. Harmadnap aztán rálestek, megfogták a tündérleányt, a kis deszkát pedig
tűzbe vetették. Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy a
maguk tulajdon gyermekökkel se bánhattak volna nemhogy jobban - de úgy se.
Itt már
látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a cigányleány,
gondolta, hogy jó lenne szépszerével elhordani az irhát, míg nem késő.
Beleszólott hát megint:
- Ha tovább
mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.
- Nem mégy
biz innen egy tapodtat se - felelt a király -, hanem végighallgatod az egész
mesét! Ülj le hát, ha mondom, mert majd leültetlek én, de nem köszönöd meg.
Leült a
királyné, nemigen volt kedve ellenkezni.
A leány
pedig mondta tovább:
- Jó dolga
volt hát a tündérleánynak, de azért mindig bús volt, mindig szomorkodott. Azért
szomorkodott pedig, mert látta, ha nem mondták is, hogy milyen nehezére esik a
szegény párnak az ő tartása, hogy a tulajdon szájuktól vonták el a falatot,
csak hogy neki kedvébe járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge
volt a kapálásra, nem bírta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe
jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varrni, fonni tud, beáll hát
szobaleánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a szegény
asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e meg. Az
öregasszony váltig mondta neki - hogy az Isten is áldja meg -, hogy ne menjen
sehová, elélhet őnálok, eltartják ők, de a leány nem engedett, el kellett neki
menni. Megalkudtak aztán a bérben a királynéval, még aznap haza is ment az új
szobaleány, a tündérkisasszony, de senki, se a király - aki pedig örök hűséget
esküdött neki -, se a cigányleányból lett királyné meg nem ismerte.
Felugrott
erre a király, odaszaladt hozzá, megölelte, megcsókolta.
- No,
szívemnek szép szerelme, ha akkor meg nem ismertelek is, megismertelek most,
azért hát én a tied, te az enyém, ásó-kapa se válasszon el bennünket egymástól.
A
cigányleány, mikor látta, hogy vége a pünkösdi királyságnak, hogy leesett az
uborkafáról, meg akarta oldani a kereket, el akart illanni, de a király
észrevette, megkapta, úgy vágta a földhöz, hogy csak úgy nyekkent belé, azután
kérdezte az új feleségétől, a tündérkisasszonytól, hogy micsoda halállal
veszítse el; négyfelé vágassa-e, vagy kerékbe töresse? De hogy ím a galambnak
még a haragja is szelíd, meg az epéje se keserű, a királyné azt felelte, hogy
adjon neki vagy száz forintot, azzal - fel is út, alá is út - küldje el Isten
hírével, hogy többet színét se lássák.
A király
megtette a kívánságát, nem ölette meg, csak elkergette világra; a
tündérkisasszonnyal pedig megesküdött, olyan lakodalmat csaptak, hogy
Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. A favágóékat is magukhoz vették, úri
módon tartották; attól fogva békességben, boldogul éltek, még most is élnek, ha
meg nem haltak.