Csorba Győző hatvanésháromnegyedik születésnapjára
Berzsián
költő torkaszakadtából ordított. Nem azért, hogy valaki meghallja - dehogyis -,
hogyan is hallhatta volna meg valaki, amikor színegyedül volt odahaza, vastag
falú házában.
Bánatában
ordított szegény Berzsián. Bizony. Vaskos, vastag-nyakú bánatok nyomták a háta
közepét.
No de nem
azért volt híres kitűnő hallásáról Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia,
hogy ezt a kínkeserves, keservkínos ordítást ne hallotta volna meg. Meghallotta
bizony. Már csak azért is, mert éppen Berzsiánhoz indult látogatóba, s már
belépni készült hozzá, amikor Berzsián fölcsendült, fölzendült, fölharsogott.
Az ordítás hallatán gyökeret eresztett Klopédia lába az előszoba kövébe. Nem is
annyira a hangerőtől meg az ordításból kicsendülő bánattól. Sokkal inkább
attól, amit Berzsián ordított. Mert szóról szóra ezt ordította:
- Nem gőzöm!
Nem gőzöm tovább!
Ötször is
elordította, míg végre Klopédia leszakadt a gyökeréről, és beszaladt hozzá a
szobába.
- Mit nem
gőzöl? - kérdezte köszönés helyett.
Berzsián egy
pillanatra kiemelte fejét a bánattengerből, Klopédiára nézett, de azon nyomban
vissza is süllyedt, csak hangerőben esett át a ló másik oldalára.
- Hát költő
vagyok én? - suttogta összetörten.
- Persze
hogy az vagy - mondta neki bátorítón Zsebenci Klopédia. - Hát nem úgy hív az
egész város, hogy Berzsián költő!
- Mit nekem
a város! - hervadozott Berzsián. - Egyszerűen csak nézz rám, Klopédia!
- Mit nézzek
rajtad? Szakállad, bajszod a régi, nem fogytál, nem híztál. Beteg se vagy,
látszik az arcodon.
- Milyen az
arcom? - kérdezte mohón Berzsián.
-
Pirospozsgás - mondta Klopédia.
Berzsián
szája legörbült, elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
- Na ugye! -
suttogta összetörten. - És milyen a vállam?
- Mint a
bivalyé - vigasztalta Klopédia.
Berzsián
másik szemében is megjelent egy könnycsepp.
- Tudtam -
motyogta. - És nézd meg a bicepszemet.
Behajlította
a karját, megfeszített izma majdhogynem szétrepesztette a kabátujját. Klopédia
áhítatosan megérintette a mutatóujjával.
-
Csodálatos. Mint a kő.
- Hát ez az!
- ordított fel keservesen Berzsián. - Lehet igazi költő egy bikavállú,
pirospozsgás, dagadó izmú, egészséges ember? Dehogy lehet! A költők mind
sápadtak, horpadt mellűek, csak hálni jár beléjük a lélek.
- Berzsián -
mondta szigorúan Klopédia -, a te irodalomtörténeti ismereteid egy fabatkát sem
érnek. Vedd tudomásul, hogy se szeri, se száma az izmos, nagydarab költőnek.
- Egyet
mondj - nézett rá könyörgőn Berzsián.
- Itt vagy
például te - mondta Klopédia.
Berzsián
összeroppant.
- Klopédia,
te menthetetlen vagy - suttogta.
Zsebenci
Klopédia harcias ábrázatot öltött.
- Mit szoktál
te mondani - nézett szúrósan az elanyátlanodott költőre -, ha valamit
fölösleges locsogásnak tartasz?
- Azt, hogy
lári és fári - mondta fájdalmasan Berzsián.
- Na látod!
- Mit na
látok?
- Hogy lári
és fári. Mert mit számít az, hogy egy költő csontkollekció vagy hájtömeg! Kit
érdekel?! Az a fontos, hogy jó verseket írjon.
Berzsián
megrándult, mint akit telibe találtak.
- Hát ez
az... éppen erről van szó - motyogta -, hogy nem írok... már nem tudok verset
írni.
Klopédia
arca megnyúlt a csodálkozástól.
- Még hogy
te nem tudsz?! Hát kinek a jobbladáit szavalja a fél ország? Kinek a verseit
tartják itt legnagyobbra? És talán én nem a te versedet szoktam dúdolgatni, ha
jókedvem van?
- Melyiket?
- sóhajtott Berzsián.
- Azt, hogy
a propagátor propagál
a tropagátor tropagál
a tropagátor propa
a propagátor tropa
a tropagátor tropagál
a tropagátor propa
a propagátor tropa
Berzsián
szemébe visszatért valamicske fény, vagy talán jobban ráillik, hogy fényecske,
mert igencsak fáradtan pislákolt.
- És ha
rossz kedved van, akkor mit szoktál dúdolni? - kérdezte.
- Ugyanezt -
vágta ki Klopédia.
- Igen, ez remekmű - mondta szerényen Berzsián, de egyúttal a fényecske
kialudt a szemében -, csakhogy ezt
három éve írtam.
- Mit
számít, hogy mikor írtad - szónokolt Klopédia -, ha száz éve írtad volna...
- Lári és
fári - vágott közbe Berzsián -, arról van szó, hogy három éve egyetlen verset
sem írtam. Mert nem tudok.
Ezen kicsit
elgondolkozott Zsebenci Klopédia. De csak éppen egy röpke pillanatra, és már
mondta is:
- Ha három
éve nem írtál semmit, az csak a nagyságodat bizonyítja. Mert vedd tudomásul,
sokkal nagyobb költő az, aki egész életében egy sort sem ír, mint az, aki egész
életében rossz verseket fabrikál.
- De az, aki
három év alatt írt egy jó verset, az jobb költő, mint aki ugyanezen idő alatt
egy sort sem írt? - kérdezte harciasan Berzsián.
- Az jobb -
mondta Klopédia.
- Hát nem
megmondtam - suttogta Berzsián. - Arról nem is beszélve... ajaj!
- Miről?
- Hogy ez
alatt a három év alatt írtam egy rossz verset. Tehát rosszabb vagyok annál is,
aki egy sort sem írt. Ráadásul éppen most írtam. Ha valamicskével előbb jössz,
talán megmenthettél volna. De így már minden hiába! Megszületett a rossz vers.
Akarod, hogy felolvassam?
- Rossz
vers?
- Rossz.
- Akkor
minek olvasnád fel?
- Önkínzásul
- mondta Berzsián, és felvett egy papírfecnit az asztalról. Olyan volt a
hangja, mint egy siratóasszonynak.
Mekkora az én bánatom?
Nem tudom.
Mi vagy te, Berzsián?
Ócskavas vagy kincs?
Nem tudom.
Mi vagy te, Berzsián?
Ócskavas vagy kincs?
Fogalmam sincs.
Berzsián, Börzsián,
e-zem vagy ő-zöm,
nincs róla gőzöm.
Berzsián, Börzsián,
e-zem vagy ő-zöm,
nincs róla gőzöm.
Elhangzott a
vers, mély csend ülte meg a szobát. Aztán szomorúan megszólalt Zsebenci
Klopédia.
- Hát ezért
ordítottad, hogy nem gőzöd?
- Ezért -
mondta Berzsián.
- Nem
csodálom - suttogta Klopédia.
Tocsogott-locsogott
körülöttük a kétségbeesés. Ellepte a bokájukat, észrevétlen nőtt-nődögélt, már
a térdük kalácsát mosogatta, aztán derékig ültek benne, de a kétségbeesésnek ez
sem volt elég, felemelkedett az asztal lapjáig, meghimbálta a verses papírfecnit,
aztán már nyakig ért - nyújtózkodott Klopédia és nyújtózkodott Berzsián is,
hogy egészen el ne lepje őket. Na de nyújtózkodhattak volna, ha ki nem tárul az
ajtó. Szerencsére kitárult, zsupsz, a kétségbeesés kizúdult rajta, majd
ledöntötte a lábáról Sróf mestert meg Violint, a fülrepesztő zenészt. Mert ők
igyekeztek befelé.
- Hát ez meg
mi volt? - csodálkozott Sróf mester.
- Ki törődik
most ilyen mellékkörülményekkel - ordította c-mollban Violin. - Berzsián,
ünnepi verset kell írnod!
Berzsián
olyan picire összehúzta magát, amekkorára csak tudta.
- Hű, de
betegesnek látszol - mondta Sróf mester.
Berzsián
szemében fény csillant.
- Akkor még
van remény - mondta, és kihúzta magát.
- De hisz
egészséges vagy, mint a makk - kiáltott Violin.
- Akkor még
sincs remény - mondta Berzsián, és megint összehúzta magát.
- Miért
kellene neki ünnepi verset írni? - kérdezte Zsebenci Klopédia.
Berzsián a
kérdéstől kissé magához tért.
- Ez az! -
mondta. - Miért írnék én ünnepi verset?
Violin meg
Sróf mester nagy szemeket meresztett rá.
- Hát nem
tudod?
- Mit?
- Most lesz
a mestered hatvanadik születésnapja.
- Nem
létezik - nyögött fel Berzsián. - A mesterem legföljebb negyvenéves. Azazhogy -
toldotta meg, mert eszébe jutott, hogy a negyven is kerek szám -, negyvenegy és
fél éves.
De hiábavaló
volt Berzsián minden mesterkedése, egykettőre bebizonyították neki, hogy a
mestere mégiscsak hatvanéves. Zsebenci Klopédia fejből tudta a születési évét.
- Hát
bizony, Berzsián - mondta -, akárhogy is ürgeted-forgatod, ünnepi verset kell írnod.
- Nem tudok
verset írni - mondta keserves képpel Berzsián.
- Nem
ismerek rád, Berzsián - nézett rá szemrehányóan Sróf mester -, hiszen te magad
mondtad, hogy tőle tanultad az egyet-mást.
- Meg az
emezt-amazt - tette hozzá szigorúan Violin, a fülrepesztő zenész. - Nem lehetsz
ilyen hálátlan!
- Hogy
lennék hálátlan!? Éppen én, aki ezerszer is mondtam nektek, hogy a mesteremnek
sohasem tudom meghálálni az egyet-mást és az emezt-amazt. És ráadásul szeretem
is a mesteremet. Olyan születésnapi ajándékot kap, amilyent még nem pipált a
világ. Igaz, Sróf mester?
- De még
mennyire - lelkesedett Sróf mester.
- Te fogod
megcsinálni - csapott le rá Berzsián.
- Még hogy
én? - álmélkodott Sróf mester.
- Hát ki más
csinálná? Ki van tenálad ügyesebb? Csinálsz neki, mondjuk, egy ezüstpitykékkel
kivert, aranyozott gyémántszelencét.
- Persze,
hogy megcsinálom - mondta Sróf mester -, csakhogy az az én ajándékom lesz.
Neked ünnepi verset kell írnod!
Berzsián
eleresztette a füle mellett, Violinhoz fordult.
- Tudod mit,
Violin? Te írsz a mesterem születésnapjára egy kantátát.
- Már meg is
írtam - mondta Violin. - El is küldtem. Éppen Violin ne köszöntené őt a
hatvanadik születésnapján? Hogy képzeled!
Berzsián
kétségbeesetten fordult Zsebenci Klopédia felé.
- Velem ne
is próbálkozz - emelte fel a kezét Klopédia. - Én majd küldök a mesterednek egy
nagy csokor virágot. De a saját nevemben. Neked verset kell írnod!
- Akkor
nincs más hátra - mondta mélabúsan Berzsián.
- Bizony,
nincs, Berzsián, fogj hozzá.
Ezzel el is
köszöntek mind a hárman. Szegény Berzsián ott maradt a szobájában egy üres
papírral. Nagyon üres volt az a papír, nagyon fehér, nagyon ellenséges. Na, te
költő - mondta a papír -, írj rám, ha tudsz! De Berzsián nem tudott. Csak ült a
kaján, üres papír előtt, mint egy szélütött, és rágta a ceruzája végét. Ami
eszébe jutott, az jobb lett volna, ha nem jut eszébe.
Napok teltek
el így, hej, kínkeserves napok. Keservkínosak. Berzsián már nem is tudott a
papírra nézni, annyira nem ment neki a versírás. Inkább fülelt, hogy hátha
meghallja a háza előtt elmenők lépteit. De a fülelés nem járt sikerrel. Mert
Sróf mesterék városszerte kihirdették, hogy Berzsián költő ünnepi verset ír,
tessék a háza előtt lábujjhegyen járni. - Így aztán lábujjhegyen jártak az
emberek. Nemcsak Berzsián háza környékén, hanem a szomszéd utcában is. A
suszterok meg csodálkoztak, noné, ebben a városban csak a cipők orra kopik!
Mert ebben a városban ennyire szerették Berzsián költőt. De mindhiába, verset
írni nem tudtak helyette. Így aztán a nagy napra egy sor sem készült el az
ünnepi versből. Pedig hallotta ám Berzsián, hogy nyikordul a kertkapu,
nyikordul a ház ajtaja, nyikordul az előszobaajtó. „Versírás helyett
megzsírozhattam volna az ajtóvasakat - gondolta Berzsián. - Azaz versnemírás
helyett. A versnemírás a legpocsékabb munka, amit valaha is csináltam” -
fejezte be a gondolkozást, és hopp, mielőtt Sróf mester Violinnal és Zsebenci
Klopédiával belépett volna a szobába, kiugrott az ablakon. Végigrohant a
kerten, átvetette magát a kerítésen. Még hallotta a kiabálást: Berzsián, hol
vagy? Halljuk az ünnepi verset! - de ettől csak még jobban futott. Rá is szólt
egy öregasszony:
- Hé, maga
őrült, lábujjhegyen fusson! Nem tudja, hogy Berzsián költő verset ír?!
- Nem -
suttogta Berzsián, de attól kezdve lábujjhegyen futott.
Hová futott
Berzsián, hova se, máig nem tudja senki. Tény, hogy nélküle zajlott le a
mestere tiszteletére rendezett ünnepség. Ott volt ezen az ünnepségen a Mester
minden tanítványa. Még annál is több egypárral. Verseltek, prózáltak, esszéltek,
ahogy illik. Csak éppen Berzsián nem volt sehol. Bujdokolt valamerre. De csak
bujdokoljon is az ilyen ember - mondták a barátai -, aki még arra is rest, hogy
a mesterét köszöntse! Bizony így gondolkodott Berzsiánról Sróf mester, Zsebenci
Klopédia és Violin, a fülrepesztő zenész. Ám amikor már jó hosszú ideje nem
került elő Berzsián, kicsit aggódni kezdtek. Mi lehet vele? Csak nem történt
baja?
A
Hörpentőben ültek éppen, a nagy hírű szörpentőben, amelyben
kilencvenkilenc-féle szörpöt mért Vinkóci Lőrénc korcsmáros, és most már igen
nagy aggodalommal beszéltek az eltűnt Berzsiánról. Mi baj érhette?
- Még hogy
baj! - kiáltott fel ekkor Sróf mester. - Odanézzetek! - Az ajtóra mutatott.
Odanéztek.
Ott állt teljes életnagyságban Berzsián. Azaz a teljesnél valamivel kisebb
életnagyságban, mert alaposan behúzta a nyakát. Azt várta volna az ember, hogy
ezek hárman fölugranak, és a keblükre ölelik. Na de azt várhatta volna az
ember! Fölugrás helyett olyan szúrósan néztek rá, hogy a tekintetük helyén
viszketni kezdett Berzsián bőre. Nem is mert odamenni hozzájuk, egy sötét
sarokba ült, ott gubbasztott. De mindenki csak fitymálva, ellenségesen nézett
rá. Még Vinkóci Lőrénc korcsmáros is. Ez jár annak, aki nem köszönti a mesterét
a hatvanadik születésnapján.
- Látod,
kisfiam - mutatta egy asszony a fiának Berzsiánt -, ez a szőrmók az, aki miatt
az a mondás járja, hogy: „Rühelli, mint Berzsián költő a versírást.” És őmiatta
mondom, ha nem köszönsz valakinek, hogy: „Úgy köszöntél, mint Berzsián költő a
mesterének.”
De a
hangulat valahogy megromlott a Hörpentőben. Nem volt se dínom, se dánom, elhervadtak
az ihajok, lekonyultak a csuhajok. Hát persze! Ha ez a tökkelütött Berzsián
köszöntötte volna a mesterét a hatvanadik születésnapján, akkor most nagy
boldogan együtt vigadnának valamennyien. Így meg külön-külön búslakodnak. Ej,
ej, Berzsián!
Nagyon forrt
a harag Sróf mesterben is. De ahogy lenni szokott, nem arra támadt, akire
haragudott - jelesül Berzsiánra -, hanem Vinkóci Lőrénc korcsmárosra.
- Vinkóci
Lőrénc! Te vinkó és lőremérő! Te vizezed a bort!
Vinkóci
Lőréncet azonban nem olyan fából faragták, hogy szíre-szóra berezeljen. Azért
is volt korcsmáros. Felöltötte legszebbik mosolyát, odasétált Srófék
asztalához, csípőre tette a kezét.
- Éppen
fordítva, kedves Sróf mester - mondta gunyorosan.
Mert ilyen
esetben nem árt, ha gunyoros az ember.
- Mit
fordítva? - üvöltött Sróf mester. Majd kiugrott a bőréből, olyan mérges volt.
- Nem a bort
vizezem - mondta fölényesen Vinkóci Lőrénc -, hanem a vizet borozom.
Ámulva bámulta
Vinkóci Lőréncet a Hörpentő közönsége.
- Azt akarod
mondani - suttogta Violin -, hogy nélküled ihatnánk a színtiszta vizet, de te
jószívűen csurrantasz-cseppentesz bele egy kis borocskát?
- Ahogy
mondod - fennhéjázott Vinkóci Lőrénc. - Hálával tartoztok nekem.
Olyan
magabiztosan mondta, hogy egy pillanatra az egész Hörpentő elhitte, tényleg
hálával tartozik neki. Egyes-egyedül a Zsebenciék locska-fecske leánya,
Klopédia villantott rá sündisznó-tekintetet.
- Te még
sokra viszed, Vinkóci Lőrénc - mondta. - A te logikád az sokra vivő logika.
De senkinek
sem volt ideje Klopédia bizonyára mélységesen mély értelmű mondásán
gondolkozni, mert Sróf mester újra ordítani kezdett. Imigyen:
-
Legkedvesebb iparosom a borbély, legkedvesebb növényem a borbolya, legkedvesebb
színem a bordó, legkedvesebb állatom a borjú. Találd ki, Vinkóci Lőrénc, mit
rendelek!
- Egy kancsó
bort - mondta találékonyan Vinkóci Lőrénc.
- Úgy van -
helyeselt Sróf mester. - Nagy ész vagy.
Ám akkor
fölpattant a helyéről a gubbasztó Berzsián, és ordítani kezdett, akárcsak az
imént Sróf mester.
-
Legkedvesebb iparosom a sörbély, legkedvesebb növényem a sörbolya, legkedvesebb
színem a sördó, legkedvesebb állatom a sörjú. Találd ki, Vinkóci Lőrénc, mit
rendelek!
Vinkóci
Lőrénc lebiggyesztette a száját.
- Epigon -
sziszegte. - Mi mást kérnél, egy kancsó sört.
- Tévedsz -
harsogta Berzsián -, egy kancsó pálinkát.
A Hörpentő
közönsége azonban nem dőlt be az ilyen cseleknek. Fújolták Berzsiánt, abcúgolták.
Itt nem iszik az olyan ember, aki nem köszönti a mesterét a hatvanadik
születésnapján. Főként pálinkát nem iszik. Se sört. Se vizezett bort, se
borozott vizet. Még szörpöt se! Föl is pattant egy csupa szőr ember, és
odakiáltotta Berzsiánnak:
- Hagyjuk a
sörnírt szövegeket! Te itt nem iszol!
Ezt az
embert Szőrénszőr Tejbajszánnak hívták. Ő maga azt állította, azért nevezik
így, mert egy mongol herceg unokája, más mindenki meg azt állította, azért,
merthogy olyan szőrös, és a bajsza gyakran tejes. Ugyanis ez az ember szerette
a tejet. Ez a Szőrénszőr Tejbajszán. Aki most Berzsiánra ordított. Igen ám, de
Berzsián megdühödött, kihúzta magát - ettől egy picikével nagyobb lett a teljes
életnagysága -, vett egy nagy levegőt. Szőrénszőr Tejbajszán erre ráöltötte a
nyelvét.
- Maradjon
úgy a nyelved - mondta vak dühében Berzsián, és kivágtázott a Hörpentőből. Úgy
bevágta az ajtót, hogy még ma is csörömpöl benne az üveg.
- Azért
ennyire kár volt megbántani - mondta Violin.
- Ide
kellett volna hívni az asztalunkhoz - bánatoskodott Zsebenci Klopédia.
- Hadd
tanuljon tisztességet - morcogott Sróf mester, de azért egy kis bánat
odafészkelte magát az ő szája szögletébe is.
Ám ekkor a
közfigyelem már rég Szőrénszőr Tejbajszánra terelődött. Ugyanis Szőrénszőr
Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája, nem tudta
visszahúzni kiöltött nyelvét. Ajaj, ott állt kiöltött nyelvvel!
Zsebenci
Klopédia nagyon ráncolta a homlokát. Gondterhelt lett.
- Tudjátok,
miért nem bírja visszahúzni? - súgta Sróf mesternek meg Violinnak. - Azért,
mert Berzsián azt mondta neki, hogy maradjon úgy a nyelve!
- Ne beszélj
zöldeket - háborgott Sróf mester.
- Neked
kellene a legjobban tudnod, hogy nem zöld beszéd ez, se nem lila. Emlékszel
arra, amikor a múlt nyáron a műhelyedben megcsípett téged a dér?
- Tényleg,
az nagyon érdekes volt. Máig sem tudtam megfejteni, hogyan történt - mondta
Sróf mester.
- Nahát,
azért történt, mert előtte Berzsián azt ordítozta az udvaron, hogy Sróf mester,
csípjen meg a dér!
- Hiszi a
piszi - mondta Sróf mester, de azért látszott rajta, hogy nemcsak a piszi, ő is
hiszi egy kicsit. Egy icurka-picurkát.
Úgy
döntöttek, hogy elmennek Berzsiánhoz. Intézkedjen ebben a nyelvügyben. Elvégre
nem állhat ítéletnapjáig kiöltött nyelvvel a Hörpentő nevű kocsma közepén egy
Szőrénszőr Tejbajszán nevű férfiú, aki ráadásul azt állítja magáról, hogy egy
mongol herceg unokája.
Föl is
kerekedtek, be is állítottak Berzsiánhoz.
- Nem
békülni jöttünk - mondta szigorúan Sróf mester -, de ennek a szegény
Tejbajszánnak még mindig ki van öltve a nyelve. Intézd el, hogy vissza tudja
húzni.
- Én? -
nézett rájuk szerencsétlenül Berzsián. - Mit képzeltek ti rólam? Hogy tudnám én
elintézni, hogy valakinek így maradjon vagy úgy maradjon a nyelve?
- Nem
megmondtam! - nézett szét büszkén Sróf mester. - Na, mehetünk. Azóta talán már
vissza is húzta a nyelvét.
Berzsián
félénken megszólalt.
- Én azt
hittem, békülni jöttetek. Jobban mondva, hogy megbocsátani.
- Lehet róla
szó - mondta sietve Violin, a fülrepesztő zenész. Sróf mester szigorúan
Violinra nézett. Zsebenci Klopédia lesütötte a szemét.
- Nem
köszöntötted a mesteredet - mondta Sróf mester.
- Hát mit
képzelsz, mit csináltam bujdoklás közben? - kérdezte Berzsián.
- Megírtad a
köszöntő verset? - csillant fel Sróf mester szeme.
- Azt nem.
Csak próbálgattam.
- És?
- Nem ment.
Én egyáltalán nem tudok verset írni.
- Mert nem
is próbálgattad - gyanakodott Zsebenci Klopédia. - Csak mondod.
Berzsián
erre előmarkolt a szekrényből egy papírkazlat. Odavágta eléjük. Puff, egy nagy
papírrobbanás. Röpködtek a papírlapok, mint a gerlék.
- Itt van - mondta.
A
papírlapokon félsorok, félszavak, félmondatok.
- Egy jó sor
csak van köztük - reménykedett Klopédia.
- Nincs -
rázta a fejét Berzsián. Majdnem sírt. Csak egy kicsit kellett volna taszajtani
rajta, és már folytak volna is a könnyei.
Sróf
mesterék meg nekiláttak végiglapozni a papírhalmazt. Egy jó sort kerestek. Egy
jó félmondatot. Egy jó szót.
Na,
kereshették! Jajongtak, sziszegtek, fintorogtak. A félmondatok is meg Sróf
mesterék is. Akinek van egy kis fantáziája, könnyen elképzelheti, micsoda rossz
sorok, micsoda rossz félmondatok, micsoda rossz szavak pöffeszkedtek a
papírlapokon. Szegény, szegény Berzsián! Azazhogy nem is annyira szegény. Mert
egyszer csak a locska-fecske Zsebenci Klopédia fölkiáltott:
- Ez jó
lesz!
- Micsoda? -
kérdezte megrettenve Berzsián.
Klopédia már
olvasta is:
Mester! Van elég gőzünk,
ha vesztünk is, gőzünk
ha vesztünk is, gőzünk
- Na, olvasd
tovább! - kiáltotta felajzva Sróf mester.
- Nincs
tovább - mondta Klopédia.
- Ennyi az
egész?
- Ennyi.
- Ezzel
akarod te köszönteni a Mestert hatvanadik születésnapján?
-
Hatvanésháromnegyedik születésnapján - emelte fel az ujját Violin, a
fülrepesztő zenész.
- Ezzel -
mondta elszántan Klopédia.
- Ne viccelj - korholta Sróf mester -, amikor a Mester születésnapjára
Ripityom, az epigrammaíró is egy hatszázhuszonhét soros epigrammát írt, akkor Berzsián, a nagy jobbladaköltő
egy kétsoros miisezzel hozakodik elő?
- Ez egy
kétsoros jobblada! - mondta Zsebenci Klopédia. - Ilyen még úgyse volt! Újítás.
Berzsián
összetette a kezét.
- Nagyon
kérlek benneteket, ne vitatkozzatok - mondta -, várjatok egy kicsit. Majd csak
jön... majd csak lesz... majd csak tudok én még verset írni.
- Hogyisne!
- fortyant föl Zsebenci Klopédia -, hogy a mestered hatvanhat éves korában
kapja meg a hatvanadik születésnapjára írt jobbladát! Az hiányozna! Így is
késtél háromnegyed évet.
- Nem is
rossz! - csillant föl Violin, a fülrepesztő zenész szeme. - Berzsián, a te
mestered lesz az első a világon, akinek a hatvanésháromnegyedik születésnapját
is megünnepelték.
- Na de két
sor! - ordított Sróf mester.
- Nem baj -
mondta Violin -, majd én megzenésítem, és Berzsián hetvenhétszer elénekli a
mestere ablaka alatt. Az aztán majd hosszú lesz.
- Azt nem -
mondta Berzsián -, hangom sincs... meg szégyellem is magam... nem lehetne inkább...
Violin meg
se várta, hogy mit lehetne inkább.
- De még
mennyire, hogy lehetne - mondta. - Én magam adom elő a jobbladádat a mestered
ablaka alatt. Hetvenhétszer.
- Helyes -
lelkesedett Zsebenci Klopédia -, én meg vokálisan részt veszek az előadásban.
- Én meg
nagydobon kísérem - derült föl végre Sróf mester is. - Egyet se félj, Berzsián,
boldog lesz a mestered.
És már
zenésítette is a jobbladát Violin, a fülrepesztő zenész. Primpimm-pampamm.
- Jaj -
mondta ekkor Zsebenci Klopédia -, mi lesz Szőrénszőr Tejbajszánnal?
Nosza kapták
magukat, visszamentek a Hörpentőbe. Hát nem ott áll még mindig kiöltött
nyelvvel a szerencsétlen Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol
herceg unokája!
Berzsián
odaóvakodott hozzá, megsimogatta.
- Kedves
Tejbajszán - mondta neki barátságosan -, ha énmiattam van kiöltve a nyelved,
nagyon kérlek, húzd vissza. Nem akartalak bántani, hiszen igazad volt, amikor
csúfoltál.
De
Tejbajszán nyelve meg se rezdült. Csak a füle, de azon nem lehet csodálkozni,
mert közben Violin, a fülrepesztő zenész hangosan zenésített. Primpi-pampamm.
Gőhőzühünk!
- Na, húzd
be szépen a nyelved - könyörgött Berzsián.
Semmi. Meg
se moccant Tejbajszán nyelve.
Berzsián
füle pirosodni kezdett.
- Jaj,
megdühödik - suttogta csak úgy magának Klopédia.
- Húzd be a
nyelved - mondta Berzsián.
De
Tejbajszán széttárta a kezét. Nem húzta. Erre aztán az arca is, homloka is
vörös lett Berzsiánnak, a nyaka mint a pulykáé.
- Húzod be
rögtön! - ordította.
És hopp, már
be is húzta a nyelvét Szőrénszőr Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy
mongol herceg unokája.
- Köszönöm,
Berzsián - mondta.
Berzsián meg
annyira elcsodálkozott, hogy rögtön elpárolgott a mérge.
- Nekem ne
köszönd - mondta -, mi közöm nekem a nyelvedhez.
- Kész a
zene - rikoltotta ekkor Violin, a fülrepesztő zenész. - Ne félj Berzsián,
méltóképpen képviselünk. Viszem a rézpikulámat, a fűzfa hegedűmet, a
csimpolyámat és a hagymabördőmet is. Lesz ott zene, istenemre!
- Én is
megyek veletek - kiabálta Szőrénszőr Tejbajszán.
- Mi is! -
ordították a Hörpentő törzsvendégei, a csavargók és a csivirgők, a balfácánok
és a jobbfácánok, ringyesek és csillogó gúnyások, rongyosok és villogó
gúnyások. - Megyünk és elénekeljük a mesterednek a jobbladádat. Ne félj,
Berzsián!
Berzsián
áhítatosan, földbe gyökerezett lábbal állt a Hörpentő közepén. De egyszerre
csak huss az áhítat, Berzsián a fejéhez kapott.
- Úristen! -
motyogta. - Violin viszi a hagymabördőjét is.
És már el is
képzelte, ahogy éjnek éjjelén megszólal a mestere ablaka alatt a megzenésített
jobblada. Csimpolya és hagymabördő, Sróf mester a nagydobbal! Klopédia-vokál!
És vajon min játszik Szőrénszőr Tejbajszán? Nem beszélve a jobb- és
balfácánokról! Úristen! Legjobb esetben idegzsábát kap a mestere. Vagy
jobblada-kórt.
Már rohant
is a postára. Nagy gyorsan föladott egy sürgős sürgönyt. „Kedves Mester - írta
-, ami rövidesen bekövetkezik az ablakod alatt, az nem természeti csapás. Én
köszöntelek a hatvanésháromnegyedik születésnapodon. Vészeld át egészséggel.
Berzsián.”
Hazament és
reménykedett. Hogy a távirat előbb ér oda, mint Violinék a hagymabördővel.
Reménykedjünk
mi is.
Három szerencsétlen szakáll
Berzsián
költő kapuja előtt három fehér szakáll lengedezett. Berzsián kipillantott az
ablakon, és azt mondta:
- Nocsak,
három fehér szakáll.
A három
fehér szakállhoz három öregember tartozott. Tanakodtak valamin Berzsián kapuja
előtt. Berzsián már nyitotta volna az ablakot, hogy beinvitálja őket, de nem
volt rá szükség, mert bejöttek maguktól is. Lengett a szakálluk.
- Üdvözlünk,
városunk nagy fia! - mondták odabe Berzsiánnak.
„Ajaj -
gondolta Berzsián -, nem jó jel. Ha azt mondták volna: hogy üdvözlünk, városunk
kisfia, vagy netán: üdvözlünk, városunk unokaöccse, abból még kisülhetett volna
valami jó. De ebből: Háromszor is ajaj!” Hellyel kínálta őket.
Mielőtt
leültek volna, bemutatkoztak.
-
Aggszakáll.
- Főszakáll.
- Alszakáll.
Berzsián
megsimogatta tömött, fekete szakállát, és azt mormogta:
- Legalabb
szakáll - és lehuppantak mind a négyen.
- A városi
tanácstól jöttünk - kezdte ünnepélyesen Aggszakáll.
Berzsiánnak
ettől rögtön eszébe villantak az adók. A házadó, a flaszterkoptatási adó, a
jobbkézadó, a balkézadó, a versadó és még az a hetvenhárom-féle, amit a
városi tanács kitalált. És amit Berzsián nem fizetett be.
- Ha az
adókra gondoltok - mondta mélán, de nem is kellett folytatnia, mert Alszakáll
közbevágott.
- Eszünk
ágába sem jutott.
- Mától
kezdve minden adóhátralékod el van engedve - tette hozzá Főszakáll.
- Sőt,
életed végéig adómentességet kapsz - toldotta meg Aggszakáll.
„Még
rosszabb jel - gondolta Berzsián. - Akkor vagy kérni akarnak tőlem valamit,
vagy a szemetelés miatt jöttek. Szemetelt ő a közelmúltban közterületen? De még
mennyire!”
- A
szemetelés - kezdte, mire mind a három szakáll földerült.
- Ez az, pedzed
már - kiabálták.
- A
szemetelés a ti hibátok - fogott Berzsián egy szigorú szónoklatba. - Nincs elég
szemétgyűjtő a városban. És mit tegyen az a szerencsétlen polgár, aki,
mondjuk, amerikai mogyorót eszik az utcán? Mert ugye jóindulatú, nem akar szemetelni.
És ezért a mogyoróhéjat a markába gyűjti. Gondolván, hogy majd talál egy
szemétládát, és beledobja. Megy, megy, és ugyebár minden marok véges, véges az
ő marka is, annyira tele van már, hogy egy árva mogyoróhéjjal sem fér bele
több. Szemétláda meg nincs. Mit csinál? Eldobja a mogyoróhéjat. Azaz szemetel.
Ki a hibás? Ti vagytok a hibásak, mert nincs elég szemétgyűjtő. Javaslom, hogy
fogadjatok föl egy embert, adjatok neki egy zacskó mogyorót, hogy egye meg az
utcán, s mindenütt, ahol megtelik a marka mogyoróhéjjal, állítsatok föl egy-egy
szemétgyűjtőt, és olyan tiszta lesz a város, mint a patyolat.
- Ugyan,
ugyan, Berzsián, van ennek egyszerűbb módja is - somolygott Aggszakáll.
- Nem nagyon
hiszem - hitetlenkedett Berzsián.
Elnézően
mosolygott mind a három szakáll.
- Gondolj
kiváló, csodás képességedre! - mondta alázatosan Alszakáll, és főnökeire
villantotta a szemét, hogy jól beszél-e. De még mennyire jól beszélt, úgy
bólogatott Főszakáll is meg Aggszakáll is, hogy belenyikordult a
nyakcsigolyájuk.
Berzsián
elkomorodott. Ezek is ezzel jönnek! A költői tálentumával! Amikor jól tudja az
egész város, hogy már három éve alig bír verset írni.
Minden sor
kínszenvedés.
- Jól
tudjátok, hogy mostanában nem megy nekem a versírás. Megrendelésre meg
különösen nem. De ha menne is, mit érnétek vele?! Verssel nem lehet szemetet
takarítani - és kuncogni kezdett.
- Ugyan,
miféle vers! - szólt közbe Főszakáll. - Nem kell nekünk vers, megteszi az
egyszerű próza is.
De Berzsián
nem figyelt Főszakállra, kuncogott csak tovább.
- Irtó
jópofa lenne - gondolkozott hangosan Berzsián -, este kiállnék a térre, a
bokáig érő szemétbe és elszavalnám:
Fecnik, szerteszórt szemetek,
trottyos köpések, bájtalan retek,
s ti, szétköpködött tökmagok,
takarodjatok!
trottyos köpések, bájtalan retek,
s ti, szétköpködött tökmagok,
takarodjatok!
- Jó móka
lenne - nevetgérezett. - Rajtam röhögne a fél város.
- Ugyan,
Berzsián, ne szerénykedj! - mondta neki Főszakáll.
- Jó, akkor
nem szerénykedem, az egész város rajtam röhögne.
- Legföljebb
a vers miatt - szúrta közbe Alszakáll.
- Úgy van -
bólogatott elmélyülten Főszakáll. - De mondtam már, hogy nem kell verssel
cifrázni.
- Hogyhogy
cifrázni? Hát ti nem a költői tálentumom miatt jöttetek? Nem verset akartok
rendelni a szemetelés ellen?
- Rendkívüli
költői tálentumod előtt mélyen meghajlunk, Berzsián - fondorlatoskodott
Aggszakáll -, de mi nem verset akarunk tőled, csupáncsak annyit, hogy minden
este tíz órakor állj ki városunk közepére, és csak annyit mondj: Tűnj el,
szemét, a városból!
- Tréfáltok
velem? - kapkodta a tekintetét egyikről a másikra Berzsián. - Miért kiabálnám
én ezt a város közepén?
- Hát hogy
tűnjön el a szemét.
- De hát
hogy képzelitek? Kiabálhatok én, amit akarok.
- Mindent
tudunk, Berzsián - emelte fel az ujját Aggszakáll.
- Amit
kimondasz, megtörténik - tette hozzá áhítattal Főszakáll.
- Hogy varázserőd
van - rebegte Alszakáll.
Berzsián
akkorát nevetett, hogy megremegtek a falak.
- Hát ezért!
Ezért vagyok én városunk nagy fia! - hahotázott. - Ördögök öreganyja van nekem,
nem varázserőm.
- Ne tagadd!
- kiáltotta a három szakáll.
- Na ide
figyeljetek - mondta nevetve Berzsián, s ezzel szemügyre vette a szobát.
Tekintete az ablakon állapodott meg. Így szólt jó hangosan: - Ablak, törj ki!
A
szakállasok várták a csörrenést. Alszakáll még a fülét is befogta. De nem
történt semmi. Az ablak rezdületlen állt a helyén.
- Na tessék
- mondta Berzsián.
- Nono -
nézett rá gyanakodva Főszakáll.
- A
bolondját járatod velünk - mondta szigorúan Aggszakáll -, nem akarsz a városon
segíteni.
- Nem
értitek, hogy nincs varázserőm - méltatlankodott Berzsián.
- De igenis
van! Csak tagadod. Alszakáll, gyerünk a tanúkért! - harsogta Aggszakáll.
- Miféle
tanúkért? - kérdezte Berzsián, de akkor Alszakáll már a nyakába szedte a lábát,
szaladt, csak úgy porzott. És ripsz-ropsz be is állított a tanúkkal.
Nevezetesen Zsebenci Klopédiával, Sróf mesterrel, Szőrénszőr Tejbajszánnal,
Violinnal, a fülrepesztő zenésszel meg balfácánokkal, jobbfácánokkal,
csivirgőkkel és csavargókkal. Ott szorongtak mind Berzsián szobájában.
Locsogtak, fecsegtek. De elnémultak ám azon nyomban, amikor Aggszakáll rájuk
morrant. A morranás után így szólt Aggszakáll:
- Sróf tanú,
lépj elő!
Sróf tanú,
azaz Sróf mester előlépett.
- Mondta
neked Berzsián, hogy csípjen meg a dér?
- Mondta -
rebegte Sróf mester.
- És mi
történt?
- Megcsípett
a dér - vallotta Sróf mester, és a szeme sarkából Berzsiánt kémlelte. De úgy
látszott, nem kell tartania semmitől, mert Berzsián hahotázott.
- Ekkora
ostobaságot - mondta két hahota között.
Ám ekkor
kéretlenül előlépett a másik tanú, a locska-fecske Zsebenci Klopédia, és azt mondta:
- Ez
egyáltalán nem ostobaság, Berzsián, ez így történt.
- Szerinted
- replikázott Berzsián. - Pedig bizonyára puszta véletlen volt. Mint ahogy
puszta véletlen volt az is, hogy ez az ember itt - Szőrénszőr Tejbajszánra
mutatott -, nem tudta visszahúzni a kiöltött nyelvét a Hörpentőben.
- Nem volt
puszta véletlen - tiltakozott Tejbajszán. - Azért nem tudtam visszahúzni, mert
te rám ordítottál, hogy maradjon úgy a nyelvem.
- Így volt?
- kérdezte zordan Aggszakáll.
- Így -
zúgták rá a csivirgők, csavargók, jobbfácánok és balfácánok.
- Hallod,
Berzsián! - örvendezett Aggszakáll.
- Hallom hát
- mondta Berzsián. - Ezek itt mind megbolondultak. Egy szó sem igaz az
egészből. Én csak tudom, hogy van-e varázserőm vagy sincs!
- Félre
akarod vezetni a tanácsot - pattogott Alszakáll -, nem akarsz nekünk segíteni,
szabotálsz!
- Nem
értitek, hogy nincs varázserőm! - hadonászott Berzsián.
- Vedd
tudomásul, hogy behajtjuk rajtad az adókat! - fortyant föl Főszakáll.
- És
megbüntetünk szemetelésért! - toldotta meg Aggszakáll.
- Berzsián,
miért nem vallod be a varázserődet? - kérlelte Zsebenci Klopédia.
- Hiszen
nincs abban semmi rossz - mondta Sróf mester.
- Valld be,
Berzsián - motyogta Violin is.
Berzsián
nyaka kivörösödött, kipattant a szeméből egy picinyke szikra.
- Nem
vallhatom be azt, ami nincs! - ordította. - Takarodjatok innét! Kifelé!
- Hogy
beszélsz te a városi tanáccsal? - ugrott fel Aggszakáll.
- Ahogy
akarok! - ordított tovább Berzsián. Most már céklavörös volt, és szikraeső
pattogott a szeméből.
- Vedd
tudomásul, hogy megbüntetünk tiszteletlen magatartásért! - rikácsolt Alszakáll.
Mire
Berzsián elbődült:
- Gyulladjon
meg a szakállatok!
És mit tesz
isten! Három szép lobbanás, mint a zsír égett a három tanácsnok szakálla.
- Éljen -
ordították mind a hárman boldogan. - Na látod, hogy igazunk van!
Nagy
boldogságukban Berzsián nyakába borultak. No, de ettől kigyulladt Berzsián
szakálla is. Lobogtak ott, mint négy fáklya.
- Mindjárt
elégtek! - sikított Zsebenci Klopédia.
Hát bizony,
égtek szépecskén. Tele volt füsttel a szoba.
- Utánam -
kiáltott Berzsián, és rohant kifelé. A három tanácsnok se volt rest, szedték a
lábukat. Egyenest az esőcsatornához. Az alatt állt egy régi szapuló, teli
esővízzel. Cupp - Berzsián feje. Cupp-cupp-cupp - Aggszakállé, Alszakállé és
Főszakállé. Sisteregtek a szakállak, gőz csapott ki a szapulóból. Négy fenék
meredt az égnek, négy fej a víz alatt.
Jó soká
voltak a szapulóban.
- Most meg
megfulladnak - sápítozott Zsebenci Klopédia.
De nem
fulladtak. Kiemelték a fejüket a szapulóból. Szegény, szegény négy szakáll!
Mondhatom, siralmas látvány volt. Még Berzsiáné csak-csak, mert az korábban is
sötét színű volt. De a másik három! El is szontyolodott a három tanácsnok,
ahogy egymásra pillantott, s szemügyre vette a szakállroncsokat. Ámde ekkor
nagy hősiesen így szólt Aggszakáll:
-
Szakállunkat a jó ügyért!
- Úgy van! -
zúgta rá a másik kettő, és máris sárkányölő hősnek érezték magukat.
Aggszakáll
meg Berzsiánhoz fordult.
- És ezek
után? Még mindig tagadod a varázserődet? - kérdezte diadalmasan.
Berzsián
vakargatta a feje búbját.
- Gyanús,
nagyon gyanús - mormogta. - Mintha tényleg volna egy kis igazatok. Csak azt
mondjátok meg, hogy akkor az ablak miért nem törött be, amikor rákiáltottam?
- Majd én
megmondom - ugrott elő Zsebenci Klopédia az ámuló-bámuló tömegből. - Azért,
Berzsián, mert csak akkor teljesül, amit kimondasz, ha dühös vagy.
- Igen? -
nézett rá álmélkodva Berzsián.
- Úgy bizony
- folytatta Klopédia -, akkor is majd fölrobbantál a méregtől, amikor Sróf mesterre
azt mondtad, hogy csípje meg a dér, meg akkor is, amikor Tejbajszánnak azt
ordítottad, hogy maradjon úgy a nyelve.
-
Megoldódott a nagy titok! - rikkantott a roncsszakállú Aggszakáll. - Zsebenci
Klopédia, fogadd őszinte elismerésemet. Te városunknak nagy leánya vagy. Te
meg, Berzsián, este tízkor jelenj meg a város főterén, s kiáltsd el magad, hogy
tűnjön el a szemét! Rendben? Megoldódott városunk tisztán tartása. Hurrá!
- Jó, jó -
akadékoskodott Berzsián -, de mi lesz, ha este tízkor nem leszek dühös?
Mondjuk, olyan jó kedvem lesz, hogy madarat lehet velem fogatni. Vagy
egyszerűen csak mélabús leszek. Akkor?
Ez fogas
kérdés volt, elmélyülten gondolkozott az egész társaság. Míg végre Alszakáll a
homlokára csapott.
- Úgy
hírlik, Berzsián, hogy hirtelen haragú vagy.
- Sajnos,
jól hírlik - bólintott Berzsián.
- De még
milyen hirtelen haragú! - suttogott Tejbajszán.
- Hát akkor
meg? - örvendett Alszakáll. - Ez a megoldás! Ha nem leszel dühös, majd
földühítünk.
- Ajaj -
sóhajtott Sróf mester. Ki tudja, mire gondolt?
Akkora tömeg
ritkán gyűlt össze a városban, mint aznap este tízkor a főtéren. Zsibongott,
zsongott a sok nép - várták Berzsiánt.
Na jött is.
Lépkedett a bokáig érő szemétben. A nép elcsendesedett, a légy zümmögését is
meg lehetett volna hallani.
- Szomorú
hírt kell közölnöm - mondta Berzsián.
- Éspedig? -
kérdezte rosszat sejtve Főszakáll.
- Jókedvű
vagyok - mondta Berzsián.
- Nem szép
tőled - mormogta Alszakáll.
Aggszakáll
azonban finom kézmozdulattal félretolta Alszakállt, Berzsián elé állt, és azt
mondta neki:
- Te ostoba
fajankó!
- Hihi -
nevetett Berzsián -, tudom, hogy azért mondod, mert fel akarsz dühíteni. Inkább
azt javaslom, hogy szervezzétek meg a szemétgyűjtést a városban. És tegyetek
sokkal több szemétládát az utcára.
- Hova
gondolsz, az pénzbe kerül - mondta tárgyilagosan Főszakáll, majd visítva
hozzátette: - Te ökör!
A másik
kettő se maradt rest, egymás szavába vágva harsogták:
- Te tinó!
- Te tehén!
- Te üsző!
- Te borjú!
Berzsián
vigyorgott.
-
Áttérhetnétek egy másik állatfajra - mondta -, mondjuk, a birkára.
Aggszakállék
át is tértek.
- Te juh! -
mondták Berzsiánnak. - Te toklyó, te jerke, te ürü! Te kos!
De Berzsián
csak nevetgélt.
- Maradjunk
csak a szemétládánál - mondta.
- Te
szemétláda! - harsogta erre Főszakáll.
- Nem úgy
gondoltam - mosolygott Berzsián -, hanem úgy, hogy tessék a városban minél több
szemétládát fölállítani.
Erre aztán
Aggszakáll igazán dühbe gurult.
- Te csak ne
adj nekünk tanácsokat! - ordította.
- Úgy is
van! - helyeselt Főszakáll.
- Te
tehetségtelen naplopó! - üvöltötte Alszakáll. - Mást se tudsz, mint a napot
lopni meg rossz verseket firkálni!
- Ajaj! -
mondta Zsebenci Klopédia, és ajajozott Violin meg Sróf mester is. Ami azt
illeti, ajajozhattak, mert vörösödött már Berzsián nyaka.
Bizony dühbe
gurult Berzsián. De ahelyett, hogy azt mondta volna: Tűnj el, szemét, a
városból, imigyen ordított:
- Égjen le a
maradék szakállatok!
Lángra is
lobbant a három szakáll. Azazhogy a három szakáll-roncs. Égett füstölögve.
Zajgott,
rivalgott a nép, szirénáztak a tűzoltóautók. Úgy bizony, a tűzoltók oltották el
a szakálltüzet.
Hogy van-e
azóta elegendő szemétgyűjtő a városban? Azt bizony nem tudom. De hogy egy
darabig a városi tanácsnokokat Aggszakálltalannak, Főszakálltalannak és
Alszakálltalannak hívták, az biztos. Mert szép kis idő beletellett, amíg újra
kinőtt a szakálluk.