Egyszer
volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy
özvegyasszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az
özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem,
rágondolta magát az özvegyember, elvette az özvegyasszonyt.
Egy darabig
csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte
őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik,
hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már
nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta,
hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy
bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg
az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám,
hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha
aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt
senkinek semmit.
Ez naptól
fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió,
akkor ettek, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy
kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte
őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit
elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy
mondja a mostohája az apjának:
- No, apjuk,
szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát
majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán - úgyis vasárnap lesz -
megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belőlök.
Így is lett.
Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogy ha majd felforr,
megfüröszti őket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a
kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott
a két kisgyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De
az anyjok mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor
már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a
gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az
utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon,
hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az
öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy
szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.
Amint
mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú
megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:
- Jaj, édes
kis testvérem, be ihatnám!
- Elég baj
az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor
aztán ihatol.
Csak mentek,
mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel.
Nagyon megörült a kisfiú.
- Édes kis
testvérem, iszom én ebből a vízből.
- Ne igyál,
édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.
A kisfiú
szót fogadott, nem ivott.
Megint
mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel.
Megint megörült a kisfiú.
- Édes kis
testvérem, iszom én ebből a vízből.
- Ne igyál,
édes kis testvérem, mert majd rókává változol.
Megint szót
fogadott a kisfiú, megint nem ivott.
Megint
mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a
lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel.
Azt mondja a kisfiú:
- De hiszen,
kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.
- Ne igyál,
édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.
A kisfiú nem
hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből, menten őzikévé változott.
Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem
lehetett segíteni.
A kisleány
aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte
az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva;
egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek
nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy
nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.
Még jóformán
el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az
istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.
Hát éppen
egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért
kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit
ugat a kutya. De ő sem látott semmit.
„Márpedig -
gondolta magában - akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell.” Bekiáltott a
lyukon:
- Ki van, mi
van ebben a boglyában?
Nem szóltak
a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:
- Ki van, mi
van ebben a boglyában?
Megint nem
szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.
- Ki van, mi
van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.
Erre aztán
nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét
is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az
egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy
változott a kisöccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány,
hazavitte a kis őzikével együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól
bánjanak velök.
Fel is
növekedett a kisleány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy
öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott settenkedett
körülötte.
Egyszer - hogy
történt, hogy nem, nem tudom megmondani - beleszeretett a király a leányba, el
is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga
lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy
pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy őneki most
hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni,
elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, elindult a király a háborúba.
Volt neki
egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg
ő oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát,
hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta
volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott
pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt
akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a
feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.
Jó idő múlva
a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a
királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.
Egyszer egy
szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni.
Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné,
amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony,
belelökte a vízbe.
A királyné
elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a
gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a
palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.
Eközben
bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal.
A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen
most lökte bele a királynét a halastóba - olyan folyvást hazudott, mintha
írásból olvasta volna -, még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt.
A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta
a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.
A szép
királynénak pedig - aki aranykacsa képében úszkált a tóban - sehogy se volt
nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a
palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a
bölcsőbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta,
az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a
kisöccse, a kis őzike vackához ment.
- Élsz-e
még, kisöcsém?
- Élek
bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a
király gazdasszonya.
Második este
megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát,
végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony
megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis őzike
vackához ment.
- Élsz-e
még, kisöcsém?
- Élek
bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a
király gazdasszonya.
Harmadnap
vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is ki neki a
kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt
négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a
kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt
körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon
csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.
- Jaj,
felséges király - felelt az őzike -, azért nem ébredt fel felséged, mert a
gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a
nénikém aranykacsa képében.
A király
mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:
- No, Pista,
te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?
- Meg én,
felséges király gazdám. Hát mi lenne az?
- Csak az,
hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre
mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.
Megígérte a
kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett
volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint
akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A
gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal
nem gondolt.
No ez eddig
megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király
a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha
majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan
csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne
mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.
Egyszer szép
csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörű szép királynévá
változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kisfiát,
bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja,
de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.
Pista
hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt
menekvése a szép királynénak.
Másnap nagy
lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő
kállai kettőst.
A vén
gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy
sarkára.
A kis őzike
baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtötte a világ valamennyi
orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan
átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.