Berzsián
költő a nyitott ablakban állt. Nézte a csapzott, gazverte utcát, a felszakadt
kövezetet, a béna, villámsújtotta fákat. Szomorú látvány volt. De a
legszomorúbb mégis a nagy üresség: egy árva lélek nem mozdult semerre, még csak
egy kóbor macska sem surrant át a loncsos disznóparéjok között.
- Te vagy az
oka, Berzsián - mondta magának Berzsián.
Legalább egy
veréb ugrálna az ablak előtt. Vagy egy szarka billegne a kerítésen.
De semmi!
Még hang se. Mintha a füzikék is elköltöztek volna a Sligovica mellől, nem
hallik ide vidám csilp-csalpjuk, hallgatnak a fülemülék, a feketerigók, még a
lármás csókanépség hangja se hallik.
Berzsián
belefülelt a csendbe. „Az nem lehet! - gondolta. - Az emberek mindig
zörögnek-börögnek, csattognak a fránya szerkezeteikkel, ütnek, tépnek,
cibálnak, püfölnek valamit.”
- Igenis, az
emberek zajonganak! - ordított bele a csöndbe.
A csend meg,
mint egy szivacs, elnyelte a hangot. Berzsián biztos volt benne, hogy ezt a
kiáltást nem hallotta meg senki. Pedig nincs szörnyűbb a semmibe röppenő
kiáltásoknál. Összeszorult Berzsián szíve. Lehet, hogy már nincs is ember a
városban? Lehet, hogy egy lélek sincs a közelében. Talán mind elköltöztek. Üres
a város. Az egész országban nincs senki. Berzsián elképzelte az üres városokat,
látta, ahogy a gyomnövények lassan felfalják a parkokat, elhagyott villamosok
vesztegelnek a nyílt pályán, a szél kedvére sziszeg a házak között. Üresek a
falvak is, tárva-nyitva az istállók ajtaja, egykedvűen himbálóznak az elszakadt
villanydrótok.
- Egyedül
maradtam! - ordította rémülten Berzsián, de a kiáltása után olyan félelmesen
zengett föl a csend, hogy másodszor már nem is mert kiáltani.
Behunyta a
szemét, erőltette a fülét. Emberi, ember okozta zajra vágyott. Egy távoli
traktor pufogására, egy ideszűrődő nevetésre, egy gyár gépeinek dohogására, egy
indítómotor kerregésére, egy rendőr füttyszavára, akármire.
De hiába
nyúlt meg a füle, hiába feszült a dobhártyája. Semmi. Berzsián
összezsugorodott.
- Egyedül
maradtam. Egyedül vagyok a földön - motyogta, és rémülten nézte a közönyös
fákat, közönyös házakat, közönyös gazokat. Az ég is közönyös volt, mint egy
vak, ridegre öntött üvegbura.
- Miattam
van - motyogta Berzsián -, miattam. Mert annyit átkozódtam. Mert egy jó szót
nem tudtam magamból kipréselni. Csak viharok, lábtörések, villámcsapások.
Miszlikre verettem a világot. - Letérdelt, a homlokát a földre szorította.
És ekkor
valami megzendült. Vagy megbondult. Vagy megdördült. Vagy megdöndült. Vagy
felmorajlott.
Mintha a
föld alól meg az égből egyszerre jönne a hang.
Berzsián
fölegyenesedett. Mi ez?
A hangok
átszivárogtak a falakon, Berzsián érezte, hogy rezonálnak a csontjai. Mi ez?
Talán földrengés lesz - ködlött fel benne. De nem, a föld meg se rezzent, csak
a hangok erősödtek föl, a mély búgások közé észrevétlenül beúsztak a sikoltó
magas hangok, átvették az uralmat, hajlongtak, tekeregtek a város fölött,
belekaptak a fák koronájába, borzolták a gazokat, a háztetőkön zengtek a
cserepek. Mi ez? Berzsián szívét félelem szorította össze, újra összegörnyedt,
úgy érezte, még egy pillanat, és a hangok összerontják a világot. Most már
fülsiketítővé erősödött a hangzavar, megrezegtek az ablaktáblák, sírtak az
épületek. „Most dől rám a ház” - gondolta Berzsián, de akkor egy szelíd hang
zengett fel a dübörgésben, felívelt; fönt a magasban, mint egy légtornász,
megperdült, lezuhogott, barátságosan végigsimította a földet, hozzászelídültek
a sikoltó magasak, a döndülő mélyek; Berzsián valami olyan gyönyörűséget
érzett, amit még soha életében, de akkor megint az ég felé emelkedett a hangok
együttese, megvadult, fémessé vált, felerősödött - Berzsián a földre lapult -,
úgy zuhogtak a hangok a földre, mint a jégeső, kopogott a házak teteje, jaj, mi
lesz, de most mint egy távolodó forgószél, csendesedett, már-már alig hallotta
Berzsián, mintha most kórus zengene föl valahol nagyon messze, de talán mégse
kórus... csend lett.
Mi volt ez?
Berzsián
megkönnyebbülten fölállt, először úgy érezte, boldog, hogy a hangorkán
elviharzott, aztán meg tiszta szívből, nagyon erős vággyal áhítozta, hogy
bárcsak ne lett volna vége, bárcsak még most is hallhatná.
-
Megbolondultam - suttogta.
És akkor távolról
megint a zengés! Jött vissza a hangorkán. Berzsián szívét megint a félelem és
megint az öröm. Leborult a földre, akkor is ott feküdt mozdulatlanul, amikor a
hangorkán kitombolta magát, s újra csönd lett a város fölött. Feküdt
mozdulatlanul, s most már eszébe sem jutott a félelme, hogy egyedül van a
földön. Várta, hogy a hangok újra visszatérjenek.
Már hallotta
is... Nem, ez mégsem az... Ez valami más hang... Fülelt.
Ez a
hangzavar már nem bizsergette meg a bőrét, a fák lombját sem mozdította. Csak
apróra tördelte a csendet. „Ma van a zajok napja - gondolta Berzsián. - Nem is
rossz. Zajok napja! Írok egy Zajok napja című jobbladát” - villant fel
benne. De a villanás után már meg is feledkezett a jobbladáról, mert a
csendtördelő zaj egyre erősödött, már hallotta a lábak dobogását, az
összefonódó kiáltásokat. Ezek emberek! A zaj közeledett Berzsián házához. Már
egy-egy szó értelmét is ki lehetett halászni a zűrzavarból - a kiáltások, mint
a kövek, lándzsahegyek, kinyitott borotvák, élesre fent kardok. „Ezek dühös
emberek” - állapította meg Berzsián, és örömében elmosolyodott. Mégsem üres hát
a város.
A zaj ekkor
már körülfolyta a házát, aztán meglátta a tömeget is, fölemelt ököllel,
kapára-kaszára kapva özönlöttek az emberek.
- Hova
mehetnek? - találgatta Berzsián.
De nem
kellett sokáig találgatnia. Az ő házához zúdult a tömeg.
- Átkozott
vagy, Berzsián! Gazember vagy, Berzsián! - üvöltözték. Már-már betörték a
kerítést, amikor Berzsián a nyitott ablakba lépett.
- Mit
akartok? - kérdezte.
Csend
támadt. Gyűlölködő tekintetek szegeződtek Berzsiánra. S akkor valaki a tömeg
élén megszólalt.
- Jégesővel
verettél bennünket, villámokkal csapkodtattál, törtél-zúztál! És ez neked mind
nem elég! Most ránk hoztad ezt a dübörgő, fafacsaró, háztető-szétszedő hangvihart.
- Nem én
voltam - mondta Berzsián.
A tömeg erre
felhurrogott.
- Még
tagadod is! Aljas hazug!
Már
lendültek volna a ház felé, de akkor eléjük penderült fehéren, halálsápadtan
Zsebenci Klopédia.
- Ne
bántsátok! - kiáltotta könyörgően összekulcsolt kézzel.
Lassú
léptekkel odament melléje Sróf mester is, egy dühös pillantást vetett
Berzsiánra, aztán ő is szembefordult a tömeggel, és halkan azt mondta:
- Ne
bántsátok!
Berzsián
meg, ahelyett, hogy örült volna, lesunyta a fejét.
- Mit védtek
engem! Meg tudom én magam védeni. Nincs szükségem a pártfogásotokra.
A nyaka már
vörösödött.
Zsebenci
Klopédia forgolódott, ide-oda kapkodta a fejét, jaj, most kit védjen meg:
Berzsiánt a tömegtől, vagy a tömeget Berzsiántól. Mert a tömeg újra
nekilendült, sodorta volna, mint a szalmaszálat Klopédiát Sróf mesterestül, de
akkor Berzsián egy iszonytatóan nagyot kiáltott. Dühös volt rettentően, vörös
szikrák röpködtek az arcáról. A tömeg megtorpant, tétován lengedeztek a
levegőben a fölemelt kapák, kaszák. Berzsián meg már ordította is:
- Csapjon
belétek...
Zsebenci
Klopédia ugrott, hogy befogja Berzsián száját, de nem volt szükség rá, mert
Berzsián a mondat közepén elhallgatott. A ménkű nem csapott le. Azért
hallgatott el Berzsián, mert meglátta, hogy izzadtan, kivörösödve, kétségbeesett
arccal törtet, furakodik át a tömegen Violin, a fülrepesztő zenész. Végre
odaért Berzsián meg a tömeg közé, lihegett, fölemelte a kezét.
- Nem
Berzsián volt. Én voltam - fújtatott kimerülten -, énmiattam... Ne bántsátok!
- Micsoda
temiattad?
- A hang.
Ami végigsöpört a városon.
- Szóval már
te is?! Szóval már neked is megvalósul, amit mérgedben kimondasz?!
- Dehogyis -
tiltakozott Violin -, isten ments! Csak arról van szó, hogy komponáltam egy
kantátát.
Az emberek
mind feléje fordultak, a szemük összeszűkült, ellenségesen meredtek Violinra.
Violin megijedt.
- Én éppen
hogy értetek... nektek - dadogta. - Tele voltam szeretettel, amikor írtam azt a
kantátát.
-
Szeretettel, mi? - hallatszott egy jégcsaphang.
- Igen -
mondta reszketve Violin -, és én nem tehetek róla...
- Miről? -
zúgta a félelmetes kórus.
- Hogy
amikor befejeztem a kantátámat, és boldogan fölsóhajtottam, mert úgy éreztem,
hogy ez életem legjobb műve...
- Ne beszélj
mellé! A lényeget mondd!
- Egyszer
csak megmozdultak a hangjegyek, leváltak a papírról, nőni kezdtek, kisuhantak
az ablakon... és akkor... és akkor már föl is zengett a kantáta, száguldott a
város fölött, mintha bérház-nagy hegedűk, hegy-nagy dobok, óriás csimpolyák és
világnagy cimbalmok szóltak volna...
- És letépte
a házaink tetejét, szétrepegtette a gyümölcsfáinkat, betördelte az ablakainkat,
fölszakította az utcáink kövezetét...
Már moccant
a tömeg, hogy Violinra rontson, de akkor távolról döndülések. Rohant feléjük az
elszabadult kantáta. Döbögtek a hegy-nagy dobok, sírtak a bérház-nagy hegedűk,
süvítettek az óriás csimpolyák, zengtek a világnagy cimbalmok. Az emberek
összezsugorodtak, lelapultak a földre. A kantáta megzengette a háztetőket,
csavargatta a fák koronáját. Aztán újra az a szelíd, világot simogató hang. Az
emberek gerince megbizsergett. A hangok az ég felé csaptak, felsírtak,
lassan-lassan távolodott Violin elszabadult kantátája, száguldott a világ
valamelyik másik sarka felé.
Csend lett.
Egy darabig
senki sem ocsúdott, mintha még mindig zengene a döbbenetes muzsika. Berzsián
törte meg a csendet.
- Hazudsz! -
mondta Violinnak. - Ez nem a te kantátád!
- Már hogyne
volna az enyém. Csak megismerem.
- Az nem
létezik - dúlt-fúlt Berzsián. - Éppen a te kantátád fog elszabadulni és
száguldozni a világ fölött! Naná! És akkor az én jobbladáim közül miért nem
szabadult el egy sem? Azt mondd meg, miért?!
- Nem tudom,
Berzsián - mondta halkan Violin, a fülrepesztő csudazenész.
A tömeg
magához tért. Már megszabadultak a kantáta súlyától, újra dühösek voltak.
- Akkor hát te
voltál! A te kantátád rémített és pusztított itt! - kiáltozták.
- Mit
pusztított? - kérdezte harciasan Zsebenci Klopédia. - Azt mondjátok meg, mit
bántott ez a kantáta?
- Leszedte a
házak cserepeit! Szétrepegette a fákat! Betördelte az ablakokat!
- Úgy van!
Börtönbe az átkozott zenésszel! - zúgta a tömeg.
Megragadták
Violint.
- Engedjétek
el! - Klopédia és Sróf mester megpróbálták kiszabadítani Violint, de
félrelökdösték őket.
- Engedjétek
el! - kiabálta Klopédia. - Hiszen egyetlen ablakot sem tört be a kantátája,
egyetlen cserepet se szedett le a házakról, egyetlen fát se repesztett ketté!
Láthattátok a saját szemetekkel.
- Csönd! -
mordultak rá, és vitték Violint.
Zsebenci
Klopédia odafutott az ablakban ácsorgó Berzsiánhoz.
- Segíts
rajta, Berzsián! Nagyon kérlek, segíts rajta!
Berzsián meg
se moccant.
- De hiszen
láthattad, hogy semmit sem rontott el a kantátája. Nem tépett, nem tört, nem
zúzott. Egyszerűen csak szép volt. Nem hallod?!
- De igenis
tépett, de igenis tört, de igenis zúzott - sziszegte Berzsián.
Ámulva,
tágra nyitott szemmel nézett rá a locska-fecske Zsebenci Klopédia.
- Berzsián,
nem ismerek rád - suttogta. - Hiszen a te villámaid téptek, a te viharaid
törtek, a te átkaid zúztak.
Sróf mester
karon fogta Klopédiát.
- Ne
könyörögj a megátalkodottnak - mondta neki. - Gyere, menjünk. Csak hadd fájjon
a szíve.
- Kinek a
szíve fáj?! Fafejűek! Csak menjetek, nincs szükségem rátok! - morogta Berzsián,
és puff, bevágta az ablakot.
A vadszamár!
A makacs öszvér!
Nézte, ahogy
Klopédia és Sróf mester lassan távolodik. Klopédiának a hátáról is látszott,
hogy sír. Sróf mester meg vigasztalta.
És most egy
durranás hallatszott, tudhatta Berzsián, most csapták rá a börtönajtót
Violinra. De meg se moccant. Csak állt mozdulatlanul a bezárt ablak mögött.
Nézte az utcát. Nicsak! Eltűntek a loncsos disznóparéjok, a fölszaggatott
kövezet elsimult, helyükre álltak a kövek, mint a katonák, a villámsújtotta fák
sebei beforrtak, kizöldültek, meghúsosodtak a hervadni készülő, meggyötört
levelek. Mi történt itt? De válasz helyett Berzsián összehúzta magát. Mert
hiszen jól tudta, mi történt. Violin kantátája gyógyította meg a fákat, Violin
kantátája hegesztette be a sebeket.
- Gyerünk,
Berzsián, menj oda, mondd meg nekik. Nem rontott ez a kantáta, nem tépett, nem
zúzott. Gyógyított! Gyerünk, Berzsián! Szabadítsd ki Violint! - mondta magának
Berzsián.
De meg se
moccant.
A vadszamár!
A makacs öszvér!