Sáron, vízen keresztül két hétig tartott, míg
átbujdostuk az utat hazáig. A városokat kerültük, mert azokban már mindenütt az
ellenség volt az úr, hanem csak a falvakban lappangtunk, úttalan utakon
mendegéltünk. Ha osztrák sisakot vagy muszka lándzsát láttunk valamerre,
akárhányszor bokrok sűrűjében vagy árkok oldalában éjszakáztunk. Nem volt akkor
Magyarországon nagyobb bűn, mint magyar katonának lenni.
A hosszú úton megtudtam Tilinkótól, milyen világ van
Malajdokon.
- Okos Törőcsik apád kisebb lett, csak azs ese lett
nadzsobb. Most már egés feje búbjáig ér a homloka. Édesanyád is nadzson
össetöpörödött segényke. Asondzsa, csak azst seretné még megérni, hogy téged
ebben a nyalka hadnadzsi gúnyában megláthatna.
El kellett mosolyodnom, ahogy végignéztem magamon.
Olyan rongyos volt már az én ruhám is, hogy bátran a Tilinkó fogadott fiának
nézhetnek benne. A háború elnyűtte, a bujdosás megszaggatta, árkokon való
tanyázás elkente. A csákóm elveszett az utolsó csatában, hajadonfővel vert az
eső.
A legnagyobb újságot csak akkor mondta el Tilinkó,
mikor már közel jártunk a malajdoki határhoz. Az ég alján már ködlött a
Cipóhalom, mikor megtudtam, hogy Malajdoki Tamás úrral többet ez életben már
nem találkozom.
Úgy volt az, mesélte a cigány, hogy amint kitört a
szabadságharc, és Matykó úrfi világnak ment, én meg katonának álltam, nagyon
elkomorodott az öregúr élete a kastélyban. Nem maradt vele más, csak Bögre úr.
Először ugyan ő is fölcsapott katonának, de aztán csak visszasompolygott a
gazdájához, nem tudott már ő anélkül élni, hogy neki ne Tamás úr adja ki minden
reggel a napiparancsot. Annak már értett a szeme járásából is. Most már
leginkább csak arról, mert szavát nemigen lehetett hallani. Magára csukta a
kaput, s nem juthatott be hozzá, senki, még az édesapám se. Azt üzente ki neki,
hogy ő a világ számára már meghalt. Egész nap jött-ment az elvadult kertben,
vagy sétált le s fel a visszhangos termekben, s döfködte a botjával a
repedezett padlót.
Csak olyankor elevenedett meg, ha Matykó úrfi hírt
adott magáról, az pedig igencsak minden hónapban megtörtént. Egyszer Bécsből
jött a hír, máskor Párizsból, s az mind azzal végződött, hogy: „Nagyapám, küldj
pénzt, sokba kerül az úri élet, márpedig az utolsó Malajdokinak urasan kell
élni.”
Addig nem is volt semmi baj se, míg a készpénzében
tartott Tamás úrnak, de az hamar elfogyott, új pedig nem került helyére a nagy
vasládába. Hiszen a jobbágyok már nem adóztak az uraságnak, mióta a maguk
gazdái lettek, s ami föld megmaradt, nem volt, aki szántsa-vesse.
Így aztán a családi kincsekre került a sor. A
drágaköves süvegforgókra, a zománcos mentecsatokra, az ezüsttálakra, az
aranybillikomokra. Azokat mind Bögre úrnak kellett felhordani Pestre, ott
elvesztegette az ötvösöknek, s a pénz ment Rómába, Lipcsébe, Londonba, hadd
élje világát az utolsó Malajdoki. Ilyenkor majd a szíve szakadt meg Bögre
úrnak, mert tudni való, hogy nála fukarabb teremtése kevés volt az Úristennek.
Negyven esztendeig szolgálta a Malajdokiakat, újesztendőre mindig egy
aranytallért kapott tőlük, az még egytől egyig megvolt. A nyakában hordta
bőrzacskóban, az inge alatt, s annál büszkébben simogatta a zacskót, mennél
jobban szegényedett az uraság.
„Maholnap Bögre Márton nagyobb úr lesz, mint Malajdoki
Tamás” - tűnődött el magában elkeseredve is meg elégedetten is. Mert ahogy
örült a vagyonkájának, úgy fájt a szíve jó uráért.
Bögre úr világéletében mindig engedelmességhez
szokott, s csak úgy befelé mormogott, mikor lassanként minden drágaságnak lába
kerekedett. Hanem egyszer aztán mégiscsak fölhördült. Akkor volt az, mikor
Tamás úr behívta a legbelső szobájába. Valami feküdt ott a nagy diófa kanapén,
fekete posztóval letakarva.
- Tudod-e te, mi ez, Márton?
- Hogyne tudnám, nagy uram. Az ezüstkoporsó.
Tamás úr fellibbentette a gyászposztót. Csakugyan az
ezüstkoporsó volt alatta. Az volt a Malajdoki-házban a szokás, hogy ha nagyon
elöregedett a családfő, akkor már életében elkészíttette az ezüstkoporsóját, s
mindig a szeme előtt tartotta a szobájában, így szoktatta magát a nagy útra,
amelyiken előbb-utóbb el kell indulnia a leghatalmasabb úrnak is.
- Nahát, Márton, fogadsz egy szekeret, s ezt a
koporsót holnap beviszed a városba, ott pénzzé teszed. Az nem lesz nehéz dolog,
mert nagy értéke van most az ezüstnek. A pénzből veszel fakoporsót, azt kihozod
nekem, a többit elküldöd Matykó úrfinak.
Ekkor történt az, hogy felhördült Bögre úr.
- Ezt az egyet már meg nem tehetem, nagy uram!
Kimondom én, ha menten agyonvág is nagy uram, hogy ennyit mégse érdemel nagy
uramnak az a rossz unokája, aki miatt öregkorunkban betevő falatunk se maradt.
Tamás úr kopasz homlokán kidagadtak az erek az
indulattól, ahogy rádörgött a lázadó Mártonra:
- Az én unokámnak van a világon a legjobb szíve!
Esztendőkig vállalta az apja előtt, hogy ő halt meg, csak hogy az apai szívet
meg ne szomorítsa. Az ilyen ember lehet könnyelmű, lehet hirtelen, lehet
indulatos, de azért mégis úgy kell ránézni, mint a szentképre. Érted-e? És most
már innen föl is út, le is út, nekem többet a szemem elé ne kerülj, mert aki az
én unokámról azt merte mondani, amit te, azt én többet nem ismerem.
Térden állva kérte Bögre úr a bocsánatot, nagy nehezen
meg is kapta, de már többet sose fogadta kegyelmébe Tamás úr. Pedig az
ezüstkoporsó dolgát is jól elvégezte, eladta negyven aranyért, hozott is
helyette fakoporsót, adott érte egy ezüsthúszast. A többit elküldte Matykónak,
aki akkoriban valahol az Óperenciás-tengeren járt.
Ott azonban nyilván el is veszett, mert többet nem
jött tőle semmi hír. Várta, várta pedig Tamás úr, egyszer aztán azt mondta
nyers-röviden Bögre úrnak:
- Hallod-e, hé?
- Igenis, nemzetes nagy uram! - csapódott össze két
öreg csizma, amelyiknek már régen lekéredzett a sarka.
- Bolond vagy!
- Igenis, nemzetes nagy uram!
- Én még régi pénz vagyok. Kimenteni a divatból.
- Igenis, nemzetes nagy uram!
- Én most lefekszem és meghalok.
- Igenis, nemzetes nagy uram! - roggyant meg két öreg
térd.
- Vigyázz! - villogott az öreg úr szeme. - Velem nem
lesz semmi dolgod. Felöltözve várom a halált, ahogy a Malajdokiak szokták. Te
csak a koporsóba fektetsz ma estére.
- Igenis, nemzetes nagy uram! De alássan kérem...
- Csönd! Aki engem meggyászoljon, se kicsi, se nagy.
Hanem a halott-toromat neked el kell laknod, érted-e?
- Igenis, nemzetes nagy uram.
- Csakhogy egy Malajdokit nem lehet ám
varjúpaprikással meggyászolni. A torra borjút vágj. Aki jó embered van, azt is
meghívod rá. Kis temetés, nagy halott-tor! Hátra arc! In-dulj!
Bögre úr kitámolygott a havas tornácra, és arccal
vetette magát a hóba. Nagy könnyekben bugyogott ki öreg szíve keserűsége, s
csak akkor ugrott föl, mikor kardcsörömpölést hallott belülről.
„Csakugyan öltözik - törülte le a könnyeit -, láss
hozzá te is, Bögre Márton!”
Azzal tisztában volt, hogy Tamás úr meg fog halni.
Ahogy mondta, úgy lesz. Ha ő azt mondja a halálnak, hogy „gyere”, akkor a halál
szót fogad. Itt már ő nem tehet semmit. Ami parancs, parancs: koporsóba fogja
tenni holt ura-gazdáját. Ez az utolsó hopmesteri kötelesség, amivel tartozik az
utolsó Malajdokinak.
„Az ám, csakhogy a többi Malajdoki uraság mind
ezüstkoporsóban nyugszik - dobbantotta meg hűséges szívét a keserűség. - Hát
éppen az utolsó Malajdokinak kelljen majd magát szégyellni a másvilágon, hogy
az ő utolsó ágyát deszkából vetették?”
Odakapott a mellén a bőrzacskóhoz. Megcsörrentek benne
az aranyak. Lesöpörgette a párkányról a havat, kirakta az aranyait sorba,
forgatta, számolgatta őket. Ni, ez volt az első, amit Tamás úrtól kapott!
Milyen szép dalia volt még akkor! Ő meg még csak suhanc volt. Milyen nagy öröm
volt az, hogy neki egy igazi aranypénze van. Emezt meg a Gáspár úr születésekor
kapta, isten nyugtassa szegényt. Ezt meg Petykó úrfitól küldte neki Tamás úr.
Még most is látja, ahogy odatipeg elébe. Milyen módosan rakta az már a lábát
akkor is! Malajdoki-arany ez végtülen-végig. Hát legyen most is a Tamás úré.
Ebből fogja ő neki visszaváltani az ezüstkoporsót.
- Kár, kár - veregették a varjak csúfolódva a kitört
tornácablakokat.
- Hess, csúnya nép! - csapott feléjük az öreg. - Ennek
így kell lenni!
Az édesapámhoz ment el szekérért, de nem mondta meg
neki, mire lesz az. Csak arra kérte, menjen föl aznap a kastélyba. Tilinkót is
meghívta, aki akkor éppen szabadságon volt otthon, hogy sárréti sebesülését
kiheverje, s ott sütkérezzék nálunk.
„Cigány, cigány - gondolta a hopmester -, de
katonacigány. Érdempénz is van a mellén. Be lehet venni a társaságba.”
Azzal felült a szekérre, nekivágott a nagy
hófúvásoknak, bent a városban megkereste az ötvöst, akinek az ezüstkoporsót
eladta, s addig istenkedett neki, míg visszakapta negyven aranyért. A maradék
egy aranyon pedig vett egy kövér borjút Tamás úr torára. Mert ami parancs,
parancs.
Tüzet rakott már a téli nap az ég alján, ahogy
hazaért. Nagy csönd fogadta a kastélyban, a Tamás úr ajtaján is hiába
hallgatódzott, nem hallott semmit. Csak annyit látott, hogy világosság van
odabent.
Hamarosan elbánt a borjúval, és nekifogott a
szakácskodásnak. Esti harangszóra kész is volt a Tamás úr tora. A vendégek is
bekocogtak akkorára: apám és Tilinkó. Maga mellé vette őket Bögre úr, és
megkopogtatta Tamás úr ajtaját. Nem felelt senki. Megnyitotta a kilincset:
engedett.
Ott ült Malajdoki Tamás a nagy székben, kardosan,
kucsmásan, fekete mentében, rókamálas köpönyegben, előtte két szál gyertya,
majd tövig leégve az asztalon.
- Nemzetes nagy uram, minden parancsolatja szerint
történt - jelentette be fúló hangon a hopmester.
Malajdoki Tamás nem szólt már semmit, se a lekonyult
fejét többet föl nem emelte. A halál is szót fogadott neki, mint a hopmester
úr.
Becipelte a három ember a nehéz ezüstkoporsót a
nagyterembe, megágyaztak benne, és gyöngéden belefektették a halott urat.
Fejéhez kétoldalt gyertyát is gyújtottak, lábához imádkozni le is térdepeltek.
Bögre úr aztán kivezette a vendégeket a konyhára,
letessékelte őket a terített asztalhoz:
- Ezt is ő parancsolta!
Alig ülnek le, veri valaki a kaput erősen. Kicsoszog
Bögre úr egymagában, visszatér másodmagával: a tékozló fiú érkezett haza, az
elveszett Matykó. Ha Bögre úr föl nem fogja, összeesik a nagy, erős, fiatal
férfi, mikor meghallotta, mire ért haza.
Térden állva virrasztotta át az egész éjszakát a
halott mellett. Keserves sírása, magát vádoló hangos beszéde kihallatszott a
konyhára. Reggelre megfehéredett a haj a halántékain.
- Hát idzs halt meg azs öreg nemzetes úr - fejezte be
az elbeszélését Tilinkó, mire a Cipóhalomhoz értünk.
Ott ő el is vált tőlem. Hívtam hozzánk, de azt mondta,
én is okosabban tenném, ha inkább a nádasban keresnék magamnak kvártélyt.
- Mert elhiddsed nekem - pislogott rám a bokros
szemöldöke alól -, sokkal hamarább megesik most azs embert a farkasok a
kastélyban, mint a segény csigány rezsedencsiájában.
Egy gazdátlan kocsikerék hevert az úton, játékos
gyerekek guríthatták ki valamelyik tanyáról, azt elkezdte maga előtt pörgetni.
- Ne mondhassák Nádországban, hodzs egés üres kézzsel
dzsüttem haza a harcsháborúból.