Azon a fürdőhelyen, ahol én minden esztendőben el
szoktam bújni a nyár elől egy-két hónapra, nekem nagyon sok jó ismerősöm van.
Ismernek az öreg tölgyek, melyek mindig kitárt karral várnak rám. Ismernek a
mókusok, melyek mindig engem hajigálnak meg a legnagyobb fenyőtobozzal. De még
a cserebogarak is ismernek, mert mindig az én fejemen koppannak legnagyobbat.
Hanem azért a legjobb két pajtásom mégiscsak a Fodorka
meg a Bodorka. Két icipici kis lányka, akiknek máig se tudom az igazi nevét.
Akkor ismerkedtem meg velük, mikor a minap beleesett a bábujok a patakba, ők
meg ott jajveszékeltek a parton.
- Jaj, jaj, most bizonyosan megnáthásodik szegényke! -
tördöste a kezecskéjét az egyik kislány, akinek végtelen-végig csupa fodor volt
a szoknyácskája.
- De csak valami korkondélus be ne kapja! -
siránkozott a másik, akinek ezer gyűrűbe bodrodott az aranyhaja.
- Nem korkondélus az, lelkem, hanem krokodilus -
nevettem el magamat, s kihorgásztam a vízbe esett bábut. Még egy kis köhögés
ellen való port is öntögettem a szájába, hogy meg ne náthásodjon az istenadta.
Másnap aztán, ahogy egy vadrózsával befuttatott
házacska piros rácsos kerítése mellett elsétálok, egyszerre csak rám csilingel
ám két ezüstcsengő:
- Tessék bejönni, doktor bácsi!
Odanézek, hát a Fodorka meg a Bodorka ing-ring a
kerítésen belől, mint két liliomszál.
- Nem vagyok én doktor bácsi, lelkeim - nevetek vissza
rájuk.
- De bizony az - bólintott komolyan Fodorka -, mert
nagyon jól meggyógyította a babánkat.
- Úgy bizony - erősítette Bodorka is -, egyet se
köhintett azóta.
„No, ha így van, akkor vállalom ezt a szép
mesterséget” - gondoltam magamban büszkén. S azóta, ha arra járok, mindig
megzörgetem a piros rácsot.
- Fodorka, Bodorka, mit csinál a betegünk?
Fodorka, Bodorka mindig megfelelt hűségesen, s nagy
háládatosan még a bábuval is mindig kezet csókoltattak a doktor bácsinak. Csak
egyszer esett meg, hogy hiába zörögtem a rácson. Meg se mukkant Fodorka,
Bodorka, míg csak meg nem hajítottam őket egy marék csokoládécukorral.
- Nini, csokoládé-jégeső hull! - tekintett föl
Bodorka.
- De el se álljon reggelig! - terítette szét a kis
kötőjét Fodorka.
Ahogy felugráltak, akkor láttam, hogy milyen nagy
sütés-főzésnek adták magukat. Annyi volt a kis tál, nagy tál a játék tűzhely
körül, hogy elfért volna bennük száz baba ebédje.
- No, úgy látom, a legjobbkor érkeztem - ágaskodtam be
a rácson. - Bizonyosan csak engem vártatok.
- Bizony most nem a doktor bácsit vártuk -
mentegetődzött Fodorka.
- Hát ugyan kicsodát?
- Most az angolkát várjuk, úgy bizony - rakta csípőre
a kezét Bodorka.
- Hát az meg már kicsoda? Tán az is valami
korkondélus? - nevettem el magam.
- Ó, persze! - sértődött meg a két kis szakácsné. - Az
angolka a Viktor bácsi fia.
- Hát az a Viktor bácsi kicsoda?
- Az az édesapa testvérje. Hajóskapitány
Londonországban. Eljön mihozzánk minden nyáron, hogy el ne felejtsen magyarul -
okosított föl Bodorka.
Másnap megismerkedtem az angolkával, de csak
messziről. Kint jártak Bodorkával a réten. Éppen egy tavalyi szénaboglyának a
helyén álltak, amit gyűrű alakban nőtt be a dús, kövér pázsit.
- Gyere ugrálni - hívta a kislány az angolkát.
- Nem megyek - mondta durcásan. - Én csak angol fűben
szeretek ugrálni.
„Ejnye, de nagy úr ez a kis úr!” - gondoltam magamban.
Kerülök-fordulok egyet, hát mire visszatérek, kisírt
szemmel fut elém a két kislány.
- Mi baj, szentjeim? - kérdem tőlük ijedten.
- Az angolka azt mondta, hogy ő csak angol cicamacát
játszik - panaszolta Fodorka.
- Meg hogy az angol rigó szebben fütyül, mint a
magyar.
- Meg hogy őnáluk még a csigabiga is gyorsabban fut,
mint a nyúl.
Az angolka nem szólt semmit, csak nézegette ásítozva a
cipőcskéje orrát.
- Ejnye, angolka - nyomtam egy barackot a feje búbjára
-, de akaratos legényke vagy te, süsd meg a halat.
- Én csak az angolnát szeretem - szólalt meg komolyan
az angolka.
Nevettem is, bosszankodtam is, s otthagytam a három
gyereket.
Nem is láttam őket csak délután, mikor papírcsónakokat
eresztgettek a patakon. Az angolka volt a kapitány, s ő ujjongott a legjobban,
ha egy-egy csónak nekiiramodott:
- Éljen, éljen, éljen!
- Nini - mondom meglepődve -, hát te magyarul
éljenzel? Hogy hívják ezt a gyorsgőzöst?
- Árpádnak - felelte a gyerek.
Alig tudtam szóhoz jutni a nagy csudálkozástól.
- Ejnye, ejnye, angolka, de hirtelen magyar lett
belőled. Ugyan mi jót ettetek ebédre?
- Habpalacsintát, doktor bácsi - mondta az angolka. -
Nem eszik olyant az angoloknak még a királya se.
Azóta sohase emlegeti az angolka az angolokat, én meg
azóta nagyon szeretem a habpalacsintát. Amelyiktek nem szereti, adja nekem a
maga részét.