Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon, meg az
Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király. Annak a királynak volt egy
fürdőszobája. Ahogy egyszer reggel fürödni ment, észrevette, hogy milyen kevés
víz van a fürdőjében. Másnap reggel, mikor ment, már semmi vizet sem talált, s
nem tudott fürödni. Azt gondolta, hogy hanyagok voltak a szolgái, össze is
szidta őket. De a szolgáknak megvolt a bizonyítékuk, hogy este rendesen
telemerték a kádat vízzel.
Akkor a király elrendelte: egész éjszaka őrizze a
fürdővizet egy katona.
Hiába minden, éjszaka valaki mindig kifürödte a vizet.
Akkor mással próbálkozott a király. Kimerte mind a vizet, s megtöltötte a
fürdőt színültig pálinkával. Abba üljön bele valaki! Másnap reggel a szolgák
ott találtak valóban elaludva egy gyönyörű szép daliát. Olyan szép volt, hogy
az egész világon nem lehetett volna párját találni. Annak mindene virág volt.
Még a fején is hajszál helyett egy-egy virág virított.
A király cselédjei nagy ordibálással jelentették az
uruknak, még mikor az föl sem kelt:
- Megfogtuk a vízpocsékolót! A virágembert!
A király szaladt, egyik lábán cipő, a másikon semmi,
hogy lássa a csodát. A virágfejű embert akkor már megfogva tartották.
- Ki vagy? - kérdezte a király.
- A tündérek fejedelme! - felelte a virágfejű.
Tündér vagy nem tündér, bezárták egy nagy pincébe.
Mert bűnéért majd ítélkeznek felette az ország vezetői, meg a szomszédos országok
királyai.
A királynak volt egy tízéves kisfia. Az látta, amikor
levitték a börtönpincébe a virágfejű embert. Utánasompolygott, hogy jobban
lássa. A rácson keresztül beszédbe elegyedett a tündérkirállyal.
- Jaj, de szép a bácsi - mondta neki. - Szeretném még
jobban látni.
A tündérkirály azt felelte:
- Könnyen megláthatsz egész mivoltomban is, csak
szabadíts ki. Menj fel a szobába, hozd le a pince kulcsát, s akkor neked adom a
szép virágkalapomat.
Mert annak a ruhája, kalapja, cipője is virág volt.
Felmegy a fiú a házba. Ott úgy el volt foglalva
mindenki, hogy nem is kérdezték, mi dolga ott. Kereste a fiú mindenütt a
kulcsokat; végre a szekrény tetején meglát szíjra fűzve egy csomó kulcsot. Egy
nádpálcával lerántotta, s meg sem állott a pinceajtóig. Kinyitotta a kulccsal a
pinceajtót. A tündérkirály megköszönte a fiúcska szívességét, megmutatta magát
teljes mivoltában. Aztán mire a fiúcska észrevette volna magát, már el is tűnt.
A nádpálca ott maradt a pinceajtó rácsa közé dugva.
Nemsokára megérkeztek az ország főtanácsosai s a
szomszédos királyok, hogy megcsodálják a virágfejű embert, s hogy ítélkezzenek
felette, amiért beszökött más vizébe fürödni. Mennek nagy diadallal a pincébe,
hát üresen találják. De a rács közé bedugva ott van a gyerek pálcája.
A király a pálcáról megismerte, hogy a virágfejű ember
megszöktetője csakis az ő fia lehetett. A tulajdon fia! Nagy méregbe gurult.
Azonnal megparancsolta a kocsisnak, hogy fogjon be, s a királyfiút vigye el
messze idegen országba, a keresztapjához. Ő itt látni se bírja.
Adott azért a fiának pénzt bőven, s a fiú mellé adott
még egy kísérőt.
Befog a kocsis egy négylovas hintóba, felpakolnak egy
kis ennivalót is, s mennek, mendegélnek az idegen ország felé. Amikor már egy
jó darabon elmentek, s kiértek a fiú apjának az országából, a kísérőül adott
ravasz inasnak, hogy, hogy nem, rettenetes gondolata támadt. Az jutott az
eszébe, hogy mi lenne, ha ő lehetne a királyfi, vagyis ha a fiút megölné; s ő
magamagát ajánlhatná be királyfinak ott, ahová készültek.
Rákiabál a kocsisra:
- Álljon meg, hé!
A kocsis megáll, az inas félrehívja az úton, és
elmondja neki, hogy mit gondolt ki:
- Mi lenne, ha a királyfit megölnénk? Én lennék a
királyfi, magát meg felajánlanám inasnak; a királyfinál való pénzen pedig
megosztoznánk!
A kocsis gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta:
- Az biza nem volna rossz.
Meghallja ezt a királyfi. Elkezd sírni keservesen,
hogy ad ő nekik háromszáz aranyat, csak ne oltsák ki az életét.
Na jó, megkegyelmeztek neki. De ahogy tovább mennek,
egy idő múlva megint csak elkezdi az inas:
- Öljük meg a királyfit!
A királyfi megint meghallotta, megint csak könyörgött,
hogy kegyelmezzenek ártatlan életének. Ígért nekik most már hatszáz aranyat.
Na jó, most is megegyeztek, s mentek tovább.
De ahogy estefelé elérkeztek egy nagy folyóvízhez, az
inas csak előáll megint azzal: mégse kegyelmezzenek a királyfiúnak, hanem
dobják bele ebbe a vízbe.
A királyfi most már látta, hogy mit is akar az inas,
miért is akarja őt megölni. Elkezdett könyörögni az inasnak, cseréljenek inkább
sorsot; legyen az inas a királyfi, legyen a kocsis az inas, és ő, a királyfi,
elvállalja, hogy ő lesz a kocsis, csak kegyelmezzenek meg szegény fejének.
Az inas beleegyezett. Megeskette a királyfit, hogy
soha senkinek az égvilágon nem fog szólni erről a cseréről, s azzal
megcsinálták a cserét. A szép ruháját letépték a királyfiról. Az inas felvette
a királyfi ruháját, a magáét meg odaadta a kocsisnak. A királyfi a kocsis
ruháját kapta.
Mentek, mendegéltek, mígnem elérkeztek a messzi
városba, az ottani király palotájába. Ahogy megállapodtak, az inas mutatkozott
be mint királyfi. A kocsis mondta magát az inasnak. Az igazi királyfiút pedig
leküldték az istállóba mint kocsist.
Az öreg király a vélt keresztfia tiszteletére nagy
lakomát csapott, zenészeket fogadott. Ettek, ittak, mulattak, minden napra
szórakozást terveztek.
Így telt-múlt az idő. Az öreg király nagyon udvariasan
bánt fiatal rokonával, illetve azzal, akit annak hitt, az inassal. Az meg
élvezte a jó dolgát ugyancsak!
Ezalatt a királyfi mint kocsis, derekasan és
türelmesen végezte az istállói dolgokat. Esténként, ha már megfejt az
istállóban, utána kiült az ajtóba, elővette furulyáját. Olyan szépen furulyált,
hogy még a palotában az öreg király is megkérdezte, hogy kicsoda furulyál olyan
szépen, szeretné megismerni. De a királyfinak öltözött inas csak úgy félvállról
felelt:
- Ej, az csak egy jöttment, egy nagy hazug!
Szégyelljük, hogy velünk jött.
Utána kiment az istállóba, s megparancsolta a
királyfinak, hogy húzza meg magát, s ne furulyáljon, amíg jól van dolga.
A királyfi el is hallgatott, többet nem furulyált. De
az öreg király csak emlegette azt a furulyást. Olyan jólesett hallani a
furulyaszót! Egy nap megint csak megkérdezte:
- Ki s mi az, aki furulyált? Mért nem jött el hozzám,
hogy lássam?
- Hagyja el, felséges királyom - mondta az inas -,
mondtam már, ez csak egy nagy hazug, kérkedő, ámító. Ni, mit hazudott a minap
is! Azt hazudta, hogy ő különb a királynál is, mert el tudja hozni az
aranyborjút az aranykötéllel a nyakán, s ha nem hozná el, beleegyezik, hogy
akasszák fel az első fára!
Megmérgelődik az öreg király, hogy milyen nagy hazug s
dicsekvő a kocsis. Hívatja most már haragosan magához, s azt mondja:
- No, te nagy dicsekvő, te nagy hazug, most aztán
menj, váltsd be az ígéretedet. Hozd el az aranyborjút, mert másképp hurokba
kerül a fejed.
Megbúsulta magát erősen a királyfi, de mit volt mit
tennie, elindult ország-világgá, az aranyborjú után. Amint ment, mendegélt nagy
búsan, elérkezett ahhoz a nagy folyóvízhez, amelyikbe az inas meg a kocsis be
akarta lökni. Gondolta magában a királyfi, minek már neki az élet, ő beleöli
magát itt ebbe a folyóba.
Amint éppen bele akart ugrani, hát abban a percben
reákiált valaki:
- Mit csinálsz, te szerencsétlen?
Odanéz, hát egy különös, nagyon szép ember volt.
Elpanaszolta neki, hogy ő a tündérek királya miatt
milyen szerencsétlen lett. Azt mondja neki az ember:
- Hát nem ismersz meg? Hiszen én vagyok a
tündérkirály, a virágfejű ember, akiről te beszélsz! Egyet se búsulj, hanem
mondd el, mi a bánatod.
Elbeszélte ekkor a királyfi, miért kellett neki
világgá indulnia. Hol lel ő aranyborjút? De a tündérek királya nem ijedt meg
egy cseppet sem. Felkapta a fiút a hátára, s mire az egyet pillantott volna,
már át is vitte a nagy vízen. Ráállította az útra, s megmagyarázta neki, hogy
csak menjen egyenesen előre, amíg el nem ér egy palotához. A palota kapujában
meg fogja találni az aranyborjút az aranykötéllel.
Úgy is lett. A fiú meg is találta az aranyborjút az
aranykötéllel. Szépen eloldotta, s már fordult is vissza, vezette az
aranyborjút az aranykötelénél fogva, a király udvarába. Vitte egyenest a király
elé:
- Íme, itt van, felséges királyom!
- Köszönöm, fiam. Majd üzenek érted egyszer, hogy
megvendégeljelek, s elbeszélgessünk.
De a fiú várhatta az üzenetet. A volt inas nem adta át
neki.
Egy este, fejés után megint nekifog a királyfi
furulyálni. Küldi a király megint az inast, hogy hozza már fel a palotába azt a
legényt, hadd furulyáljon ott is. Az inas most lemegy az istállóba, jól képen
vágja a királyfit, és erősen reáparancsol, hogy befogja a száját, de azonnal,
amíg jól van dolga, ne furulyáljon többet.
Visszamegy a királyhoz, s azt mondja neki az inas:
- Felséges királyom, ez a hazug nem akar feljönni!
Azzal állt elő, hogy az még semmi, hogy ő elhozta az aranyborjút, mert ő
elhozná a borjúhoz az anyját is, az aranytehenet. Mert ő különb még a királynál
is!
Hívatja megint a királyfit az öreg király, s ráparancsol,
hogy azonnal induljon, s hozza el az aranyborjúnak az anyját is, az
aranytehenet.
Megbúsulta magát most még erősebben a királyfi, el
kellett indulnia. Megint elér a nagy folyóvízhez. Hát most is ott van a
virágfejű ember, s azt mondja a fiúnak:
- Ne búsulj, mert én már mindent elrendeztem. Csak
ráállsz arra az útra, s megtalálod az aranytehenet, oda kötve ugyanott, ahol az
aranyborjút találtad, a palota kapujában.
A királyfi így most is megszerezte, s most is elvitte
az aranytehenet is a királyhoz.
- Itt van, felséges királyom!
- Köszönöm, fiam, majd üzenek érted.
De a fiú várhatta most is az üzenetet.
Egy este megint csak kiült az istálló ajtajába, s
furulyázni kezdett. Lemegy megint az inas, s jól szájon vágja, amiért megint
csak furulyázni mert.
Azzal visszamegy a királyhoz, s azt mondja neki:
- Né, ez a dicsekvő, ez a hazug most meg mivel áll
elő. Azt mondta, hogy elhozza az aranybikát is!
Hívatja megint a király a királyfiút, s erősen
ráparancsol, hogy forduljon vissza, és azonnal hozza el az aranybikát is.
Elindul ismét nagy búsan a királyfi. Mikor a folyóhoz
ért, persze hogy ott találta a virágfejű embert. Elpanaszolta, hogy hogy járt.
- Hagyd el - mondja a virágfejű ember -, egyet se
búsulj. Te is megmentettél, én is megmentelek téged.
Azzal hazavitte a fiút a saját királyi palotájába,
felöltöztette szép királyfi gúnyába, s adott neki két galambot. Az egyik galamb
a királyfi egyik vállára, a másik a másik vállára szállt. Aztán kioktatta a
fiút a tündérkirály, hogy menjen fel egyenesen a királyi palotába. Ott éppen
vendégség lesz. Menjen be a vendégsereg közepébe, s mikor a muzsika elhallgat,
mondja azt erős, nagy hangon:
- Mindenki ide hallgasson, mert amit ezek a galambok
mondanak, az való igaz!
Úgy is tett a királyfi. Hazaérve, az aranybikát megkötötte
a palota kapujához, ő maga meg egyenest felment a palota nagy termébe. Valóban
éppen nagy mulatság volt. A királyfi bátran bement, s mikor a muzsika
elhallgatott, kérte, hogy figyeljenek rá, mert csodálatos dolog fog történni. Ő
csak állt, maga is várta a csodát.
Akkor a galambok elkezdtek beszélni, s elmondták az ő
egész élete történetét!
Kezdve azon, hogyan mentette meg a virágfejű embert,
hogyan kellett elbujdosnia, hogy eskette meg az inas és a kocsis, hányszor
akarták elveszíteni, hogyan egyezett bele ő végül a sorsuk elcserélésébe. Az
inas és a kocsis, mikor ezt meghallották, el akartak bújni, de már késő volt. A
király megfogatta s bezáratta őket.
A királyfit pedig megölelte, megcsókolta, s nemsokára
hozzá adta a lányát.
Nagy lakodalmat csaptak.
Én is ott voltam, kapával vágtam a fát, rostával
hordtam a vizet, számmal fúttam a tüzet, s úgy megütötték a lábomat egy
csutával, hogy még most is fáj belé.