Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger
dombján is túl, volt egy öregember meg egy öregasszony, volt nekik két fiuk:
Bendebukk meg egy másik. Nagyon szegények voltak az istenadták.
Az öregember nemsokára meghalt. Hagyott Bendebukknak
egy csatakos kis bundát meg egy csizmavakaró vaskót. A másik fiának egy
bocskorszíjat hagyott.
Azt mondja az anyjuk nekik:
- Már megnőttetek annyira, hogy szolgálhattok;
menjetek hát isten hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani.
Elindult a két fiú.
Mentek, mendegéltek, amíg egy erdőbe nem értek. Egy
nagy nyárfa alatt kétfelé ment az út: az egyik jobb, a másik bal felé.
Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált
egymástól. Bendebukk ment bal felé, a másik jobb felé szerencsét keresni.
Ment, ment Bendebukk szomorkodva. Egyszer úgy
hallotta, mintha messzire veszekednének, lármáznának. Elszánta magát, hogyha az
ördögök lármáznak is ott, mégis arra megy.
Amint közeledik, hát látja, hogy három ördögfiú egy
bocskorszíjon veszekedik; az apjuktól örökségbe kapták, de hárman nem tudtak
megosztozkodni rajta, mert nem volt késük, amivel elvágták volna háromfelé.
Amint az ördögök meglátták Bendebukkot, mindjárt odahívták.
Azt mondja neki a legnagyobbik:
- Te, kisfiú, adjál egy kést, adok érte egy olyan
sapkát, melyet ha a fejedbe teszel, előtted világosság, utánad sötétség lesz,
és senki sem fog látni!
Azt mondja a középső ördögfiú:
- Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit
parancsolsz neki, megteszi.
A harmadik azt mondja:
- Én meg adok olyan tarisznyát, hogy ha az egész
világot beleteszed, az sem fog meglátszani rajta.
No, jól van! Hanem Bendebukk azzal a gyanúperrel élt,
hogy hátha elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadta neki az ígért
valamit, ő is odaadta a rossz kést. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet
az ördögök.
Amint ment, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer
elér egy nagy városba. Egyet gondolt, elment a király kapujához. Azt mondja az
őröknek:
- Eresszenek be, bácsik! Azt hallottam, hogy az udvari
szabónak meghalt az inasa, szeretnék szabóinas lenni.
A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz kis
bundában, nem inasnak való ő. De addig kunyorált ott, beeresztették.
Bement tehát a szabóhoz, és azt mondja neki:
- Ha nem bánná, mester úr, lennék én inasa, úgyis
meghalt a másik!
Azt mondja neki a szabó:
- Jó, én nem bánom. Hanem tudod, mi lesz a
kötelességed?! Reggel, mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a
konyhán égjen a tűz, a tűz mellett a fazekakban forrjon a tiszta víz. Ha ezt
megteszed, akkor szeretni foglak!
Bendebukk megígérte, hogy teljesíteni fogja.
Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta
volt, a konyhán égett a tűz, a fazekakban a víz már csak félig volt a sok fövés
következtében.
Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak:
- Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most
is már lefőtt a fazekakban a víz!
Bendebukk szót fogadott. Mindent jól csinált,
rendesen. Szerették is nagyon. Vagy négy nap múlva azt mondja a szabónak:
- Mester úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe
is már, hadd foldoznék ott valami ócskát!
Megengedte a szabó. Lemegy hát Bendebukk a műhelybe.
Volt ott egy öreg szabólegény, Jánosnak hívták. Odamegy hozzá Bendebukk, azt
mondja neki:
- Adjon valami foldoznivalót, János!
- Hogy tudnád te megfoldani, mikor még tű sem volt a
kezedben sohasem!
De a fiú mégis addig-addig kérte, hogy odaadott neki
egy katonanadrágot: foldja meg a két térdét.
Bendebukk az ajtó mögé ment a nadrággal, kinyitja a
lámpást, amelyet az ördög adott neki, s azt mondja:
- Olló, szabjad, tű, varrjad, vasaló, vasaljad úgy,
hogy még az irigység se leljen benne hibát!
Mikorára kimondta, készen is volt, mégpedig úgy, hogy
János se tudta volna jobban meg szebben megfoldani. Mikor Bendebukk odavitte
hozzá, csak elcsodálkozott, hogy hogyan megvarrta.
Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe. Odamegy
Jánoshoz, látja, hogy búsul. Kérdi tőle:
- Mit búsul, János?
- Hej, öcsém, hogyne búsulnék, mikor huszonnégy óra
alatt száz katonaruhát kell megvarrni egymagamnak!
- Sohase búsuljon rajta, majd megcsinálom én. Egyék,
igyék, feküd jön le!
János megfogadta a jó szót, és úgy tett. Bendebukk meg
hozzálát a dologhoz; nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta:
- Olló, szabjad, tű, varrjad, vasaló, vasaljad!
Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy
ruha. Mire János felébredt, kész volt a száz öltözék. Másnap János Bendebukknak
adta a maga reggelijét, amiért vele oly jót tett.
Azután való napon megint látja Bendebukk, hogy János
szomorkodik. Kérdi tőle, mi baja.
- Már meg kétszáz ruhát kell huszonnégy óra alatt
elkészíteni! - mondja neki János. Azt mondja Bendebukk:
- Egyék, igyék, aludjék, majd megcsinálom én!
János lefeküdt, és mikorára felkelt, készen volt a
kétszáz öltözék. Ekkor János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette, a maga
helyére. Váltig szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint
bemegy ebédelni a mester, látja, hogy hol ül Bendebukk. Haragra gyulladt, hogy
hogyan mer oda ülni. A haragjának az lett a vége, hogy elhajtotta magától
Bendebukkot.
Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában megint egy
nagy városba. A király kertészéhez ment be. Azt mondta, hogy kertészinas akar
lenni. A kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra, és
kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és a bogarakat. Bendebukknak
nem volt egyéb dolga, mindig a kertben járkált fel s alá, legyezve a virágokat.
Egyszer, vasárnap, a legkisebb királykisasszony kinézett a kertbe, a kastély
ablakán. Látja, hogy egy kisfiú legyezi a virágokat egy csatakos bundában. De
egyszer csak egy rézpáncélú vitéz rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész
kertet olyan pusztára mint a pádimentom, és azután rézvirágokkal beültette az
egész kertet.
A király, mikor meglátta, megörült, és jól
megajándékozta a kertészt. Jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a
virágokat, és megtiltotta Bendebukknak, hogy hozzájuk nyúljon. Bendebukk
nevetett magában mert ő vágatta fel az egész kertet, és ő is ültette be. Ő volt
a rézpáncélú vitéz.
A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt
otthon a templomból. Akkor már ezüstpáncélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel
a kertet, és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony sem gondolt arra, hogy
talán a kis bundás fiú csinálta azt. A harmadik vasárnap a legnagyobbik
kisasszony maradt otthon. Ekkor aranypáncélú vitéz vágta fel az egész kertet,
aranyszőrű lovon, és aranyvirágokat ültetett. A király ekkor ajándékozta meg
igazán a kertészt, látva, hogy valamennyi virág a kertjében van, mind
hárompróbás aranyból való. De ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta,
hogy az aranypáncélos vitéz is Bendebukk volt.
A negyedik vasárnap megint otthon akart maradni a
legkisebb királykisasszony. Azt mondta, hogy beteg. De az atyja azt felelte, ha
halálán van is, el kell mennie.
- No, jól van!
Azt mondja a kertésznek a királykisasszony:
- Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön
hármunknak három bokrétát!
Bendebukk kötött is olyan szép bokrétát, hogy hetedhét
országra szólott. Úgy ki tudta a virágból csinálni a három királykisasszony
képét, hogy pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis csatakos
bundában. A kertész el akarta venni tőle, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk
csak azon volt, hogy majd beviszi ő. Hát amint bemegy a királykisasszonyok
szobájába a csatakos bundában, a két nagyobbik királykisasszony rákiabált:
- Eredj ki, takarodj!
De a legkisebbik azt mondja:
- Hozd elő a bokrétámat, kisöcsém!
Amint odaadja neki Bendebukk, egy aranyat nyomott a
markába a királykisasszony.
Nemsokára csináltatott a király a három lányának három
aranyalmát. Összehívatta az egész birodalomból a grófokat, hercegeket, és azt
mondta a lányainak:
- Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát,
ahhoz kell férjhez mennetek!
Egy nagy szobában voltak a hercegek, a grófok, s velük
a királynak minden cselédje. Csak Bendebukk nem. Egyszer csak ő is bejött a
csatakos bundában, odaállott az ajtóhoz, egy gróf háta mögé.
A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a maga
aranyalmáját egy-egy hercegnek. A legkisebb pedig odagöndöríti Bendebukkhoz. A
Bendebukk előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki, és fel akarta venni.
De azt mondja a királykisasszony:
- Nem magának löktem ám!
Azzal Bendebukk felvette.
Volt azután lakodalom. De a király haragudott a
legkisebb lányára, hogy miért ment ahhoz a szegény kölyökhöz. Bendebukknak meg
a feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó megett voltak
mind a ketten.
Másnap a két herceg vadászni ment lóháton. Azt
kérdezik Bendebukktól:
- Nem jön vadászni, kis sógor?
Bendebukk azt mondja, hogy elmegy, csak lovat adjanak
alá. Adtak is egy rossz, girhes, szemeten hízott lovat, olyat, hogy alig tudott
lépni. Amint a város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény
Bendebukk lova bentmaradt a sárban. A két herceg pedig kényesen elvágtatott.
Akkor azt mondja a ló Bendebukknak, mert táltos volt a
ló:
- Mit csináljak, kisgazdám?
Azt mondja neki Bendebukk:
- Rézszőrű ló légy, én rézpáncélú vitéz, rézszőrű
eleven nyúl fickándozzék oldalamon!
Meglett! Akkor megint azt kérdi a ló:
- Hogy menjek, mint a szél, vagy mint a gondolat?
Azt mondja Bendebukk:
- Mint a gondolat, a két herceg előtt teremj!
Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja,
hogy jön a két herceg elébe. Persze nem ismerték meg, köszöntötték. Aztán
beszédbe eredtek egymással.
Azt kérdi a két herceg:
- Mennyiért adod nekünk azt a nyulat?
Bendebukk, mintha nem tudná, mi az, azt mondja:
- Nektek adom egy olyan sárga karikáért, amilyen az
ujjatokon van!
Az egyik herceg azt súgja a másiknak:
- Odaadom én, majd azt hazudom otthon, hogy eltört,
azután elvesztettem!
Oda is adta. Azután elváltak egymástól. Egyik egyik
felé, másik másik felé. Amint a két herceg a város végére ért, látják, hogy
szegény Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban. Nagy nehezen
hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben.
Másnap megint elhívta a két herceg Bendebukkot
vadászni. Még rosszabb lovat adtak alá. A város végén megint ott maradt a nagy
sárban lovastól, a két herceg pedig nevetve elnyargalt.
Azt kérdi a ló:
- Mit csináljak, kisgazdám?
Azt mondja Bendebukk:
- Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpáncélú vitéz;
ezüstszőrű nyúl fickándozzék az oldalamon, és mint a gondolat, a két herceg
előtt teremj!
Alig mondta ki, úgy lett. A két herceg jött vele
szemben, köszöntek egymásnak. A két hercegnek nagyon megtetszett az ezüstnyúl,
kérdik Bendebukktól:
- Miért adnád nekünk?
- Egy másik sárga karikáért - mondja az.
Most a másik herceg adta oda a jegygyűrűjét. Azzal
elmentek. Mikor a város végén vannak, látják, hogy Bendebukk ott vergődik a
sárban, lovastul. Kijött valahogy, hazament, otthon a felesége megmosta.
Harmadik nap megint kiment a két herceg vadászni.
Hívták Bendebukkot, de még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendje s
módja szerint ott maradt a sárban. Amint a két herceg elmegy, azt mondja a
lovának:
- Aranyszőrű ló légy, aranypáncélos vitéz legyek;
aranyszőrű nyúl fickándozzék az oldalamon, és mint a gondolat, a két herceg
előtt teremj!
Úgy lett! A két herceg alig tudta, hogyan köszönjenek
ennek a vitéznek. Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herceg:
- Miért adod nekünk ezt a nyulat?
Azt mondja Bendebukk:
- Nektek adom, ha valamelyiktek az oldalára hagyja nyomni
a pecsétemet!
Az egyik rá hagyta nyomni. Azután elváltak. Mikor a
két herceg a városba ért, szokás szerint ott vergődött Bendebukk. Azután
hazament megmosta a felesége.
Egyszer a király összegyűjti a birodalmában levő
mágnásokat, hogy megmutassa azokat a nyulakat, amelyeket az ő két veje fogott.
Mikor a legjobban vendégeskednek, a két herceg pedig beszéli, hogy hogyan s
miképpen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpáncélú vitéz. Azt gondolták, valami
mágnás; ezt is leültették. Egyszer azt mondja az ezüstpáncélú vitéz:
- Hazudtok, herceg sógorok, mert a réznyulat ezért a
gyűrűért, az ezüstnyulat ezért a másikért én adtam, Bendebukk! A harmadikat
pedig azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet! Ha nem hiszik, nézzék
meg!
Megnézték - csakugyan úgy volt! Akkor felállt
Bendebukk, azt mondja:
- Isten áldjon meg, király atyám, isten áldjon meg,
feleségem!
Azzal elment.
Ment, mendegélt a kis csatakos bundában. Egyszer elér
egy királyhoz, bemegy hozzá, azt mondja neki:
- Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek
egy lánya, aki minden éjszaka tizenkét pár cipőt nyű el. S eddig senki nem
tudta kitudni, hogy hogyan esik az. Én is szeretném megpróbálni. Ha az ördöggel
cimborál is, meg fogom én tudni.
Azt mondja neki a király:
- Az mind igaz, édes fiam. Hanem úgy vigyázz, hogyha
ki nem találod az okát, már kilencvenkilenc embernek van a feje karóban érte,
a tiéd a századik lesz.
Bendebukk megmaradt a szava mellett.
Este odafeküdt a királykisasszony ajtajába a csatakos
bundában. Amint ott fekszik, egyszer, tíz óra tájban, ihol jön egy tüzes szekér
az udvarra. Kiszáll belőle egy nagyszakállas ember. Bemegy a királykisasszony
szobájába, a királykisasszonyt kivezeti, felülnek a szekérre mind a ketten.
Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a
saroglyába. Sebesen elmennek.
Amint mennek, egyszerre elérnek egy rézerdőbe. Ott egy
rézforrásnál megállnak. Esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mosdanak.
Bendebukk is evett a nagyszakállas tányérjából. Mikor el akarnak indulni,
Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a tarisznyájába. Megfog egy rézágat,
letöri, azt mondja:
- Menjék kend is a bakóba!
De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült
bele. Azt mondja a királykisasszony nagy ijedten:
- Jaj, felséges férjem és királyom, a kis ember csinál
valamit!
Nosza Plutó is - mert az volt a nagyszakállas -
leugrik, összevissza fújja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a
tengelyvégszeg lyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak:
- Se ló, se ostor nem a tiéd, hajts!
Mentek sebesen! Egyszer elértek egy ezüsterdőbe. Ott
is az ezüstforrásnál ettek-ittak. Bendebukk egy ezüstpoharat, egy ezüstfaágat
megint a tarisznyába tett.
Onnan elmentek, elértek az aranyerdőbe. Ott is az
aranyforrásnál ettek-ittak, ott is beletett Bendebukk egy aranypoharat, egy
aranyfaágat a tarisznyába.
Ahogy mentek tovább, egy keskeny szekérúton, egyszer
csak egy rucalábon forgó várba értek. Amint le akar szállni a királykisasszony,
két szép kislány szalad elébe, azt kérdik tőle:
- Mit hoztál, mit hoztál, édesanyám?
Bementek mind a várba, leültek vacsorázni. Bendebukk a
pitvarban volt, az ajtó háta mögött. Amint az inas hozta kifelé a jóféle
ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivett a kezéből, a tarisznyájába tette. A
királykisasszony hozott magával tizenkét pár cipőt, ő azt is a tarisznyába
tette.
Amint megvacsoráztak, kiment a kisasszony egy
beretvával kirakott pádimentumú szobába. Persze, amint kettőt lépett, vége lett
mindjárt a cipőnek. Kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem
találják. A királykisasszony is megijedt, azt mondja Plutónak:
- Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember
csinál valamit. Tovább nem maradok, megyek haza!
Felül a szekérbe, odamegy a két kislánya; amint
megcsókolják az anyjukat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát:
- Menjenek kendtek is a tarisznyába!
Mikor az öreg Plutó megcsókolja,
ennek is megfogja a szakállát:
- Menjen kend is a tarisznyába!
Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka.
A királykisasszony hazament, s mikor megy befelé a
szobájába, azt mondja:
- Hej, ha tudtam volna, hogy itt vagy, még el nem
jöttem volna!
Reggel elhívatja Bendebukkot a király magához, kérdezi
tőle:
- Mit láttál?
Bendebukk elbeszéli az egészet. Amint elmondja,
megfogja a tarisznyájában Plutó szakállát:
- Ha nem hiszi, felséges király, itt van!
Azzal kivágta a szoba közepére. Hanem az, ördög lévén,
eltűnt egyszerre.
Aztán kiveszi a két gyereket meg a többi holmit is
mind. Ekkor azt mondja a király:
- Amiért ezt megtudtad, neked adom a lányomat, meg a fele
királyságomat!
Azt mondja Bendebukk:
- Nem kell énnekem a felséges király lánya, sem a fele
királysága!
Akkor a király odaadta Bendebukknak tizenegy
szobájának a kulcsát, hogy ami neki tetszik, azt vigye el. Bendebukknak
megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy tizenkettedik szobája is,
amelyikben csodalámpások vannak felaggatva. Azt is megmondták neki, melyik a
legjobb. Bendebukk kérte a tizenkettedik szoba kulcsát is. A király eleinte
tagadta, hanem aztán kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitotta a
tizenkettedik szobát, és levette a lámpát. Azzal otthagyta a királyt a lányával
együtt. Ment haza.
Egyszer kíváncsiságból kinyitotta a lámpást. Hát
tizenkét nagy óriás ugrik ki belőle, azt kérdik:
- Mit parancsolsz, kis gazdánk?
Azt mondja Bendebukk:
- Az anyám házától idáig egy várost építsetek!
Meglett!
- Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben
üljön: aranyzsámoly legyen a lába alatt.
Amint kimondta, ez meg is lett. Ekkor emlékezett rá
Bendebukk, hogy még felesége is van őneki! Mindjárt megparancsolta, hogy azt is
hozzák elő. Az is meglett. Száz szakács főzött, vacsora után táncoltak, én is
ott voltam, szalmasarkantyúm volt zabtaréjjal, egy zsákban megbotlottam, és ide
buktam.