Sose volt
még olyan gyámoltalan királya a magyarnak, mint ez az istenadta cseh ember.
Mikor a fejére tették neki a Mátyás király koronáját, ijedten sóhajtott fel:
- Hej, urak,
nehéz nekem ez a korona!
- Ne
hordozd, ha nehéz - nevettek a magyar főurak.
- Dobzse,
dobzse - mosolygott a király, s csakugyan nem törődött többet se koronával, se
országgal. Azt tartotta, hogy csak szundikálásra való a trónus, s akármilyen
rossz hírrel ébresztették, csak ennyit mondott rá: dobzse, dobzse! Ez pedig nem
jelent magyarul egyebet, mint azt, hogy: jól van, jól, ne bántsatok, hadd
alszom! Rá is ragadt a jámbor cseh emberre ez a név, a magyar nép azon emlegeti
örökétig.
Zsarolta az
országot mindenki, aki hozzáfért, az ország nádorától az utolsó étekfogóig.
Bánta is ő. Csak őt ne bántsák. A nép éhen veszett, a katonaság nem kapott
zsoldot, a török egyik várat a másik után szedegette el.
- Dobzse,
dobzse - bólintgatott mindezekre a fölséges úr.
Egyszer
fölkereste a budai Várban az oláh vajda. Segítséget kért tőle a török ellen.
- Uram
király - azt mondja -, ha mi ketten összefogtunk, úgy leszedjük a töröknek a
kontyát, hogy sose nől ki többé.
- Dobzse! -
billentette rá a fejét a magyar király.
- Ha a
magyar hadak egyesülnek az oláh hadakkal, meg se mer előttünk állni a török.
- Dobzse! -
helyesel megint a király, s azzal karon kapja az oláh vajdát. - Gyerünk át a
pesti síkra, nézzük meg a magyar tábort.
Bizony még
akkor csak itt-ott találkozott deszkapalló is az ország fővárosában, s a
barátságos sár ugyancsak marasztgatta a fejedelmek csizmáit.
Egyszer meglátja
ám az oláh vajda, hogy a magyar király bársonycsizmája ásítozik már a foltozó
varga után, s azt mondja neki nagy szégyenkezéssel:
- Uram
király, akkora lyuk van a csizmádon, mint a tenyerem, majd befolyik rajta a
víz.
- Dobzse -
felelte emez -, van azon másik is, arra meg kifolyik. Ne legyen neked arra
gondod, jó vajda, nézz végig inkább a magyar táboron, itt fekszik előttünk.
Ott is
feküdt halomban a tömérdek fegyver, egymásba rozsdásodva kard, nyíl, pajzs,
dárda. Hanem katona egy szál sem. Mind hazaszéledt a sereg, hogy zsoldot nem
kapott, hanem a fegyverét elhányta. Minek az neki, mikor nincs vele kit vágni,
se kenyeret, se törököt.
Ulászló
megveregette a vendége vállát.
- Mert ez
így van minálunk, emberséges vajda, ha tetszik, ha nem. Olyan szegény ez az
ország, hogy még egere sincs, mert az se talál benne ennivalót magának. Magam
is hitelbe hordatom a bőrös pecsenyét a lacikonyhából, téged is szívesen látlak
rá, hanem mégis inkább azt javallom, eredj el vacsorára Tamás érsekhez.
El is ment
az oláh vajda, pedig ehetnékje se volt, hanem azt gondolta, hátha a főuraknál
könnyebben találna segedelmet. Éppen ott találta őket karajban Tamás érseknél.
Ott volt Báthori nádor, Újlaki herceg, Ország Mihály bán. De bizony mindnyájan
a szemibe nevettek a vajdának.
- Szegények
vagyunk mi hadat viselni, jó vajda - búsította Tamás érsek. - Hanem jobbat
mondok én annál: maradj itt nálam vacsorára, hátha kerül valami hirtelen-hamar
jó harapnivaló.
Nagy úr volt
az oláh vajda maga is, hanem még a nevét se hallotta soha azoknak a drága
ételeknek, amik Tamás érseknél nagy hamarsággal az asztalra kerültek. Volt ott
még pávanyelv is, ettek ott még tán tengeri herkentyűt is.
- Engedelmet
kérek, hogy csak ilyen szegényesen traktálhatom kelmedet ebben a drága világban
- mentegetődzött Tamás érsek.
Báthori már
fölhajtotta a kristálybillikomot, s elmosolyogta magát.
- Bizony nem
mindenkinek van olyan kára az országban, mint nekem: ma is két véka ezüstöt
láttam belőle.
A vajda
értetlenül bámult rá, de Tamás érsek mindjárt kiokosította:
- Nádor
őkegyelmének van egy rengeteg pusztája Somogyban. Azt úgy hívják, hogy Kár. Van
rajta vagy tizenöt falu.
- Azért
mégiscsak én vagyok akkora úr, hogy nekem még a kutyáim is gyöngyösen járnak -
feszítette ki a mellét Újlaki herceg.
Övé volt
Gyöngyös városa egész gazdag határával, mezeivel, szőleivel együtt.
- Az már igaz
- ütött az asztalra Ország bán -, de azért mégiscsak nekem van olyan parasztom,
aki minden esztendőben három tarisznya aranyat adózik.
Ennek meg az
a magyarázata, hogy a jó úrnak a Dráva menti birtokát úgy hívták: Parasztya.
Istenáldotta föld, mezeje búzatermő, erdeje vadat termő, vize halat termő.
Utoljára
Tamás érsek megsokallta a dicsekvést, s odaszól szép csendesen az oláh
vajdának:
- Hanem
azért mégiscsak nekem van akkora kemencém, hogy ez a három úr minden
birtokostul, jobbágyostul elférne benne.
Ez is igaz
volt, mert volt Hont megyében Tamás érseknek akkora birtoka, hogy három nap
mindig a maga földjén mehetett: azt hívták Kemencének.
Hanem az
oláh vajda egyszerre ellökte maga elől a pávanyelvet nagy fölháborodásában.
- Nem
szégyenlitek magatokat, ti magyar urak, hogy így dúskáltok a vagyonban, mikor a
királyotok lyukas csizmában jár?! Hiszen ti gonoszabbak vagytok a töröknél!
Azzal a
tenyeribe szedte a lábát, s nyargalt föl a királyhoz. Elmesélte neki a Tamás
érsek vacsoráját. Aminek igen megörült a király, vígan csapta össze a tenyerét.
- Dobzse!
Tudom már, hol keressek egy kis sajtot a kenyerem mellé. Szaladj csak, fiam
kukta, Tamás érsekhez! Mondjad neki, hogy nem adnak már hitelbe a gazdádnak
bőrös pecsenyét a lacikonyhán.
- Bizony,
király, megérdemled a főuraidat! - köszönt el keserűen az oláh vajda, s nagy
elbúsultában meg se állt a török császárig. Inkább lett alattvalója annak, mint
szövetségese Dobzse Lászlónak.