Bab Berci
kinézett az ablakon, és megcsóválta a fejét. Úgy nézem - mondta magának -, igen
szomorú délutánom van. A válasszal sem sokáig késlekedett, fölkiáltott: Te
oktondi, nem látod a csurgatott méz napfényt, a boldogan nyújtózkodó
virágokat?! Mitől volna ez szomorú délután? Nem is tudom - válaszolta magának
tétován Bab Berci, s tétovaságra volt is oka, hiszen az ilyen nyári délutánokon
kívánja az ember, hogy álljon meg az idő, ne moccanjon semmi, és sokáig
ringasson ez a megindító békesség. Ez igaz, de valami mégis hiányzik ebből a
csodadélutánból. Bab Berci vadul gondolkozott, mi hiányzik. Erősen gyanakszom -
mondta magának -, az a baj, hogy ez a csodadélután nem ér a szívemig. Úgy
bizony! Csak a bőrömig ér. S belül meg emésztő, hervasztó köd gomolyog,
sistereg odabent a bánat. Igen. Mert volt már nekem olyan délutánom, amikor
benn a szívemben nagy ragyogás volt, idekinn meg ködöket hajkurászott a szél,
bánatos eső szemerkélt, s én fölkiáltottam: Micsoda gyönyörű délután! Ha lett
volna ott valaki, bizonyára megrovóan rám néz, és azt mondja: Eszed tokja!
Mert, ugye, nem láthat bele a szívembe. Így meg, hogy nem volt ott senki,
különösen nem láthatott bele.
- Állapítsuk
meg - mondta hangosan Bab Berci -, hogy a délutánok csodásságát illetően
egyáltalán nem közömbös, hogy mi van az ember szívében. Ha ragyog az ember
szíve, egy pocsék délután is lehet gyönyörű, ha meg az ember szíve olyan, mint
most az enyém, akkor süthet hét ágra a nap, lehet mézszínű a világ, csak pocsék
délután az.
De mitől? Mi
az ördögtől, amikor semmiféle sérelem nem ért, nem fáj semmim, emésztésem,
étvágyam példás, jól alszom, jól ébredek... ajaj... valami bánat úszkál itt a
levegőben, valami nagy-nagy bánat.
- Jajajajaj
- hallatszott ekkor szívet tépőn, mintha maga a levegőben úszkáló bánat
sóhajtott volna.
- Jól
éreztem! - kiáltott felélénkülve Bab Berci, és a hang irányába trappolt.
A patak
partján akadt rá az illetőre. Meglehetősen kacifántos illető volt, gólyalábú,
szögletes vállú meszelőnyél.
- Mondd, te
kedves hosszúkás ember - szólította meg -, te árasztod magadból a szomorúságot?
- Jaj nekem,
jaj nekem - riadt meg a meszelőnyél, és eltakarta arcát.
- Ne jajongj
- szólt rá Bab Berci -, elromlik tőled ez a szép délután.
- Ne
haragudj - mondta az idegen -, de azt hittem, hogy errefelé nem lakik senki.
Azért jöttem ide, hogy ne szomorítsak senkit a bánatommal.
- Olyan nagy
a bánatod? - kérdezte részvevően Bab Berci.
Az idegen
lógó orral bólogatott.
- Nem
tudnánk rajta közös erővel segíteni? - reménykedett Bab Berci, de az idegen ahelyett,
hogy hálásan nézett volna rá, bosszúsan ráncolta a homlokát.
- Nuuszi
Kuuszi vagyok - mondta jelentőségteljesen.
- Én meg Bab
Berci - mondta Bab Berci.
- Jól
értetted a nevemet? - kérdezte fürkésző tekintettel a másik.
- Jól hát -
mondta Bab Berci -, azt mondtad, hogy te vagy Nuuszi Kuuszi.
- Na és?
- Mit na és?
- Sose
hallottad ezt a nevet?
Bab Berci
gondterhelten meredt maga elé. Lehet, hogy ez a bánata - gondolta magában -,
hogy még senki sem hallotta a nevét, vagy ha hallotta is, azonnal elfelejtette.
- Hát izé...
- mondta - lehet, hogy hallottam... talán akkor, amikor az a nagy szél fújt...
Igen, akkor hallottam. Azt fütyülte a szél, hogy
nuuuuuuszikuuuszikuuuuszinuuszi... így valahogy. Nem tudtam, hogy rólad van
szó.
- Pedig
biztosan rólam beszélt... látod, már a szél is. Ő is az én égig érő bánatomat
fütyörészi, pletykálja, szellőzteti.
- Az
istenért, miféle égig érő bánatod van neked?
- Tudd meg,
hogy én nem akármelyik Nuuszi Kuuszi vagyok (ajaj, gondolta Bab Berci, ez azt
képzeli, hogy ez a szélfújta név a leggyakoribb a világon!), hanem a varázsló
Nuuszi Kuuszi.
Bab Berci
fejéből ezen nyomban elpárologtak a tiszteletlen gondolatok, nagyra tátotta
száját, elkerekítette a szemét, révült csodálattal bámulta a langaléta Nuuszi
Kuuszit.
- Varázsló
vagy? - kérdezte áhítattal.
- Az -
mondta Nuuszi Kuuszi, és egyúttal legörbült a szája, a szemét elfátyolozták a
könnyek.
- Akkor meg
mit szomorkodsz?! - kiabált Bab Berci. - Kell neked ennél nagyobb boldogság?
Tudsz varázsolni! Haha, még hogy szomorúság?! Mit tudsz varázsolni? - kérdezte
mohón.
- Mindent -
hüppögte a langaléta, és mutatóujjával egy könnycseppet birizgált a szeme
sarkában.
- Komolyan
mondod? Ide tudsz varázsolni egy tigrist, egy almát vagy egy harapófogót?
Milyen
marhaságok jutnak eszembe - korholta magát Bab Berci -, még hogy harapófogó!
- Mindent -
ismételte meg szomorúan Nuuszi Kuuszi -, hogyha például harapófogót akarsz,
akkor figyelj...
- Állj -
kiáltott Bab Berci. - Nem harapófogót akarok.
-
Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit akarsz - mondta csüggedten Nuuszi
Kuuszi, de Bab Berci rá se hederített.
- Fagylaltot
is tudsz varázsolni?
- Tudok hát
- mondta reménytelenül Nuuszi Kuuszi.
- Epret is,
málnát is, csokoládét is?
- Vaníliát,
puncsot, birsalmát, amit akarsz. Mindenféle fagylaltot tudok varázsolni.
- Nagyszerű
- mondta Bab Berci -, akkor varázsolj nekem egy epres... Nem! Egy
epres-csokoládés... azazhogy egy epres-csokoládés-vaníliás-birsalmás... Tudod
mit?! Egy mindenesfagylaltot varázsolj nekem.
- Ajajaj! -
mondta Nuuszi Kuuszi.
- Ez most a
varázsige, vagy csak sopánkodsz?
- Még csak
sopánkodtam... Arra kérlek, nagyon gyorsan nyald meg majd a fagylaltodat! És
most figyelj, jön a varázsige. - Széttárta a karját. - Nuszikuszikuszinuszi,
legyen Bab Berci kezében egy mindenesfagylalt!
Egy
sissenés, egy szisszenés, egy sussanás, egy szusszanás - na és még olyan
gyönyörűséget nem láttál! (Legalábbis fagylaltban.) Egy bohócsapkányi
tölcsérben öklömnyi gombócok garmadája. Fehérek, halványzöldek, pirosak,
sárgák, lilásak, barnák.
- Hahá! -
ordított diadalmasan Bab Berci. - Ezt nézzétek meg! - és kinyújtotta a nyelvét,
hogy megnyalja a csodálatos mindenesfagylaltot, de a mindenesfagylalt abban a
minutában - volt, nincs - eltűnt, akár a kámfor.
Bab Berci a
levegőbe nyalt, majd megkövülten bámulta a kezét, vagyis hogy inkább a
mindenesfagylalt hűlt helyét bámulta. Ámbátor - fagylaltról lévén szó - inkább
azt kellene mondani, hogy a mindenesfagylalt melegült helyét bámulta, de ne
cifrázzuk, elég baja van szegény Bab Bercinek anélkül is.
- Te
átkozott himpellér! Mit tettél a csodák csodája mindenesfagylaltommal?!
Szégyelld magad, Nuuszi Kuuszi! - kiabált Bab Berci sértődötten, és hátat
fordítva a hórihorgas varázslónak, elindult hazafelé.
De néhány
lépés után megállt, mert meghallotta a szerencsétlen varázsló bánatos
nyöszörgését.
- Na látod,
Bab Berci, na látod - ezt nyöszörögte.
Aha -
gondolta Bab Berci -, hát ez a bánata bibéje! Visszafordult, elillant a
haragja, szánakozva nézte a meggyötört Nuuszi Kuuszit.
- Én
figyelmeztettelek - nyöszörgött az tovább -, hogy gyorsan nyald meg a
fagylaltodat, de te nyalás helyett diadalordítoztál.
- Aha -
mondta most már hangosan Bab Berci -, hát ezért mondtad, hogy mindegy:
harapófogó vagy fagylalt.
Nuuszi
Kuuszi szaporán bólogatott, és hálásan nézett Bab Bercire, hogy íme, szavak
nélkül is megértette, mi az ő nagy bánata. Mert dehogyis akarta ő eltüntetni
Bab Berci csodás mindenesfagylaltját. Éppen hogy ő lett volna a legboldogabb,
ha Bab Berci szép nyugodtan elnyalogathatja azt a fagylaltóriást. De mit
tegyen, ezzel van megverve, hogy amit varázsol, az egy szempillantásig létezik
csak, s azon nyomban el is tűnik.
- Hát
varázsló vagyok én?! - sírt Nuuszi Kuuszi, most már nem tartotta vissza a
könnyeit, potyogtak, mint a záporeső. - Kutyagumi vagyok, nem varázsló!
- Nana,
nana, nyugalom, pajtikám - lapogatta a hátát barátságosan Bab Berci -, gondold
csak meg, hány ember boldog lenne, ha ennyit is tudna varázsolni. Bukfencet
vetne örömében, táncolna, ugrálna. Döngetné a mellét.
- Persze -
mondta csendesen Nuuszi Kuuszi, és megtörölte a szemét -, ha nem varázsló
volnék, persze hogy bukfenceznék, táncolnék, ugrálnék, és döngetném a mellem
ennyitől is. De az a baj, hogy én varázsló vagyok... akkor pedig... -
elhallgatott, és újra csak záporeső módjára rázendített.
- Ne sírj -
mondta Bab Berci, de közben neki is elcsuklott a hangja, fészkelődni kezdett
egy könnycsepp a szeme sarkában, hogyne fészkelődött volna, amikor egy ilyen
kacifántosan szerencsétlen varázslóval hozta össze a sors. Egymás nyakába
borultak, és sírt Bab Berci is, mint a záporeső.
- Nagyon
kedves tőled, hogy együtt sírsz velem - szipogta Nuuszi Kuuszi.
- Szóra sem
érdemes - szipogta vissza Bab Berci -, amúgy is olyan szomorú délutánom volt.
Hüppögtek,
zokogtak. És szó, ami szó, a közös sírástól könnyebbedni kezdett a szívük.
Nocsak! Lehet, hogy akik ilyen szépen tudnak együtt sírni, azok később majd ki
is találnak valami okosat?