Sohase felejtem el azt a nyári estét, amikor Gáspár úr
megmondta Matykónak, hogy búcsúzzon el tőlünk, mert a kastélyban nincs tovább
helye a csintalanságai miatt.
- A városba adlak iskolába a Biczók mester keze alá,
aki fűzfavesszővel szelídíti a rakoncátlan gyereket. Megmondtam neki, hogy ne
sajnálja tőled a virgácsot, ha te se sajnálsz engem, és szégyent hozol a
nevemre a rosszaságoddal.
Matykó elsápadt, de nem szólt egy szót se, csak
összeszorította dacosan a száját.
Őhelyette Petykó szólalt meg:
- Hát énvelem mi lesz, édesapám?
- Te itt maradsz mellettem, mert te vagy minden örömöm
és büszkeségem. Teneked meg Dióbélnek tanítót hozatok a kastélyba.
Matykó még sápadtabb lett, Petykó azonban elvörösödött
a füle hegyéig. A szelíd, félénk gyerek kihúzta magát, és odaállt az apja elé.
- Édesapám, tessék nekem megengedni, hogy én is
Matykóval mehessek - csengett a hangja bátran. - Édesapám, én nem válok el a
testvéremtől.
Már akkor ott is állt mellette, és akármilyen durcásan
vonogatta a vállát Matykó, átölelte a két karjával. Én is odalopództam
hozzájuk, de én csak álltam szerényen a kis uraságaim mellett, mint a
vadalmahajtás a rózsabokrok közt.
- Nekem mindegy - vont vállat Gáspár úr komoran -,
akkor elmehettek mind a hárman.
Aztán magunkra hagyott bennünket, de előbb olyan
melegen szorította a szívére Petykót, mintha ki se akarná többet ereszteni a
karjából.
- Drága jó fiam - csókolgatta a kipirult orcáját -,
maradj mindig ilyennek.
Nekem is nyomott egy barackot a fejem búbjára: -
Álmodj szépeket, kis Dióbél - hanem Matykóhoz nem volt egy szava se. Úgy tett,
mintha nem is látná.
Ahogy kifelé indult a szobából, Matykó rántott egyet
magán, mintha utána akarna szaladni, de aztán fölvágta a fejét, mint a dacos
csikó, és bement a gyerekszobába. Kisvártatva már olyan vígan fütyörészett,
mintha sárgarigók iskolájába készülne.
Hanem azért nehezen ment az elalvás azon az éjszakán
mind a hármunknak. A két testvér valahogy mégiscsak álomba forgolódta magát, de
én akármilyen szorosan lefogtam a szememet, csak kipattant az mindig. Forgottam
előre-hátra, odabújtam a jó hideg falhoz, fejemre húztam a vánkos sarkát: mind
nem ért az semmit.
„Hátha odakint röpködnek az álomtündérek” - gondoltam
magamban, s a nyitott ablakon kihajoltam a kertbe.
Csodaszép nyáréj volt, csöndes és meleg. Nem
hallatszott semmi nesz. A fülemülék már aludtak, a fecskék még nem ébredtek
föl. A szellő oly halkan ringatta az ágakat, hogy az alvó levelek meg se
zördültek bele. Csak a jázminbokrok virágai libegtek szelíden, ezer meg ezer
fehér pille gyanánt.
Ahogy így nézelődök az ablakpárkányra bókolva, mintha
csak aludnék, egyszer csak valami világosság kezd derengeni a kert közepén.
„Szentjánosbogarak” - gondoltam magamban.
De olyan erős lett a világosság, hogy millió
szentjánosbogártól se telne olyan, és csöndes muzsikaszó kezdett zsongani a
levegőben. Olyan halk, mintha a csillagok közül jönne, s mégis olyan csodálatos
erejű, hogy táncolni kezdtek raja a füvek és virágok. Az öreg birsek lassan
ringatták koronájukat, a rózsák gallyai gyorsabban verődtek össze, s az
álmukból fölriadt pillék vidáman csapongták körül a liliomok bókoló kelyhét.
Még a szökőkút vize is szinte ütemre szökött a magasba, s én magam is táncra
illegtem a titkos muzsika dallama szerint.
Egyszerre olyan kápráztató lett a világosság, hogy be
kellett hunyni a szemem. Mire kinyitottam, tele volt a kert angyalkákkal.
Virágok kelyhéből nőttek-e, csillagok sugarán
szálltak-e, én nem tudom, de annyian voltak, hogy nem győztem őket megolvasni.
Azt hiszem, a Jóisten engedte meg nekik, hogy ezen a gyönyörű éjszakán
leszálljanak a földre, s kimulassák magukat idelent jó gyerekek módjára.
Szó ki nem mondhatja, milyen szépen játszadoztak. A
jegenyék hajlós sudarán hintáztak, a liliomok tölcséreiből mézet szörpöltek, a
pillangókkal cicamacáztak. A fűszál nem hajolt meg apró lábacskájuk alatt, ha
jártak. Nevetésük csengett, mint az ezüstcsengettyű. Utoljára bújócskát
játszottak a tuják közt, csakúgy, mint a földi gyerekek szoktak. A
legkisebbiküknek, aranyhajú, kék szemű angyalkának csíkos pántlikafűvel
bekötötték a szemét, s odaállították hunyni az ezüstlevelű olajfa alá.
Ebben a percben megszólalt az eresz alatt a fecske:
- Dicsértessék, csicseri, aki megnyugasztott,
dicsértessék, ficseri, aki felvirrasztott!
- Pittypalatty, pittypalatty, szőke hajnal felvirradj!
- felelte rá a másik sarokból a fürjecskénk.
Egyszerre elsötétült a kert, elhallgatott a muzsika, s
egy szempillantásra úgy elrepültek az angyalkák, mint az álom. Nem maradt ott
közülük, csak a bekötött szemű. Azt hitte szegényke, azért lett olyan nagy
csend, mert elbújtak a pajtásai, s várta türelmesen, mikor kiáltják már:
„Szabad!”
Egyszer aztán elfogyott a türelme, lekapta a szeméről
a pántlikafüvet, s egyszerre elpityeredett, mikor észrevette, hogy itt hagyták
a többiek.
Mi lesz most már ővele? Ki mutatja meg neki az utat az
égbe? Ki vezeti vissza a Jóisten térdire?
- Virág testvérkéim, mutassátok meg az utat az égbe! -
tördelte lecsüggedt szárnnyal kezecskéjét.
A virág testvérkék azonban már megint elszunnyadtak.
Rózsák kelyhe, liliomok tölcsére, jázminok csillaga összeborult, úgyis keveset
aludtak az éjszaka.
Az angyalka a nyárfához fordult sírva és jajgatva:
- Te olyan nagy vagy, olyan messze látsz, te mondd
meg, hogy merre kell a Jóistenhez menni!
- Fölfelé, fölfelé! - felelte ezüstlevelei zörgésével,
karcsú orma ingásával a jegenye.
- Istenkém, az ég olyan nagy, a csillag olyan
töméntelen sok: melyik mellett visz el a sok közül a mennyek útja?
Nem tudta senki, senki. Pedig már kezdett mosolyogni a
hajnal, tülkölt az utcán a csordás, ébredezett a falu. A hátam mögött pedig
hirtelen fölcsendült a Matykó hangja, aki térdepelve imádkozott az ágyban:
- Édes jó Istenkém, én úgy szeretlek téged, szeress te
is engem, és engedd, hogy az édesapám engem is úgy szeressen, mint Petykó
testvérkémet szereti.
Az imádság szállt, szállt mellettem kifelé az ablakon,
és aranynyíl módjára futott fel a mennybe.
Az itt felejtett angyalka pedig nevetve csattantotta
össze a szárnyát:
- A tiszta szívű gyermekek imádsága egyenesen az
Úristenhez száll. Tudom már az utat a mennybe!
S azzal repült az imádság nyomában, hasadó hajnal
rózsafelhőin keresztül, halványuló csillagok között fel a Jóistenhez.