Három napig volt Kossuth Lajos a kastély vendége, a
negyedik reggel elvitte az üveges hintó.
- Isten veled, barátom - ölelte meg Gáspár urat -, a
jövő héten találkozunk az országházban.
- Vagy a császár tömlöcében - szorította vissza a
kezét Gáspár úr. - Amilyen világ most jár, sohasem tudja az ember esti
lefekvéskor, mire ébred reggel.
Ötödnap reggel éppen a Cipóhalomra készültünk a
diófáinkat megnézni, mikor a kastélyudvaron egy pörge bajszú, tollas süvegű
úrfi ugrott le egy szép fekete paripáról. Szakadt a tajték a lóról, fehér arca,
fekete atillája porlepte volt az úrfinak.
- Sólyom Miklós pozsonyi jurista deák vagyok - ütötte
össze sarkantyúját -, nemzetes Malajdoki Gáspár urat keresem.
Tamás úr nekitántorodott a tornácpárkánynak, Gáspár úr
nyugodtan lépett elő.
- Én vagyok, öcsém. Mi jót hoztál?
- Rossz hírt hozok, nemzetes uram. Kossuth Lajost
börtönbe hurcoltatta a bécsi császár az éjszaka, veretlen ne hagyja a magyarok
istene az ivadékát se! Nemzetes uramért is elindultak a pribékek - fusson,
amerre lát, itthon ne találják.
- Nem látott még engem futni ember fia, öcsém -
simította végig Gáspár úr a fekete szakállát. ‑ Hanem köszönöm, hogy időnap
előtt hírt hoztál. Egyet-mást el kell végeznem, mielőtt a császár vendégségébe
mennék. Kerülj beljebb, harapj valamit, nagy szükségem lesz rád.
Három íródeák nagy nyaláb papírt teleírt aznap a
malajdoki kastélyban, mind azt írta, amit Gáspár úr rendelt. Sólyom Miklós
pozsonyi jurátus deák ütötte a sok levélre a piros pecsétet. Kisbírók, dobosok
napalkonyatra öt falu népét terelték össze a kastély udvarára. Jött is a tenger
nép, kaszával a parasztok, karddal az úrfajta, mindenféle kezebeli szerszámmal
a mesteremberség. Még Bibolygós Bedegi is lóbált egy rozsdás szigonyt, még
Tilinkó cigány is húzott maga után egy láncos kötelet. (Bizonyosan beleakadt a
lába valahol.)
- Szaladj csak le, Márton - küldte Gáspár úr a
hopmestert -, tudd ki, mit akarnak az emberek a nagy hadikészülődéssel.
Jött vissza Bögre Márton, útközben maga is az oldalára
kötve valami borzasztó nagy kuruc kardot, ami minden lépésnél a lába közé
akadt:
- Azzal rémítgették a népet, hogy nemzetes uramat el
akarják vinni a császár katonái. De már azt az egyet meg nem teszik, még mink
élünk, öt falu népe vágja őket miszlikbe, ha ide be merik tenni a bakancsukat.
- Nem úgy lesz az, öregem - nevetett Gáspár úr. - Te
is jobban teszed, ha leveted azt a rozsdás nyársat, míg orra nem buksz benne.
Az emberekkel is majd szót értek én mindjárt.
Ahogy kilépett a tornácra, és a zajongó nép meglátta,
egyszerre olyan csönd lett, hogy egy légy se dongott.
- Édes magyar véreim - csendült föl a Gáspár úr szava
-, azért hivattalak össze benneteket, hogy elbúcsúzzam tőletek. Haragszik rám a
császár, el akar fogatni. Az a panasz ellenem, hogy olyant hirdettem, amit nem
lett volna szabad. Testvérnek tartottam a jobbágyot is, embernek a szegény
embert is, magammal egyformának minden becsületes magyart. Hát én most már
többet ilyeneket nem híresztelek. Bilincset tesznek a kezemre, lakatot a
számra. Én rab leszek, legalább ti legyetek szabadok. Tudjátok meg, hogy mától
fogva ti nem vagytok jobbágyaim, én nem vagyok uraságotok. A porta, amin
laktok, a föld, amit műveltek, eddig az enyém volt, ezután a tietek. Olyan
tulajdonotok, mint nekem ez a kastély. Adót nekem nem fizettek, úrdolgával
többet nem tartoztok, dolgozik ki-ki magának. A szabadságlevelet mindnyájan
megkapjátok, és nekem aztán egyéb kívánságom nincs is, mint hogy most szépen
menjetek haza mint szabad magyarok. Engem ne féltsetek, vigyáz énrám az Isten
szeme a tömlöc fenekén is. Majd ha a haza hív bennünket, akkor megint
találkozunk.
Úgy sírtak akkor az öregemberek is, mint a
kisgyerekek, és senki se akart úgy hazamenni, hogy még egyszer kezet ne
csókoljon az uraságnak. Tilinkó maradt utolsónak, akkor is úgy kellett kituszkolni
az udvarból.
- Jáj, jáj - óbégatta -, eddig legalább azs vót a
becsületes foglalkozásom, hodzs jobbádzs vótam, de ezsentúl most már mi lesek?
A két gyerektől sokkal rövidebben búcsúzott Gáspár úr.
Csak annyit mondott vacsora után:
- Míg én odaleszek, énhelyettem is nagyapátokat kell
szeretnetek. Az iskolába többet nem mentek vissza, majd nevelő jön hozzátok a
kastélyba. Különben reggel még látjuk egymást.
Soká nem bírtunk elaludni azon az éjszakán. Hallottuk
azt is, amint nagy csörgéssel a katonák megérkeztek, és végigheveredtek a
tornácon. Gáspár urat is hallottuk jönni-menni, parancsokat osztogatni. Ő is
hallhatott keserves zokogást a gyerekszobából. Ugyan eszébe jutott-e megállni
hallgatódzni: melyik zokog olyan keservesen, a jó fia-e vagy a rossz fia? Ó,
hiszen olyan egyformán keserves minden gyerekzokogás! Én csak úgy csöndesen
szipogtam, ahogy egy ostoba kis Dióbélhez illik, mikor nagyon fáj a szíve, és
mégis örül annak, hogy az ő apja csak szegény majoros gazda, nem hatalmas úr.
Alig hajnallott, mikor a katonák már közrefogták
Gáspár urat. Tamás úr betegen feküdt, nem bírt kijönni elbúcsúzni. Petykó
sápadt volt és reszketett, mint a nyárfalevél, Matykó morcosan nézte a
katonákat, és az őrmesterre ráöltötte a nyelvét.
Indulni kellett. Gáspár úr karjára kapta a fiát, a
jót, a kedveset:
- Fiacskám, te okos gyerek vagy. Engem akármi érne,
sose felejtsd el, hogy te voltál mindig az életem legnagyobb öröme. S hogy
addig is tudjak rólad, míg oda vagyok, mindennap írj nekem egykét sort, hogy
vagytok.
A gyerek felzokogott, az apa odafordult a rossz
fiához. Egy kicsit elborultan nézett rá, aztán lehajolt hozzá, és homlokon
csókolta:
- Isten veled!
Nekem a vállamra ütött mosolyogva, és azt mondta:
- Nagyra nőj, kis Dióbél, mire viszontlátlak!
Petykóval a kapuig utánaszaladtunk a katonáknak.
Matykó a szájába tömte az öklét, és nekidőlt a tornácnak. Mikor visszatértünk,
akkor már az ajtó mögül ugrott elénk a krumplipuskával, és nagyot nevetett,
hogy megijesztett bennünket.
Két hét beletelt, mire Gáspár úrtól megjött az első
levél. Olmütz várába vitték rabnak, mindjárt megkerestük Petykóval a nagy
térképen. Aztán nekiültünk levelet írni. Az első két oldalt Tamás úr írta tele,
a harmadikat a nevelő úr. A negyedik oldalt Petykó hintette be gyöngybetűivel,
én is odaírtam a nevemet, de Matykót nem bírtuk előkeríteni.
A levél elment, de Matykót még mindig hiába vártuk.
Tűvé tettük érte az egész kertet, de se híre, se hamva. Tamás úr
szétszalajtotta a cselédeket a faluba, azok aztán hoztak is róla hírt. Az öreg
csordás, Karika Kesely András látta a fiatalurat az országúton, tarisznya volt
a vállán.
Tamás úr már lovas embereket akart utána küldeni,
mikor Tilinkó kézen fogva hozta a kis szökevényt.
- Olmicsbe akart menni a gyenyerím, de serencsére
eltévedt a nádasban - magyarázta a cigány. - Ast hittem, vaddisnó, ahods a
nadzs csörtögést hallottam, de hát csak ezs a malacska vót. Vadnak udzsan elég
vad, mert ehul, a kezsemet is megharapta.
Ettől fogva mindig csukva volt a kastély kapuja, és
Matykó csak a rácskerítésen át sóhajthatott Olmütz felé. Amúgy nem emlegette az
apját, csak akkor változott ólomszínűre az arca, mikor Tamás úr egyszer ijedten
ejtette ki a kezéből az olmützi levelet.
- Apátoknak hályog ereszkedett a szemére a tömlöcben -
hajtotta tenyerébe a fejét szegény öregember. - Nem lát írni se, olvasni se.
Ezt a levelet is idegen kéz írta. Azt íratja vele, az fáj neki legjobban, hogy
ezután már a Petykó leveleit is idegenek olvassák föl neki.
Bizony az idegenek se soká olvasták pedig. Petykó már
régen köhécselt, s az olmützi rossz hír végképp leverte a lábáról. Ágynak esett
szegény, s úgy fogyott, mint a megszegett kenyér. A könyveit kérte, de nem
bírta fogni; írni akart az apjának, de nehéz volt neki a könnyű lúdtoll is, nem
bírta tartani.
- Majd írok én - mondta elszántan Matykó. - De a te
nevedben, úgy, mintha te írnád. Apa nem tud meg semmit, hiszen úgyse látja az
írást. Világért sem szabad neki megtudni, hogy te beteg vagy.
Nehéz verejték gyöngyözött a Matykó homlokán, mire
készen lett a levél. Talán azért, mert szokatlan mesterség volt ez neki. Vagy a
szívében érzett valami nehezet, mikor aláírta a levelet? „Apámat oly szívből
szerető, a cirógatását oly nehezen váró kicsi fia: Petykó.”
És mentek, mentek, hónapokon át mentek a levelek, a
verébfejű kusza betűk, és az olmützi rabkórházban sorra csókolta őket egy
szegény vak ember, aki tudta már, hogy őrajta nem segít a szabadság sem, amivel
biztatták a porkolábok. Bátran hazaereszthették már Malajdoki Gáspárt - szegény
vak ember forradalmától mi félnivaló volna?
És ment, ment a levél még akkor is, mikor a pesti
doktorok is sírva fakadtak az őszirózsás ravatal mellett, amelyen kiterítve
feküdt a jó gyerek: „Az apát oly szívből szerető, a cirógatását oly nehezen
váró fiacskája: Petykó.”
Éppen a temetés után való nap hozták haza Malajdoki
Gáspárt. Tizenkét katona vitte el, állig fegyverben, a hazahozatalára elég volt
egy öreg, morva betegápoló.
Ahogy a tornácajtón beléptek, egyszerre megérezte a
halottas gyertyáknak, a tömjénfüstnek mindenbe beleivódott nehéz szagát. S
hallotta a szívszaggató zokogást a gyerekszobából, ahol egymást átölelve
tartotta a nagyapa meg az a rossz Matykó gyerek. A kis Dióbél, az megint csak
olyan csöndesen szipogott mellettük, mint az az öregember, akinek e sorok írása
közben is könnye hulldogál a papírra.
- Mi az, mi van itt? - kapott a küszöbön a szívéhez az
apa.
- Fiam, én szegény fiam! - támolygott a vak ember elé
az öreg ember. - Magához vette az Isten.
Az apa tágra nyitotta világtalan szemét, és lihegve
kérdezte:
- Melyik halt meg?
Matykó hirtelen lezárta szelíden az egyik kezével a
nagyapja ajkát, a másikkal megragadta apja kezét.
- Matykóka halt meg, apám.
A vak ember szeméből kiesett a könny, s leperdült a
térdelő gyerek aranyos fejére:
- Matykóka? Szegény kis Matykóm! De talán jobb is volt
neki. No, édes kicsi Petykóm, ne sírj hát! Légy tovább is az én okos, kedves,
jó gyerekem!
Ó, a Jóisten, ha sokára is, meghallgatta a rossz
Matykó imádságát. Most úgy szerette őt az apja, mint a jó testvérkéjét. S oly
forrón, oly szorosan ölelte a szívére, hogy ilyen apai ölelésről soha nem is
álmodott eddig. S mégis úgy érezte, megszakad a szíve erre az első édes apai
ölelésre.
De ha valaha, akkor ebben a percben bizonyosan
angyalok szálldostak a Malajdoki-kastély fölött, köztük volt a jó fiú is, s
kicsi fehér kezével ő is rózsákat hintett arra a rossz Matykó gyerekre.