BÚBOS ÉS KENDERMAGOS



Viráglankasztó nyári délután Tyúkanyónak dolga akadt a veteményeskertjében. Meg kellett neki nézni, érik-e már a papsajt, fodorodik-e a zsályalevél, tejesedik-e a vadmák. Féreg nem túrja-e ki a muhart, rossz szomszéd nem csipegeti-e el a porcfüvecskét? Egy lépés a hossza, egy lépés a széle a Tyúkanyó árokparti veteményeskertjének: bizony nagy gond azt rendben tartani egy szegény tyúkocskának, elhihetitek.
Szerencsére Tyúkanyónak mindig pontosan járt a hajnalicskavirág órája, s mindig tudja, hova, mikor kell indulni. Ahol ni, most is felkészülődött már az útra, s a napernyőjét is felnyitotta volna, ha lett volna neki! Csakhogy nem telik ám annak napernyőre, akinek olyan két kiscsirkéje van, mint Tyúkanyónak! A Búbos meg a Kendermagos! Jaj, őróluk meg majd elfeledkezett Tyúkanyó a nagy készülődésben! Ejnye, de jó, hogy eszébe jutottak, örömében egészen nekipirult a taréja.
- Sárgarépa, kalaráb, gyertek elő legalább! - kotkodácsolt be a tormalevelek közé, mert torma­erdőben szoktak hűsölni a kicsikék. Onnan is gurult elő Búboska nagy lármával:
- Mit-adsz, mit-adsz, mit-adsz?
- Mit-mit-mit? - segített kérdezősködni Kendermagoska is. Az öreg tyúk kiterjesztette a két szárnyát, és szeretettel cirógatta meg kis cselédjeit.
- Minden szépet, minden jót, gyönge búzát, zöldborsót, ha jók lesztek, míg én odajárok. Kút felé ne menjetek, kányától őrizkedjetek, macska elől meneküljetek, egymással ne veszeked­jetek. Búboska, neked nagyobb fejecskéd van, több ész fér bele: te legyél az okosabb. Kendermagoska, neked kisebb fejecskéd van, nem szaladgál benne szét az eszed: te is okosabb legyél. Amelyiktek veszekszik a másikkal, annak hátrakötöm a sarkát.
Tyúkanyó azzal kicsusszant a kapu alatt, a két kiscsirke pedig úgy megijedt, hogy azt se tudták, melyikük a Kendermagos, melyikük a Búbos.
- Testvérkém - pihegte Búbos -, ugye, rossz lehet az, amikor a csirkének hátrakötik a sarkát?
Kendermagoska szólni se tudott először, csak a szájacskáját tátogatta, de aztán eszébe jutott, hogy ő az öregebb, s neki kell bátorítani a kisebbet.
- De ha nem veszünk össze, nem kötik ám hátra a sarkunkat - így bátorította.
A bodzabokor levelei közt nagy fejű veréb illegette magát, ezt már nem állhatta meg szó nélkül.
- Hogy ti össze nem vesznétek? - csiripelte le csúfolódva. - Az lenne már a nagy csuda, nem látott még olyat Buda: minden csirke méregduda!
Egyszerre elfelejtette a két kiscsirke, hogy ők meg vannak ijedve. Fölborzolták a tollukat, s visszasipítottak a nagy fejű verébre:
- Ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba, ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba!
- Ej, ezek nagyon okos kiscsirkék - szégyellte el magát a nagy fejű veréb erre a csúfolódásra, s úgy elrepült, a bodzabokortól meg se állt az eperfáig, onnan töltötte rajtuk a mérgét:
- Csirke csipog, csipi-csipi: ha egyéb nincs, egymást csípi!
- Tőlem csipoghat - rázta meg Búbos a bóbitáját. - Én tudom, hogy össze nem veszek veled.
- Inkább én nem veszek össze - meresztgette kopasz nyakát a Kendermagos.
- De én nem veszek össze, mert én kisebb vagyok - bizonygatta Búbos.
- Azért is én nem veszek össze, mert én nagyobb vagyok - kötözködött a kis Kendermagos.
Búbos fölágaskodott, hogy nagyobbnak lássék, és elsipította magát.
- Elhallgass, te sövénykaparó, mert mindjárt megtaposlak! Én nem veszek össze, tudod?
Kendermagos akkorát ugrott, hogy szinte puffant, mikor visszaesett.
- Azért se hallgatok! Hallgass te, te szemétkapirgáló, mert mindjárt megtépem a búbodat! Én sem veszek össze, érted?
- Ohó - villogtatta Cica-mica alamuszi szemét az istálló küszöbén -, ebből még lehet valami!
- Hihi! - hagyta abba a szitálást Kánya vitéz a napsugaras levegőben. - Kész már az ebéd, teríteni se kell!
Hát Búbost csakugyan elfutotta a méreg, s akkorát koppantott a Kendermagos kopasz nyakára, hogy belepirosodott.
- Nesze, te csupa nyak! Látod, hogy nem én veszek össze!
- Nesze, te csupa búb! - kapott bele Kendermagos a Búbos kontyába, hogy csak itt-ott maradt belőle. - Mondtam, ugye, hogy én nem veszek össze!
Hopp! - Cica-mica odaugrott a küszöbről, s egyszeribe elcsendesítette volna a kiscsirkéket, ha Kánya vitéz is éppen akkor nem csap le közéjük békebírónak.
Így aztán Kánya vitéz Cica-micának a hátára ugrott. Cica-mica meg Kánya vitézt körmölte képen úgy, hogy még akkor is jajgatott szegény feje, mikor már a harmadik határban leste az egeret. A kiscsirkék meg ijedtükben belefordultak az itató vályúba, s még tán most is benne fürödnének, ha Tyúkanyó haza nem toppan.
- Kotty, kotty, kotty, kotty, kotty, kotty, csirkéim, hol vagytok? - nézett körül ijedten az udvaron.
- Itt, itt, itt, itt, itt - csipogott ijedten a két kis szófogadatlan. Tyúkanyó ijedten futott a vályúhoz.
- Hát ti hogy kerültetek a vízbe, haszontalanok? - kérdezte szaporán, s már bontogatta a kosarából a kaszanyűgvirág hosszú szárát, hogy hátrakösse vele a kiscsirkék sarkát, mikor hirtelen megszólaltak:
- Fürdöttünk, anyuka - füllentette Búbos.
- Melegünk volt, anyuka - tódította Kendermagos.
- No, jól van - szedte őket a szárnya alá Tyúkanyó. - Már azt hittem, összevesztetek. De azért nem értem ám, mit kerestetek a vízben! Jóravaló csirke a porban fürdik, nem a vízben. Libának való az ilyen ostoba mulatság.