Katlant se
látni az ötömösi pusztán, nemhogy kéményt, mégis úgy füstöl a levegő, hogy
szinte kéklik. Katlan ide, katlan oda: mégiscsak nagy tűznek kell ott égni
valahol. Nemhiába mondja azt a példabeszéd, hogy minden füstnek tűz az anyja.
Van is ott
tűz olyan, hogy akkor is észreveszed, ha nem akarod. Úgy fűt a nap az égen,
hogy majd lángot vet bele a föld. Hiába mondja neki az ürge, hogy hagyjon egy
kicsit télire is a tűzrevalójából, nem ér annak a szép szó semmit. Az is lehet,
hogy nem hallatszik föl odáig az ürgeszó, más szó meg nem hallatszik így
delente a pusztában. Még a tücsök is leteszi a hegedűjét az avarba. Azt mondja,
bizony nem bolond ő, hogy ingyen muzsikáljon, mikor úgyse hallgatja senki.
Nem ám,
csakugyan nincs a gulyának semmi kedve a muzsikaszóhoz. Nem valami táncos kedvű
teremtés a marha amúgy se, most meg semmi mozoghatnékja sincs neki. Olyan
lustán hever az egész gulya, hogy messziről azt gondolná az ember: nini, milyen
sok fehér vásznat kiterítgettek száradni ezek az ötömösi asszonyok!
No, azért se
gondol az ember ilyent se messziről, se közelről. Mégpedig azért nem gondol,
mert nincs egy teremtett lélek az egész határban. Az is elkívánkozik innen, aki
volna: a Marci gulyás. Lobogó ingujjával nem győzi törülgetni a verejtékét, a
feje is szédeleg, az álom is kerülgeti, ő bizony hever egyet a cserény
hűvösiben, gondolja magában. A királynak sincs ilyen melege a márványpadlós
szobájában, mégis bizonyosan szundít egyet ilyenkor az aranyos subáján.
Márpedig Marci gulyás van akkora úr az ötömösi pusztán, mint a király a maga
várában.
Az ám, Marci
gulyás, de ki tartja szemmel a gulyát, ha te behunyod a magadét? Nem kezes
bárány a szilaj gulya, könnyen nekibogárzik, egyet gondol, s úgy szalad szét a
világba, hogy meg se áll a széléig.
Mind igaz
ez, de az is igaz ám, hogy Bodri kutya is van a világon. Márpedig a Bodri kutya
nem azért kapja a drága jó krumplis tarhonyát, hogy csak úgy hiába lógassa a
nyelvét. Meg is kell azért szolgálni emberséggel.
- Héj,
Bodri! - parancsolja elő hű szolgáját Marci gulyás.
Bodri nem is
kéreti magát, tudja jól, mi a kutyakötelesség. Odaugrik a gazdája elé, s le nem
veszi ragyogó szemét annak mutatóujjáról, ahogy kiadja neki a parancsot.
- Ide
fülelj, Bodri! Én bemegyek a cserénybe, te itt maradsz a gulyánál. Vigyázz,
hogy hiba ne essék. A Kormos bikára különös gondod legyen, mert tudod, hogy az
könnyen megvadul.
Ezzel Marci
gulyás beballag a cserénybe, Bodri kutya pedig átveszi a kormányt. Olyan
kevélyen sétálja körül a nyájat, mint aki tisztában van a hatalmával.
Ő most a
számadó gulyás, ő most az öregbojtár: nem is történhetik most semmi galiba
Ötömösön.
Ni, hogy
utasítja rendre a kisborjút, amért olyan keservesen megrázta a kolompját!
Bizonyosan bögöly bújt szegénykének a fülébe. Mindegy az, azért nem szabad
mindjárt teleharangozni a pusztát.
- Eh, eh -
mondja neki a Bodri szelíden. Elég az a kisborjúnak így is, szegény tán a
nyelvét is lenyelte ijedtében. Bezzeg, ahogy a Kormos bika megrázza a fejét,
annak egyszerre a fülébe ragad Bodri.
- O-hó,
o-hó, o-ho-hó!
Kormos bika
is egyszerre megadja magát a hatalmas Bodri gulyásnak. Nem is lehet azzal
kötözködni, aki olyan könnyű helyen tartja a fogait.
Fönt a
reszkető légben kiterjesztett szárnnyal szitál a kánya. Egeret lesne a jámbor,
de nem lát. Bezzeg meglátja őt a Bodri gulyás, s köszönti is illendően:
- Ham, ham,
ha-mamamam!
Odább röppen
a kánya, Bodri gulyás éberen néz utána, mikor aztán belevesz az ég peremébe,
akkor ő is megnyugszik. Fölszalad az árvalányhajas homokbucka hegyibe,
elnyújtózik az aranyszín homokon, okos fejét ráhajtja a két első lábára: mintha
csak trónusból vigyázna a gulyára.
Néz, néz
maga elé Bodri gulyás, addig-addig néz, hogy egyszer csak elhomályosodik a
szeme. Mintha őszi ködben csavarogna a nyárfaerdő szélében, még a hulló levelek
zörgését is hallja, még a nyulat is látja, ahogy kiugrik a bokorból. Utána,
Bodri, utána!
Már éppen
fogná is a fülit, mikor egyszerre csak tű szúródik a bundájába. Nem is egy,
hanem száz, nem is száz, hanem ezer.
-
Au-jau-au-u-u-u! - ugrik föl Bodri gulyás a darázszsombékról, amire
vigyázatlanul rátelepedett. Rázná le magáról a tenger darazsat, de mentül
jobban rázza, annál többen vannak azok.
- Bunda,
bunda, bunda, Bodri, hogy a bunda? - dongják mérgesen a fullánkos darazsak.
- Nem adom,
nem, nem, nem! - bömböli keservesen Bodri gulyás, s nagy ijedten leugrik a
dombról a gulya kellős közepébe, ott is a Kormos bikára, annak is éppen a
nyakára.
Nem is
kellett egyéb a gulyának. Szaladt szét a jószág, ahány, annyifelé. Mire Marci
gulyás rémülten odaugrott a cserényből, nem talált egyebet a Bodri gulyásnál.
Az is bújt volna már a föld alá is nagy szégyenében - odavan a gulya, oda a
becsület!
Föltetszett
már a hold is, mire Marci gulyás három határból összeszedegeti a gulyát
úgy-ahogy, felit feliből, felit harmadából. Éppen vacsorára járna az idő, de
hiába mosolyog a bogrács Marci gulyásra a szolgafáról: nincs kedve tüzet rakni
alája.
Szegény
Bodri gulyás, attól félek, neked karikás ostorral főzik ma a vacsorát!