Réges-régen, öreg időkben, amikor még nagyapó is
öklömnyi legényke volt, és piros nadrágban meg vitézkötéses piros zekében járt,
és tollas sapkát viselt - mert az ő gyerekkorában ilyen volt a kisgyerekek
ünneplő ruhája -, sok minden másképpen volt, mint manapság! Sokszor pompázott
ünnepi díszben az utca, olyan díszben, amilyet ma már sehol se látni, mert
elvitte az idő, divatját múlta. De nagyapó jól emlékszik rá, s olyan jó
hallgatni, amikor mesél róla!
Az ám, nagy látványosság lehetett, amikor az új
céhépületbe költöző csizmadiák áthelyezték cégérüket! Selyemzászlójuk lengett a
szélben, egy nagy csizma meg egy kétfejű sas ékeskedett rajta; a legfiatalabb
mesterlegények vitték a cégért meg a céhládát, s csak úgy lobogott a sok
piros-fehér pántlika az ingük ujján. Az öregebb mesterek kivont karddal
vonultak, s kardjuk hegyére citromot szúrtak. Utcahosszat zengett a muzsika, s
a hangszerek királya a "madár" volt - így nevezték azt a hosszú
rudat, amelyen félhold fényeskedett, s körülötte csörgők, csengettyűk csilingeltek
ezer hangon. Igazi török hangszer volt. A "madarat" magasra emelték
és meglóbálták; zengett-bongott a sokféle csengő, s vakította a szemet, ha a
nap megragyogtatta rajta a sok aranyat, ezüstöt meg rezet.
A menet élén bohóc ugrándozott, tarka rongyokból összetákolt
maskarát viselt, arcát feketére mázolta, és bolondos csörgősipkája úgy
csengettyűzött, mint a téli szán. Ostort pattintgatott, s néha az emberek közé
csördített vele, de ostora nem csípett meg senkit. Körülötte tolongott a nép,
mindenki látni akarta, a gyerekek meg addig csetlettek-botlottak,
lábatlankodtak mellette, míg végül eltenyereltek az útszéli árokban. A
vénasszonyok hegyes könyökükkel lökdösődtek, savanyú ábrázatot vágtak, és
egymást szapulták. Ki nevetett, ki fecsegett; kiültek a grádicsra vagy az
ablakba, még a háztetőre is felkapaszkodtak, hogy jobban lássák a fényes
menetet. Sütött a nap, egy kis eső is esett, de annak örülnek a parasztok, hát
hadd essen! Ha bőrig ázik is mindenki, az ország földje hízik az esőtől.
Jaj, hogyan tudott mesélni nagyapó! Nem is csoda,
hiszen végignézhette kisfiú korában a pompás látványosságot.
Amikor a menet fölvonult, a céh legöregebb
mesterlegénye föllépett a címeres emelvényre, és elmondta az ünnepi beszédet;
méghozzá versben. A verset hárman csinálták, s jó pohár puncsot megittak
közben, hogy szépre sikerüljön. A tömeg megéljenezte a verses beszédet, de még
jobban a bohócot, amikor fölszökdelt az emelvényre és torzképet vágott.
Nagyszerűen játszotta a bolondot: a mézsört kicsi pálinkáspohárkákból itta, aztán
a poharakat a nép közé hajigálta, s az emberek nagy ügyesen elkapták a
levegőben. Nagyapónak is jutott: egy kőmíveslegény kapta el, és neki adta. De
nagy mulatság volt! Aztán a virágokkal körülfont cégért fölfüggesztették a
céhtestület új épületének homlokára.
- Az ilyen ünnepnapot vénséges vén korára se felejti
el az ember - mondta nagyapó, s nem is feledte el soha, pedig látott még
pompásabb dolgokat is, s el is mesélte. A legmulatságosabb eset az volt, amikor
a nagy városban a szélvihar összevissza cserélgette a cégtáblákat.
Kicsi gyerek volt nagyapó, amikor szülei először
vitték a nagy városba, az ország fővárosába. Olyan sok nép tolongott az utcán,
hogy ő azt hitte, itt is cégért helyeznek át. Tenger sok cégtábla volt a
fővárasban! Száz szobát is megtöltött volna a sokféle kép. A szabó cégtáblájára
ruhadarabokat pingáltak, a legegyszerűbbektől egészen a legfinomabbakig; a
dohányvágókén pufók képű kisfiúk fújták a füstöt, olyanok voltak, mintha
élnének; másokra vajdarabot, heringet vagy koporsót festetett a gazdája - már
kinek mi volt a mestersége. Voltak aztán feliratok is, mindenfélék, ha az ember
az utcákat járta, a cégtáblákkal is beérhette volna látnivalónak. Az volt ebben
a nagyszerű, hogy csak rá kellett nézni a képekre, s az ember megtudhatta,
miféle nép lakik ebben vagy abban a házban, hiszen a ház lakói maguk adták
tudtul mindenkinek. Azt pedig jó és hasznos dolog tudni, hogy kik egy ház lakói
- mondta nagyapó.
Hanem a cégtáblákkal furcsa dolog történt, éppen
akkor, amikor nagyapó először került a fővárosba. Nagyapó maga mesélte el, s
nem is tréfából, azt csak anyám fogta rá, valahányszor el akart hitetni velem
valamit. Én bizony minden szavát szentírásnak vettem.
Az első éjjel, amit a városban töltött, irtózatos
erejű fergeteg tombolt, olyan, hogy még újságban sem lehet akármikor olvasni
hasonlóról; emberemlékezet óta nem dühöngött ilyen szél. Zsindelyek röpködtek a
levegőben, deszkapalánkok törtek ki, egy targonca magától nekiiramodott, csak
hogy az életét mentse. Süvített, zúgott, üvöltött a szél, nekirontott
mindennek. A csatorna vize fölcsapott a bástyára, s még magasabbra kívánkozott!
A förgeteg végigdúlta a várost, ledöntötte a kéményeket; némelyik büszke
templomtorony úgy meggörnyedt, hogy azóta sem egyenesedett ki.
Az öreg tűzoltóparancsnoktól - aki mindig utolsónak
sietett a fecskendővel oda, ahol tűz ütött ki - megirigyelte a vad szél kicsiny
őrbódéját, kifordította a sarkaiból, és végiggörgette az utcán. A bódé egyszer
csak csodálatos módon talpra állt, s kikötött egy szegény ácslegény háza előtt,
pedig nem is tudott róla, hogy az ácslegény volt az, aki a legutóbbi tűzvészkor
megmentett három embert.
A borbélyok céhének nagy réztányérját is leszakította
a szél, s éppen az igazságügyi tanácsos ablakába vágta, ami gonosz célzás is
lehetett tőle. A szomszédok ugyanis kifent borotvának hívták a tanácsnoknét és
legmeghittebb barátnőit - olyan okosak voltak, s mindenkiről többet tudtak,
mint ki-ki saját magáról.
Az a tábla, amelyre szárított és füstölt halat
pingáltak, éppen az újságíró háza ajtajába repült. Ugyancsak rossz tréfa volt a
széltől, de hát nem gondolt rá, hogy az újságíróval nem tanácsos tréfát űzni,
mert a lapjában félelmetes bosszút tud állni.
A szélkakast a szemközti háztetőre röpítette a
förgeteg, s az úgy állt ott, mint a testet öltött rosszindulat, mondták a
szomszédok.
A kádármester hordóját a női piperebolt ajtaja fölé
akasztotta a furfangos szél.
A vendéglős étlapja, amely vaskeretben függött az
ajtón, a színház kapuján talált új szállást, amit bizony addig kevesen nyitogattak.
Jaj de nagyszerű előadást hirdetett: "Tormaleves, töltött káposzta."
Erre bezzeg tódult a nép a színházba!
Rettenetes éjszaka volt! Képzeljétek csak el, reggelre
a város valamennyi cégtáblája helyet cserélt, méghozzá itt-ott olyan
furfangosan, hogy nagyapó el se mondta nekünk, csak magában nevetgélt jóízűen,
bár lehet, hogy azért mégis hozzátett egy keveset.
Az emberek, kivált a szegény idegenek, ugyancsak
megjárták, ha a cégtáblák meg feliratok után akartak megtalálni valamit. Akik
tudós öregurak gyűlésére igyekeztek, hogy valami fontos dolgot megtárgyaljanak,
azok egy lármás iskolában kötöttek ki, ahol a vásott gyerekek az asztalokon meg
a padokon ugráltak.
Mások a templomot meg a színházat cserélték össze az
ördöngös táblák miatt, ami igazán borzasztó.
Manapság már nem tombolnak ilyen szélviharok, amilyet
nagyapó látott, igaz, ő is csak öklömnyi legényke korában. Mi, meglehet, nem is
látunk soha hasonlót, talán majd az unokáink. Mondjuk meg majd nekik, hogy
maradjanak szépen otthon, ha a szélvihar összecseréli a cégtáblákat.