Berzsián költő köszönti mesterét



Csorba Győző hatvanésháromnegyedik születésnapjára
Berzsián költő torkaszakadtából ordított. Nem azért, hogy valaki meghallja - dehogyis -, hogyan is hallhatta volna meg valaki, amikor színegyedül volt odahaza, vastag falú házában.
Bánatában ordított szegény Berzsián. Bizony. Vaskos, vastag-nyakú bánatok nyomták a háta közepét.
No de nem azért volt híres kitűnő hallásáról Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia, hogy ezt a kínkeserves, keservkínos ordítást ne hallotta volna meg. Meghallotta bizony. Már csak azért is, mert éppen Berzsiánhoz indult látogatóba, s már belépni készült hozzá, amikor Berzsián fölcsendült, fölzendült, fölharsogott. Az ordítás hallatán gyökeret eresztett Klopédia lába az előszoba kövébe. Nem is annyira a hangerőtől meg az ordításból kicsendülő bánattól. Sokkal inkább attól, amit Berzsián ordított. Mert szóról szóra ezt ordította:
- Nem gőzöm! Nem gőzöm tovább!
Ötször is elordította, míg végre Klopédia leszakadt a gyökeréről, és beszaladt hozzá a szobába.
- Mit nem gőzöl? - kérdezte köszönés helyett.
Berzsián egy pillanatra kiemelte fejét a bánattengerből, Klopédiára nézett, de azon nyomban vissza is süllyedt, csak hangerőben esett át a ló másik oldalára.
- Hát költő vagyok én? - suttogta összetörten.
- Persze hogy az vagy - mondta neki bátorítón Zsebenci Klopédia. - Hát nem úgy hív az egész város, hogy Berzsián költő!
- Mit nekem a város! - hervadozott Berzsián. - Egyszerűen csak nézz rám, Klopédia!
- Mit nézzek rajtad? Szakállad, bajszod a régi, nem fogytál, nem híztál. Beteg se vagy, látszik az arcodon.
- Milyen az arcom? - kérdezte mohón Berzsián.
- Pirospozsgás - mondta Klopédia.
Berzsián szája legörbült, elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
- Na ugye! - suttogta összetörten. - És milyen a vállam?
- Mint a bivalyé - vigasztalta Klopédia.
Berzsián másik szemében is megjelent egy könnycsepp.
- Tudtam - motyogta. - És nézd meg a bicepszemet.
Behajlította a karját, megfeszített izma majdhogynem szétrepesztette a kabátujját. Klopédia áhítatosan megérintette a mutatóujjával.
- Csodálatos. Mint a kő.
- Hát ez az! - ordított fel keservesen Berzsián. - Lehet igazi költő egy bikavállú, pirospozsgás, dagadó izmú, egészséges ember? Dehogy lehet! A költők mind sápadtak, horpadt mellűek, csak hálni jár beléjük a lélek.
- Berzsián - mondta szigorúan Klopédia -, a te irodalomtörténeti ismereteid egy fabatkát sem érnek. Vedd tudomásul, hogy se szeri, se száma az izmos, nagydarab költőnek.
- Egyet mondj - nézett rá könyörgőn Berzsián.
- Itt vagy például te - mondta Klopédia.
Berzsián összeroppant.
- Klopédia, te menthetetlen vagy - suttogta.
Zsebenci Klopédia harcias ábrázatot öltött.
- Mit szoktál te mondani - nézett szúrósan az elanyátlanodott költőre -, ha valamit fölösleges locsogásnak tartasz?
- Azt, hogy lári és fári - mondta fájdalmasan Berzsián.
- Na látod!
- Mit na látok?
- Hogy lári és fári. Mert mit számít az, hogy egy költő csontkollekció vagy hájtömeg! Kit érdekel?! Az a fontos, hogy jó verseket írjon.
Berzsián megrándult, mint akit telibe találtak.
- Hát ez az... éppen erről van szó - motyogta -, hogy nem írok... már nem tudok verset írni.
Klopédia arca megnyúlt a csodálkozástól.
- Még hogy te nem tudsz?! Hát kinek a jobbladáit szavalja a fél ország? Kinek a verseit tartják itt legnagyobbra? És talán én nem a te versedet szoktam dúdolgatni, ha jókedvem van?
- Melyiket? - sóhajtott Berzsián.
- Azt, hogy
a propagátor propagál
a tropagátor tropagál
a tropagátor propa
a propagátor tropa
Berzsián szemébe visszatért valamicske fény, vagy talán jobban ráillik, hogy fényecske, mert igencsak fáradtan pislákolt.
- És ha rossz kedved van, akkor mit szoktál dúdolni? - kérdezte.
- Ugyanezt - vágta ki Klopédia.
- Igen, ez remekmű - mondta szerényen Berzsián, de egyúttal a fényecske kialudt a szemében -, csakhogy ezt három éve írtam.
- Mit számít, hogy mikor írtad - szónokolt Klopédia -, ha száz éve írtad volna...
- Lári és fári - vágott közbe Berzsián -, arról van szó, hogy három éve egyetlen verset sem írtam. Mert nem tudok.
Ezen kicsit elgondolkozott Zsebenci Klopédia. De csak éppen egy röpke pillanatra, és már mondta is:
- Ha három éve nem írtál semmit, az csak a nagyságodat bizonyítja. Mert vedd tudomásul, sokkal nagyobb költő az, aki egész életében egy sort sem ír, mint az, aki egész életében rossz verseket fabrikál.
- De az, aki három év alatt írt egy jó verset, az jobb költő, mint aki ugyanezen idő alatt egy sort sem írt? - kérdezte harciasan Berzsián.
- Az jobb - mondta Klopédia.
- Hát nem megmondtam - suttogta Berzsián. - Arról nem is beszélve... ajaj!
- Miről?
- Hogy ez alatt a három év alatt írtam egy rossz verset. Tehát rosszabb vagyok annál is, aki egy sort sem írt. Ráadásul éppen most írtam. Ha valamicskével előbb jössz, talán megment­hettél volna. De így már minden hiába! Megszületett a rossz vers. Akarod, hogy felolvassam?
- Rossz vers?
- Rossz.
- Akkor minek olvasnád fel?
- Önkínzásul - mondta Berzsián, és felvett egy papírfecnit az asztalról. Olyan volt a hangja, mint egy siratóasszonynak.
Mekkora az én bánatom?
Nem tudom.
Mi vagy te, Berzsián?
Ócskavas vagy kincs?
Fogalmam sincs.
Berzsián, Börzsián,
e-zem vagy ő-zöm,
nincs róla gőzöm.
Elhangzott a vers, mély csend ülte meg a szobát. Aztán szomorúan megszólalt Zsebenci Klopédia.
- Hát ezért ordítottad, hogy nem gőzöd?
- Ezért - mondta Berzsián.
- Nem csodálom - suttogta Klopédia.
Tocsogott-locsogott körülöttük a kétségbeesés. Ellepte a bokájukat, észrevétlen nőtt-nődögélt, már a térdük kalácsát mosogatta, aztán derékig ültek benne, de a kétségbeesésnek ez sem volt elég, felemelkedett az asztal lapjáig, meghimbálta a verses papírfecnit, aztán már nyakig ért - nyújtózkodott Klopédia és nyújtózkodott Berzsián is, hogy egészen el ne lepje őket. Na de nyújtózkodhattak volna, ha ki nem tárul az ajtó. Szerencsére kitárult, zsupsz, a kétségbeesés kizúdult rajta, majd ledöntötte a lábáról Sróf mestert meg Violint, a fülrepesztő zenészt. Mert ők igyekeztek befelé.
- Hát ez meg mi volt? - csodálkozott Sróf mester.
- Ki törődik most ilyen mellékkörülményekkel - ordította c-mollban Violin. - Berzsián, ünnepi verset kell írnod!
Berzsián olyan picire összehúzta magát, amekkorára csak tudta.
- Hű, de betegesnek látszol - mondta Sróf mester.
Berzsián szemében fény csillant.
- Akkor még van remény - mondta, és kihúzta magát.
- De hisz egészséges vagy, mint a makk - kiáltott Violin.
- Akkor még sincs remény - mondta Berzsián, és megint összehúzta magát.
- Miért kellene neki ünnepi verset írni? - kérdezte Zsebenci Klopédia.
Berzsián a kérdéstől kissé magához tért.
- Ez az! - mondta. - Miért írnék én ünnepi verset?
Violin meg Sróf mester nagy szemeket meresztett rá.
- Hát nem tudod?
- Mit?
- Most lesz a mestered hatvanadik születésnapja.
- Nem létezik - nyögött fel Berzsián. - A mesterem legföljebb negyvenéves. Azazhogy - toldotta meg, mert eszébe jutott, hogy a negyven is kerek szám -, negyvenegy és fél éves.
De hiábavaló volt Berzsián minden mesterkedése, egykettőre bebizonyították neki, hogy a mestere mégiscsak hatvanéves. Zsebenci Klopédia fejből tudta a születési évét.
- Hát bizony, Berzsián - mondta -, akárhogy is ürgeted-forgatod, ünnepi verset kell írnod.
- Nem tudok verset írni - mondta keserves képpel Berzsián.
- Nem ismerek rád, Berzsián - nézett rá szemrehányóan Sróf mester -, hiszen te magad mondtad, hogy tőle tanultad az egyet-mást.
- Meg az emezt-amazt - tette hozzá szigorúan Violin, a fülrepesztő zenész. - Nem lehetsz ilyen hálátlan!
- Hogy lennék hálátlan!? Éppen én, aki ezerszer is mondtam nektek, hogy a mesteremnek sohasem tudom meghálálni az egyet-mást és az emezt-amazt. És ráadásul szeretem is a mesteremet. Olyan születésnapi ajándékot kap, amilyent még nem pipált a világ. Igaz, Sróf mester?
- De még mennyire - lelkesedett Sróf mester.
- Te fogod megcsinálni - csapott le rá Berzsián.
- Még hogy én? - álmélkodott Sróf mester.
- Hát ki más csinálná? Ki van tenálad ügyesebb? Csinálsz neki, mondjuk, egy ezüstpitykékkel kivert, aranyozott gyémántszelencét.
- Persze, hogy megcsinálom - mondta Sróf mester -, csakhogy az az én ajándékom lesz. Neked ünnepi verset kell írnod!
Berzsián eleresztette a füle mellett, Violinhoz fordult.
- Tudod mit, Violin? Te írsz a mesterem születésnapjára egy kantátát.
- Már meg is írtam - mondta Violin. - El is küldtem. Éppen Violin ne köszöntené őt a hatvanadik születésnapján? Hogy képzeled!
Berzsián kétségbeesetten fordult Zsebenci Klopédia felé.
- Velem ne is próbálkozz - emelte fel a kezét Klopédia. - Én majd küldök a mesterednek egy nagy csokor virágot. De a saját nevemben. Neked verset kell írnod!
- Akkor nincs más hátra - mondta mélabúsan Berzsián.
- Bizony, nincs, Berzsián, fogj hozzá.
Ezzel el is köszöntek mind a hárman. Szegény Berzsián ott maradt a szobájában egy üres papírral. Nagyon üres volt az a papír, nagyon fehér, nagyon ellenséges. Na, te költő - mondta a papír -, írj rám, ha tudsz! De Berzsián nem tudott. Csak ült a kaján, üres papír előtt, mint egy szélütött, és rágta a ceruzája végét. Ami eszébe jutott, az jobb lett volna, ha nem jut eszébe.
Napok teltek el így, hej, kínkeserves napok. Keservkínosak. Berzsián már nem is tudott a papírra nézni, annyira nem ment neki a versírás. Inkább fülelt, hogy hátha meghallja a háza előtt elmenők lépteit. De a fülelés nem járt sikerrel. Mert Sróf mesterék városszerte kihir­dették, hogy Berzsián költő ünnepi verset ír, tessék a háza előtt lábujjhegyen járni. - Így aztán lábujjhegyen jártak az emberek. Nemcsak Berzsián háza környékén, hanem a szomszéd utcában is. A suszterok meg csodálkoztak, noné, ebben a városban csak a cipők orra kopik! Mert ebben a városban ennyire szerették Berzsián költőt. De mindhiába, verset írni nem tudtak helyette. Így aztán a nagy napra egy sor sem készült el az ünnepi versből. Pedig hallotta ám Berzsián, hogy nyikordul a kertkapu, nyikordul a ház ajtaja, nyikordul az előszobaajtó. „Versírás helyett megzsírozhattam volna az ajtóvasakat - gondolta Berzsián. - Azaz vers­nemírás helyett. A versnemírás a legpocsékabb munka, amit valaha is csináltam” - fejezte be a gondolkozást, és hopp, mielőtt Sróf mester Violinnal és Zsebenci Klopédiával belépett volna a szobába, kiugrott az ablakon. Végigrohant a kerten, átvetette magát a kerítésen. Még hallotta a kiabálást: Berzsián, hol vagy? Halljuk az ünnepi verset! - de ettől csak még jobban futott. Rá is szólt egy öregasszony:
- Hé, maga őrült, lábujjhegyen fusson! Nem tudja, hogy Berzsián költő verset ír?!
- Nem - suttogta Berzsián, de attól kezdve lábujjhegyen futott.
Hová futott Berzsián, hova se, máig nem tudja senki. Tény, hogy nélküle zajlott le a mestere tiszteletére rendezett ünnepség. Ott volt ezen az ünnepségen a Mester minden tanítványa. Még annál is több egypárral. Verseltek, prózáltak, esszéltek, ahogy illik. Csak éppen Berzsián nem volt sehol. Bujdokolt valamerre. De csak bujdokoljon is az ilyen ember - mondták a barátai -, aki még arra is rest, hogy a mesterét köszöntse! Bizony így gondolkodott Berzsiánról Sróf mester, Zsebenci Klopédia és Violin, a fülrepesztő zenész. Ám amikor már jó hosszú ideje nem került elő Berzsián, kicsit aggódni kezdtek. Mi lehet vele? Csak nem történt baja?
A Hörpentőben ültek éppen, a nagy hírű szörpentőben, amelyben kilencvenkilenc-féle szörpöt mért Vinkóci Lőrénc korcsmáros, és most már igen nagy aggodalommal beszéltek az eltűnt Berzsiánról. Mi baj érhette?
- Még hogy baj! - kiáltott fel ekkor Sróf mester. - Odanézzetek! - Az ajtóra mutatott.
Odanéztek. Ott állt teljes életnagyságban Berzsián. Azaz a teljesnél valamivel kisebb életnagyságban, mert alaposan behúzta a nyakát. Azt várta volna az ember, hogy ezek hárman fölugranak, és a keblükre ölelik. Na de azt várhatta volna az ember! Fölugrás helyett olyan szúrósan néztek rá, hogy a tekintetük helyén viszketni kezdett Berzsián bőre. Nem is mert odamenni hozzájuk, egy sötét sarokba ült, ott gubbasztott. De mindenki csak fitymálva, ellenségesen nézett rá. Még Vinkóci Lőrénc korcsmáros is. Ez jár annak, aki nem köszönti a mesterét a hatvanadik születésnapján.
- Látod, kisfiam - mutatta egy asszony a fiának Berzsiánt -, ez a szőrmók az, aki miatt az a mondás járja, hogy: „Rühelli, mint Berzsián költő a versírást.” És őmiatta mondom, ha nem köszönsz valakinek, hogy: „Úgy köszöntél, mint Berzsián költő a mesterének.”
De a hangulat valahogy megromlott a Hörpentőben. Nem volt se dínom, se dánom, elher­vadtak az ihajok, lekonyultak a csuhajok. Hát persze! Ha ez a tökkelütött Berzsián köszöntötte volna a mesterét a hatvanadik születésnapján, akkor most nagy boldogan együtt vigadnának valamennyien. Így meg külön-külön búslakodnak. Ej, ej, Berzsián!
Nagyon forrt a harag Sróf mesterben is. De ahogy lenni szokott, nem arra támadt, akire haragudott - jelesül Berzsiánra -, hanem Vinkóci Lőrénc korcsmárosra.
- Vinkóci Lőrénc! Te vinkó és lőremérő! Te vizezed a bort!
Vinkóci Lőréncet azonban nem olyan fából faragták, hogy szíre-szóra berezeljen. Azért is volt korcsmáros. Felöltötte legszebbik mosolyát, odasétált Srófék asztalához, csípőre tette a kezét.
- Éppen fordítva, kedves Sróf mester - mondta gunyorosan.
Mert ilyen esetben nem árt, ha gunyoros az ember.
- Mit fordítva? - üvöltött Sróf mester. Majd kiugrott a bőréből, olyan mérges volt.
- Nem a bort vizezem - mondta fölényesen Vinkóci Lőrénc -, hanem a vizet borozom.
Ámulva bámulta Vinkóci Lőréncet a Hörpentő közönsége.
- Azt akarod mondani - suttogta Violin -, hogy nélküled ihatnánk a színtiszta vizet, de te jószívűen csurrantasz-cseppentesz bele egy kis borocskát?
- Ahogy mondod - fennhéjázott Vinkóci Lőrénc. - Hálával tartoztok nekem.
Olyan magabiztosan mondta, hogy egy pillanatra az egész Hörpentő elhitte, tényleg hálával tartozik neki. Egyes-egyedül a Zsebenciék locska-fecske leánya, Klopédia villantott rá sündisznó-tekintetet.
- Te még sokra viszed, Vinkóci Lőrénc - mondta. - A te logikád az sokra vivő logika.
De senkinek sem volt ideje Klopédia bizonyára mélységesen mély értelmű mondásán gondolkozni, mert Sróf mester újra ordítani kezdett. Imigyen:
- Legkedvesebb iparosom a borbély, legkedvesebb növényem a borbolya, legkedvesebb színem a bordó, legkedvesebb állatom a borjú. Találd ki, Vinkóci Lőrénc, mit rendelek!
- Egy kancsó bort - mondta találékonyan Vinkóci Lőrénc.
- Úgy van - helyeselt Sróf mester. - Nagy ész vagy.
Ám akkor fölpattant a helyéről a gubbasztó Berzsián, és ordítani kezdett, akárcsak az imént Sróf mester.
- Legkedvesebb iparosom a sörbély, legkedvesebb növényem a sörbolya, legkedvesebb színem a sördó, legkedvesebb állatom a sörjú. Találd ki, Vinkóci Lőrénc, mit rendelek!
Vinkóci Lőrénc lebiggyesztette a száját.
- Epigon - sziszegte. - Mi mást kérnél, egy kancsó sört.
- Tévedsz - harsogta Berzsián -, egy kancsó pálinkát.
A Hörpentő közönsége azonban nem dőlt be az ilyen cseleknek. Fújolták Berzsiánt, abcúgol­ták. Itt nem iszik az olyan ember, aki nem köszönti a mesterét a hatvanadik születésnapján. Főként pálinkát nem iszik. Se sört. Se vizezett bort, se borozott vizet. Még szörpöt se! Föl is pattant egy csupa szőr ember, és odakiáltotta Berzsiánnak:
- Hagyjuk a sörnírt szövegeket! Te itt nem iszol!
Ezt az embert Szőrénszőr Tejbajszánnak hívták. Ő maga azt állította, azért nevezik így, mert egy mongol herceg unokája, más mindenki meg azt állította, azért, merthogy olyan szőrös, és a bajsza gyakran tejes. Ugyanis ez az ember szerette a tejet. Ez a Szőrénszőr Tejbajszán. Aki most Berzsiánra ordított. Igen ám, de Berzsián megdühödött, kihúzta magát - ettől egy picikével nagyobb lett a teljes életnagysága -, vett egy nagy levegőt. Szőrénszőr Tejbajszán erre ráöltötte a nyelvét.
- Maradjon úgy a nyelved - mondta vak dühében Berzsián, és kivágtázott a Hörpentőből. Úgy bevágta az ajtót, hogy még ma is csörömpöl benne az üveg.
- Azért ennyire kár volt megbántani - mondta Violin.
- Ide kellett volna hívni az asztalunkhoz - bánatoskodott Zsebenci Klopédia.
- Hadd tanuljon tisztességet - morcogott Sróf mester, de azért egy kis bánat odafészkelte magát az ő szája szögletébe is.
Ám ekkor a közfigyelem már rég Szőrénszőr Tejbajszánra terelődött. Ugyanis Szőrénszőr Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája, nem tudta visszahúzni kiöltött nyelvét. Ajaj, ott állt kiöltött nyelvvel!
Zsebenci Klopédia nagyon ráncolta a homlokát. Gondterhelt lett.
- Tudjátok, miért nem bírja visszahúzni? - súgta Sróf mesternek meg Violinnak. - Azért, mert Berzsián azt mondta neki, hogy maradjon úgy a nyelve!
- Ne beszélj zöldeket - háborgott Sróf mester.
- Neked kellene a legjobban tudnod, hogy nem zöld beszéd ez, se nem lila. Emlékszel arra, amikor a múlt nyáron a műhelyedben megcsípett téged a dér?
- Tényleg, az nagyon érdekes volt. Máig sem tudtam megfejteni, hogyan történt - mondta Sróf mester.
- Nahát, azért történt, mert előtte Berzsián azt ordítozta az udvaron, hogy Sróf mester, csípjen meg a dér!
- Hiszi a piszi - mondta Sróf mester, de azért látszott rajta, hogy nemcsak a piszi, ő is hiszi egy kicsit. Egy icurka-picurkát.
Úgy döntöttek, hogy elmennek Berzsiánhoz. Intézkedjen ebben a nyelvügyben. Elvégre nem állhat ítéletnapjáig kiöltött nyelvvel a Hörpentő nevű kocsma közepén egy Szőrénszőr Tejbajszán nevű férfiú, aki ráadásul azt állítja magáról, hogy egy mongol herceg unokája.
Föl is kerekedtek, be is állítottak Berzsiánhoz.
- Nem békülni jöttünk - mondta szigorúan Sróf mester -, de ennek a szegény Tejbajszánnak még mindig ki van öltve a nyelve. Intézd el, hogy vissza tudja húzni.
- Én? - nézett rájuk szerencsétlenül Berzsián. - Mit képzeltek ti rólam? Hogy tudnám én elintézni, hogy valakinek így maradjon vagy úgy maradjon a nyelve?
- Nem megmondtam! - nézett szét büszkén Sróf mester. - Na, mehetünk. Azóta talán már vissza is húzta a nyelvét.
Berzsián félénken megszólalt.
- Én azt hittem, békülni jöttetek. Jobban mondva, hogy megbocsátani.
- Lehet róla szó - mondta sietve Violin, a fülrepesztő zenész. Sróf mester szigorúan Violinra nézett. Zsebenci Klopédia lesütötte a szemét.
- Nem köszöntötted a mesteredet - mondta Sróf mester.
- Hát mit képzelsz, mit csináltam bujdoklás közben? - kérdezte Berzsián.
- Megírtad a köszöntő verset? - csillant fel Sróf mester szeme.
- Azt nem. Csak próbálgattam.
- És?
- Nem ment. Én egyáltalán nem tudok verset írni.
- Mert nem is próbálgattad - gyanakodott Zsebenci Klopédia. - Csak mondod.
Berzsián erre előmarkolt a szekrényből egy papírkazlat. Odavágta eléjük. Puff, egy nagy papírrobbanás. Röpködtek a papírlapok, mint a gerlék.
- Itt van - mondta.
A papírlapokon félsorok, félszavak, félmondatok.
- Egy jó sor csak van köztük - reménykedett Klopédia.
- Nincs - rázta a fejét Berzsián. Majdnem sírt. Csak egy kicsit kellett volna taszajtani rajta, és már folytak volna is a könnyei.
Sróf mesterék meg nekiláttak végiglapozni a papírhalmazt. Egy jó sort kerestek. Egy jó félmondatot. Egy jó szót.
Na, kereshették! Jajongtak, sziszegtek, fintorogtak. A félmondatok is meg Sróf mesterék is. Akinek van egy kis fantáziája, könnyen elképzelheti, micsoda rossz sorok, micsoda rossz fél­mon­datok, micsoda rossz szavak pöffeszkedtek a papírlapokon. Szegény, szegény Berzsián! Azazhogy nem is annyira szegény. Mert egyszer csak a locska-fecske Zsebenci Klopédia fölkiáltott:
- Ez jó lesz!
- Micsoda? - kérdezte megrettenve Berzsián.
Klopédia már olvasta is:
Mester! Van elég gőzünk,
ha vesztünk is, gőzünk
- Na, olvasd tovább! - kiáltotta felajzva Sróf mester.
- Nincs tovább - mondta Klopédia.
- Ennyi az egész?
- Ennyi.
- Ezzel akarod te köszönteni a Mestert hatvanadik születésnapján?
- Hatvanésháromnegyedik születésnapján - emelte fel az ujját Violin, a fülrepesztő zenész.
- Ezzel - mondta elszántan Klopédia.
- Ne viccelj - korholta Sróf mester -, amikor a Mester születésnapjára Ripityom, az epigram­ma­író is egy hatszázhuszonhét soros epigrammát írt, akkor Berzsián, a nagy jobb­ladaköltő egy kétsoros miisezzel hozakodik elő?
- Ez egy kétsoros jobblada! - mondta Zsebenci Klopédia. - Ilyen még úgyse volt! Újítás.
Berzsián összetette a kezét.
- Nagyon kérlek benneteket, ne vitatkozzatok - mondta -, várjatok egy kicsit. Majd csak jön... majd csak lesz... majd csak tudok én még verset írni.
- Hogyisne! - fortyant föl Zsebenci Klopédia -, hogy a mestered hatvanhat éves korában kapja meg a hatvanadik születésnapjára írt jobbladát! Az hiányozna! Így is késtél háromnegyed évet.
- Nem is rossz! - csillant föl Violin, a fülrepesztő zenész szeme. - Berzsián, a te mestered lesz az első a világon, akinek a hatvanésháromnegyedik születésnapját is megünnepelték.
- Na de két sor! - ordított Sróf mester.
- Nem baj - mondta Violin -, majd én megzenésítem, és Berzsián hetvenhétszer elénekli a mestere ablaka alatt. Az aztán majd hosszú lesz.
- Azt nem - mondta Berzsián -, hangom sincs... meg szégyellem is magam... nem lehetne inkább...
Violin meg se várta, hogy mit lehetne inkább.
- De még mennyire, hogy lehetne - mondta. - Én magam adom elő a jobbladádat a mestered ablaka alatt. Hetvenhétszer.
- Helyes - lelkesedett Zsebenci Klopédia -, én meg vokálisan részt veszek az előadásban.
- Én meg nagydobon kísérem - derült föl végre Sróf mester is. - Egyet se félj, Berzsián, boldog lesz a mestered.
És már zenésítette is a jobbladát Violin, a fülrepesztő zenész. Primpimm-pampamm.
- Jaj - mondta ekkor Zsebenci Klopédia -, mi lesz Szőrénszőr Tejbajszánnal?
Nosza kapták magukat, visszamentek a Hörpentőbe. Hát nem ott áll még mindig kiöltött nyelvvel a szerencsétlen Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája!
Berzsián odaóvakodott hozzá, megsimogatta.
- Kedves Tejbajszán - mondta neki barátságosan -, ha énmiattam van kiöltve a nyelved, nagyon kérlek, húzd vissza. Nem akartalak bántani, hiszen igazad volt, amikor csúfoltál.
De Tejbajszán nyelve meg se rezdült. Csak a füle, de azon nem lehet csodálkozni, mert közben Violin, a fülrepesztő zenész hangosan zenésített. Primpi-pampamm. Gőhőzühünk!
- Na, húzd be szépen a nyelved - könyörgött Berzsián.
Semmi. Meg se moccant Tejbajszán nyelve.
Berzsián füle pirosodni kezdett.
- Jaj, megdühödik - suttogta csak úgy magának Klopédia.
- Húzd be a nyelved - mondta Berzsián.
De Tejbajszán széttárta a kezét. Nem húzta. Erre aztán az arca is, homloka is vörös lett Berzsiánnak, a nyaka mint a pulykáé.
- Húzod be rögtön! - ordította.
És hopp, már be is húzta a nyelvét Szőrénszőr Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája.
- Köszönöm, Berzsián - mondta.
Berzsián meg annyira elcsodálkozott, hogy rögtön elpárolgott a mérge.
- Nekem ne köszönd - mondta -, mi közöm nekem a nyelvedhez.
- Kész a zene - rikoltotta ekkor Violin, a fülrepesztő zenész. - Ne félj Berzsián, méltóképpen képviselünk. Viszem a rézpikulámat, a fűzfa hegedűmet, a csimpolyámat és a hagymabör­dőmet is. Lesz ott zene, istenemre!
- Én is megyek veletek - kiabálta Szőrénszőr Tejbajszán.
- Mi is! - ordították a Hörpentő törzsvendégei, a csavargók és a csivirgők, a balfácánok és a jobbfácánok, ringyesek és csillogó gúnyások, rongyosok és villogó gúnyások. - Megyünk és elénekeljük a mesterednek a jobbladádat. Ne félj, Berzsián!
Berzsián áhítatosan, földbe gyökerezett lábbal állt a Hörpentő közepén. De egyszerre csak huss az áhítat, Berzsián a fejéhez kapott.
- Úristen! - motyogta. - Violin viszi a hagymabördőjét is.
És már el is képzelte, ahogy éjnek éjjelén megszólal a mestere ablaka alatt a megzenésített jobblada. Csimpolya és hagymabördő, Sróf mester a nagydobbal! Klopédia-vokál! És vajon min játszik Szőrénszőr Tejbajszán? Nem beszélve a jobb- és balfácánokról! Úristen! Legjobb esetben idegzsábát kap a mestere. Vagy jobblada-kórt.
Már rohant is a postára. Nagy gyorsan föladott egy sürgős sürgönyt. „Kedves Mester - írta -, ami rövidesen bekövetkezik az ablakod alatt, az nem természeti csapás. Én köszöntelek a hatvan­ésháromnegyedik születésnapodon. Vészeld át egészséggel. Berzsián.”
Hazament és reménykedett. Hogy a távirat előbb ér oda, mint Violinék a hagymabördővel.
Reménykedjünk mi is.

Három szerencsétlen szakáll
Berzsián költő kapuja előtt három fehér szakáll lengedezett. Berzsián kipillantott az ablakon, és azt mondta:
- Nocsak, három fehér szakáll.
A három fehér szakállhoz három öregember tartozott. Tanakodtak valamin Berzsián kapuja előtt. Berzsián már nyitotta volna az ablakot, hogy beinvitálja őket, de nem volt rá szükség, mert bejöttek maguktól is. Lengett a szakálluk.
- Üdvözlünk, városunk nagy fia! - mondták odabe Berzsiánnak.
„Ajaj - gondolta Berzsián -, nem jó jel. Ha azt mondták volna: hogy üdvözlünk, városunk kisfia, vagy netán: üdvözlünk, városunk unokaöccse, abból még kisülhetett volna valami jó. De ebből: Háromszor is ajaj!” Hellyel kínálta őket.
Mielőtt leültek volna, bemutatkoztak.
- Aggszakáll.
- Főszakáll.
- Alszakáll.
Berzsián megsimogatta tömött, fekete szakállát, és azt mormogta:
- Legalabb szakáll - és lehuppantak mind a négyen.
- A városi tanácstól jöttünk - kezdte ünnepélyesen Aggszakáll.
Berzsiánnak ettől rögtön eszébe villantak az adók. A házadó, a flaszterkoptatási adó, a jobb­kéz­adó, a balkézadó, a versadó és még az a hetvenhárom-féle, amit a városi tanács kitalált. És amit Berzsián nem fizetett be.
- Ha az adókra gondoltok - mondta mélán, de nem is kellett folytatnia, mert Alszakáll közbevágott.
- Eszünk ágába sem jutott.
- Mától kezdve minden adóhátralékod el van engedve - tette hozzá Főszakáll.
- Sőt, életed végéig adómentességet kapsz - toldotta meg Aggszakáll.
„Még rosszabb jel - gondolta Berzsián. - Akkor vagy kérni akarnak tőlem valamit, vagy a szemetelés miatt jöttek. Szemetelt ő a közelmúltban közterületen? De még mennyire!”
- A szemetelés - kezdte, mire mind a három szakáll földerült.
- Ez az, pedzed már - kiabálták.
- A szemetelés a ti hibátok - fogott Berzsián egy szigorú szónoklatba. - Nincs elég szemét­gyűjtő a városban. És mit tegyen az a szerencsétlen polgár, aki, mondjuk, amerikai mogyorót eszik az utcán? Mert ugye jóindulatú, nem akar szemetelni. És ezért a mogyoróhéjat a markába gyűjti. Gondolván, hogy majd talál egy szemétládát, és beledobja. Megy, megy, és ugyebár minden marok véges, véges az ő marka is, annyira tele van már, hogy egy árva mogyoróhéjjal sem fér bele több. Szemétláda meg nincs. Mit csinál? Eldobja a mogyoróhéjat. Azaz szemetel. Ki a hibás? Ti vagytok a hibásak, mert nincs elég szemétgyűjtő. Javaslom, hogy fogadjatok föl egy embert, adjatok neki egy zacskó mogyorót, hogy egye meg az utcán, s mindenütt, ahol megtelik a marka mogyoróhéjjal, állítsatok föl egy-egy szemétgyűjtőt, és olyan tiszta lesz a város, mint a patyolat.
- Ugyan, ugyan, Berzsián, van ennek egyszerűbb módja is - somolygott Aggszakáll.
- Nem nagyon hiszem - hitetlenkedett Berzsián.
Elnézően mosolygott mind a három szakáll.
- Gondolj kiváló, csodás képességedre! - mondta alázatosan Alszakáll, és főnökeire villantotta a szemét, hogy jól beszél-e. De még mennyire jól beszélt, úgy bólogatott Főszakáll is meg Aggszakáll is, hogy belenyikordult a nyakcsigolyájuk.
Berzsián elkomorodott. Ezek is ezzel jönnek! A költői tálentumával! Amikor jól tudja az egész város, hogy már három éve alig bír verset írni.
Minden sor kínszenvedés.
- Jól tudjátok, hogy mostanában nem megy nekem a versírás. Megrendelésre meg különösen nem. De ha menne is, mit érnétek vele?! Verssel nem lehet szemetet takarítani - és kuncogni kezdett.
- Ugyan, miféle vers! - szólt közbe Főszakáll. - Nem kell nekünk vers, megteszi az egyszerű próza is.
De Berzsián nem figyelt Főszakállra, kuncogott csak tovább.
- Irtó jópofa lenne - gondolkozott hangosan Berzsián -, este kiállnék a térre, a bokáig érő szemétbe és elszavalnám:
Fecnik, szerteszórt szemetek,
trottyos köpések, bájtalan retek,
s ti, szétköpködött tökmagok,
takarodjatok!
- Jó móka lenne - nevetgérezett. - Rajtam röhögne a fél város.
- Ugyan, Berzsián, ne szerénykedj! - mondta neki Főszakáll.
- Jó, akkor nem szerénykedem, az egész város rajtam röhögne.
- Legföljebb a vers miatt - szúrta közbe Alszakáll.
- Úgy van - bólogatott elmélyülten Főszakáll. - De mondtam már, hogy nem kell verssel cifrázni.
- Hogyhogy cifrázni? Hát ti nem a költői tálentumom miatt jöttetek? Nem verset akartok rendelni a szemetelés ellen?
- Rendkívüli költői tálentumod előtt mélyen meghajlunk, Berzsián - fondorlatoskodott Aggszakáll -, de mi nem verset akarunk tőled, csupáncsak annyit, hogy minden este tíz órakor állj ki városunk közepére, és csak annyit mondj: Tűnj el, szemét, a városból!
- Tréfáltok velem? - kapkodta a tekintetét egyikről a másikra Berzsián. - Miért kiabálnám én ezt a város közepén?
- Hát hogy tűnjön el a szemét.
- De hát hogy képzelitek? Kiabálhatok én, amit akarok.
- Mindent tudunk, Berzsián - emelte fel az ujját Aggszakáll.
- Amit kimondasz, megtörténik - tette hozzá áhítattal Főszakáll.
- Hogy varázserőd van - rebegte Alszakáll.
Berzsián akkorát nevetett, hogy megremegtek a falak.
- Hát ezért! Ezért vagyok én városunk nagy fia! - hahotázott. - Ördögök öreganyja van nekem, nem varázserőm.
- Ne tagadd! - kiáltotta a három szakáll.
- Na ide figyeljetek - mondta nevetve Berzsián, s ezzel szemügyre vette a szobát. Tekintete az ablakon állapodott meg. Így szólt jó hangosan: - Ablak, törj ki!
A szakállasok várták a csörrenést. Alszakáll még a fülét is befogta. De nem történt semmi. Az ablak rezdületlen állt a helyén.
- Na tessék - mondta Berzsián.
- Nono - nézett rá gyanakodva Főszakáll.
- A bolondját járatod velünk - mondta szigorúan Aggszakáll -, nem akarsz a városon segíteni.
- Nem értitek, hogy nincs varázserőm - méltatlankodott Berzsián.
- De igenis van! Csak tagadod. Alszakáll, gyerünk a tanúkért! - harsogta Aggszakáll.
- Miféle tanúkért? - kérdezte Berzsián, de akkor Alszakáll már a nyakába szedte a lábát, szaladt, csak úgy porzott. És ripsz-ropsz be is állított a tanúkkal. Nevezetesen Zsebenci Klo­pédiával, Sróf mesterrel, Szőrénszőr Tejbajszánnal, Violinnal, a fülrepesztő zenésszel meg balfácánokkal, jobbfácánokkal, csivirgőkkel és csavargókkal. Ott szorongtak mind Berzsi­án szobájában. Locsogtak, fecsegtek. De elnémultak ám azon nyomban, amikor Aggszakáll rájuk morrant. A morranás után így szólt Aggszakáll:
- Sróf tanú, lépj elő!
Sróf tanú, azaz Sróf mester előlépett.
- Mondta neked Berzsián, hogy csípjen meg a dér?
- Mondta - rebegte Sróf mester.
- És mi történt?
- Megcsípett a dér - vallotta Sróf mester, és a szeme sarkából Berzsiánt kémlelte. De úgy látszott, nem kell tartania semmitől, mert Berzsián hahotázott.
- Ekkora ostobaságot - mondta két hahota között.
Ám ekkor kéretlenül előlépett a másik tanú, a locska-fecske Zsebenci Klopédia, és azt mondta:
- Ez egyáltalán nem ostobaság, Berzsián, ez így történt.
- Szerinted - replikázott Berzsián. - Pedig bizonyára puszta véletlen volt. Mint ahogy puszta véletlen volt az is, hogy ez az ember itt - Szőrénszőr Tejbajszánra mutatott -, nem tudta visszahúzni a kiöltött nyelvét a Hörpentőben.
- Nem volt puszta véletlen - tiltakozott Tejbajszán. - Azért nem tudtam visszahúzni, mert te rám ordítottál, hogy maradjon úgy a nyelvem.
- Így volt? - kérdezte zordan Aggszakáll.
- Így - zúgták rá a csivirgők, csavargók, jobbfácánok és balfácánok.
- Hallod, Berzsián! - örvendezett Aggszakáll.
- Hallom hát - mondta Berzsián. - Ezek itt mind megbolondultak. Egy szó sem igaz az egészből. Én csak tudom, hogy van-e varázserőm vagy sincs!
- Félre akarod vezetni a tanácsot - pattogott Alszakáll -, nem akarsz nekünk segíteni, szabotálsz!
- Nem értitek, hogy nincs varázserőm! - hadonászott Berzsián.
- Vedd tudomásul, hogy behajtjuk rajtad az adókat! - fortyant föl Főszakáll.
- És megbüntetünk szemetelésért! - toldotta meg Aggszakáll.
- Berzsián, miért nem vallod be a varázserődet? - kérlelte Zsebenci Klopédia.
- Hiszen nincs abban semmi rossz - mondta Sróf mester.
- Valld be, Berzsián - motyogta Violin is.
Berzsián nyaka kivörösödött, kipattant a szeméből egy picinyke szikra.
- Nem vallhatom be azt, ami nincs! - ordította. - Takarodjatok innét! Kifelé!
- Hogy beszélsz te a városi tanáccsal? - ugrott fel Aggszakáll.
- Ahogy akarok! - ordított tovább Berzsián. Most már céklavörös volt, és szikraeső pattogott a szeméből.
- Vedd tudomásul, hogy megbüntetünk tiszteletlen magatartásért! - rikácsolt Alszakáll.
Mire Berzsián elbődült:
- Gyulladjon meg a szakállatok!
És mit tesz isten! Három szép lobbanás, mint a zsír égett a három tanácsnok szakálla.
- Éljen - ordították mind a hárman boldogan. - Na látod, hogy igazunk van!
Nagy boldogságukban Berzsián nyakába borultak. No, de ettől kigyulladt Berzsián szakálla is. Lobogtak ott, mint négy fáklya.
- Mindjárt elégtek! - sikított Zsebenci Klopédia.
Hát bizony, égtek szépecskén. Tele volt füsttel a szoba.
- Utánam - kiáltott Berzsián, és rohant kifelé. A három tanácsnok se volt rest, szedték a lábukat. Egyenest az esőcsatornához. Az alatt állt egy régi szapuló, teli esővízzel. Cupp - Ber­zsián feje. Cupp-cupp-cupp - Aggszakállé, Alszakállé és Főszakállé. Sisteregtek a szakállak, gőz csapott ki a szapulóból. Négy fenék meredt az égnek, négy fej a víz alatt.
Jó soká voltak a szapulóban.
- Most meg megfulladnak - sápítozott Zsebenci Klopédia.
De nem fulladtak. Kiemelték a fejüket a szapulóból. Szegény, szegény négy szakáll! Mondhatom, siralmas látvány volt. Még Berzsiáné csak-csak, mert az korábban is sötét színű volt. De a másik három! El is szontyolodott a három tanácsnok, ahogy egymásra pillantott, s szemügyre vette a szakállroncsokat. Ámde ekkor nagy hősiesen így szólt Aggszakáll:
- Szakállunkat a jó ügyért!
- Úgy van! - zúgta rá a másik kettő, és máris sárkányölő hősnek érezték magukat.
Aggszakáll meg Berzsiánhoz fordult.
- És ezek után? Még mindig tagadod a varázserődet? - kérdezte diadalmasan.
Berzsián vakargatta a feje búbját.
- Gyanús, nagyon gyanús - mormogta. - Mintha tényleg volna egy kis igazatok. Csak azt mondjátok meg, hogy akkor az ablak miért nem törött be, amikor rákiáltottam?
- Majd én megmondom - ugrott elő Zsebenci Klopédia az ámuló-bámuló tömegből. - Azért, Berzsián, mert csak akkor teljesül, amit kimondasz, ha dühös vagy.
- Igen? - nézett rá álmélkodva Berzsián.
- Úgy bizony - folytatta Klopédia -, akkor is majd fölrobbantál a méregtől, amikor Sróf mes­terre azt mondtad, hogy csípje meg a dér, meg akkor is, amikor Tejbajszánnak azt ordítottad, hogy maradjon úgy a nyelve.
- Megoldódott a nagy titok! - rikkantott a roncsszakállú Aggszakáll. - Zsebenci Klopédia, fogadd őszinte elismerésemet. Te városunknak nagy leánya vagy. Te meg, Berzsián, este tízkor jelenj meg a város főterén, s kiáltsd el magad, hogy tűnjön el a szemét! Rendben? Megoldódott városunk tisztán tartása. Hurrá!
- Jó, jó - akadékoskodott Berzsián -, de mi lesz, ha este tízkor nem leszek dühös? Mondjuk, olyan jó kedvem lesz, hogy madarat lehet velem fogatni. Vagy egyszerűen csak mélabús leszek. Akkor?
Ez fogas kérdés volt, elmélyülten gondolkozott az egész társaság. Míg végre Alszakáll a homlokára csapott.
- Úgy hírlik, Berzsián, hogy hirtelen haragú vagy.
- Sajnos, jól hírlik - bólintott Berzsián.
- De még milyen hirtelen haragú! - suttogott Tejbajszán.
- Hát akkor meg? - örvendett Alszakáll. - Ez a megoldás! Ha nem leszel dühös, majd földühítünk.
- Ajaj - sóhajtott Sróf mester. Ki tudja, mire gondolt?
Akkora tömeg ritkán gyűlt össze a városban, mint aznap este tízkor a főtéren. Zsibongott, zsongott a sok nép - várták Berzsiánt.
Na jött is. Lépkedett a bokáig érő szemétben. A nép elcsendesedett, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
- Szomorú hírt kell közölnöm - mondta Berzsián.
- Éspedig? - kérdezte rosszat sejtve Főszakáll.
- Jókedvű vagyok - mondta Berzsián.
- Nem szép tőled - mormogta Alszakáll.
Aggszakáll azonban finom kézmozdulattal félretolta Alszakállt, Berzsián elé állt, és azt mondta neki:
- Te ostoba fajankó!
- Hihi - nevetett Berzsián -, tudom, hogy azért mondod, mert fel akarsz dühíteni. Inkább azt javaslom, hogy szervezzétek meg a szemétgyűjtést a városban. És tegyetek sokkal több szemétládát az utcára.
- Hova gondolsz, az pénzbe kerül - mondta tárgyilagosan Főszakáll, majd visítva hozzátette: - Te ökör!
A másik kettő se maradt rest, egymás szavába vágva harsogták:
- Te tinó!
- Te tehén!
- Te üsző!
- Te borjú!
Berzsián vigyorgott.
- Áttérhetnétek egy másik állatfajra - mondta -, mondjuk, a birkára.
Aggszakállék át is tértek.
- Te juh! - mondták Berzsiánnak. - Te toklyó, te jerke, te ürü! Te kos!
De Berzsián csak nevetgélt.
- Maradjunk csak a szemétládánál - mondta.
- Te szemétláda! - harsogta erre Főszakáll.
- Nem úgy gondoltam - mosolygott Berzsián -, hanem úgy, hogy tessék a városban minél több szemétládát fölállítani.
Erre aztán Aggszakáll igazán dühbe gurult.
- Te csak ne adj nekünk tanácsokat! - ordította.
- Úgy is van! - helyeselt Főszakáll.
- Te tehetségtelen naplopó! - üvöltötte Alszakáll. - Mást se tudsz, mint a napot lopni meg rossz verseket firkálni!
- Ajaj! - mondta Zsebenci Klopédia, és ajajozott Violin meg Sróf mester is. Ami azt illeti, ajajozhattak, mert vörösödött már Berzsián nyaka.
Bizony dühbe gurult Berzsián. De ahelyett, hogy azt mondta volna: Tűnj el, szemét, a városból, imigyen ordított:
- Égjen le a maradék szakállatok!
Lángra is lobbant a három szakáll. Azazhogy a három szakáll-roncs. Égett füstölögve.
Zajgott, rivalgott a nép, szirénáztak a tűzoltóautók. Úgy bizony, a tűzoltók oltották el a szakáll­tüzet.
Hogy van-e azóta elegendő szemétgyűjtő a városban? Azt bizony nem tudom. De hogy egy darabig a városi tanácsnokokat Aggszakálltalannak, Főszakálltalannak és Alszakálltalannak hívták, az biztos. Mert szép kis idő beletellett, amíg újra kinőtt a szakálluk.