Cudar,
goromba téli idő volt. Bömbölt a szél, mint a veszett vad, szaggatva fejünk
fölött a nádtetőt, s úgy rázta a jégvirágos ablakunkat, hogy ijedelem volt
hallani.
- Nadanó,
Tejitének fázitja van - panaszkodott a húgom, és dideregve bújt oda
nagyanyóhoz, aki a padkán ülve melengette a hideg kemencét. Másik oldalról én
húzódtam hozzá, kócos fejemet odahajtva öreg szívére. Az ölében pedig ott
dorombolt a Cirmos. Hármunk közül neki volt a legjobb, mert őt mind a hárman
melegítettük.
- Nadanó,
setétet látot. Nadanó félet - szepegett Terike. Leugrottam a padkáról,
megkerestem az asztalon a mécsest: nem volt benne egy csöpp olaj se.
- Nem baj,
lelkem - vigasztalt bennünket nagyanyó -, világít már a holdacska. Az a szegény
emberek lámpása.
A holdacska
csakugyan bekukucskált az ablakon, s elnézelődött rajtunk, ahogy ott gubbaszkodtunk
a kemence körül beteg madarak módjára. A szél egyre hangosabban üvöltözött, s
mi egyre jobban elcsendesedtünk. Terike már a kis markába szorította az egyik
fülét a Cirmosnak. Mindig úgy szokott tenni, ha alvófélben volt. Én magam is
álmosan bóbiskoltam, mikor egyszerre megszólalt nagyanyó. Reszketett a hangja,
s a szava háromszor is elakadt:
-
Gyerekeim... lelkecskéim... szívecskéim... holnap eladom a cirmost.
Egyszerre
kiment a szememből az álom, s elállt a szívem verése. Ijedten szorítottam
magamhoz a cicát.
- A Cirmost,
nagyanyó? Ugye, csak tréfálsz, édes, jó nagyanyó?
Mióta
nagyapó meghalt, azóta minden héten eladtunk valamit. A tarka bocit, a búbos
kakast, a kendermagos tyúkot, a kakukkos órát, a diófa almáriumot. S mentül
üresebb lett a házunk, annál jobban szerettük a Cirmos cicánkat, az egyetlen jó
pajtásunkat a kerek világon.
- Se
kenyerünk, lelkem, se tűzrevalónk - törülgette nagyanyó a szemét. - Egy-két
garaskát majd csak adnak érte a jó emberek. Aztán, látjátok, ha szerzünk is
valahonnét kenyeret, mindig a Cirmos eszi el előletek a bélesét.
Csendes
zokogással lehajtottam a fejemet, és nem szóltam többet semmit. Beláttam, hogy
nagyanyónak igaza van: nem tarthatunk a háznál olyan ingyenélőt, mint a Cirmos,
aki még egeret se tud fogni. Terike azonban, a kis esztelen, félálmában is
haragosan mormogott:
- Jossz
nadanót nem szejeti Tejite.
Ó, nem tudom
én még ma se kimondani, micsoda szomorúság ereszkedett azon az estén a mi
szegény házunkra. Még a holdvilág se tudta tovább nézni a nyomorúságunkat:
eltakarta orcáját nagy fekete felhővel. A sötétben aztán egyéb se világított,
csak a Cirmos villogó szeme. Mintha csak azt akarta volna mondani:
- Ohó,
nagyanyó, én is ott leszek akkor, mikor te engemet el akarsz adni!
Bizony
pedig, istenadta jószág, nem nagyon kérdezett téged másnap reggel nagyanyó,
mikor belebújtatott a nagy füles kosárba. Majd meghasadt pedig szegénynek a
szíve, mikor kihúzott közülünk a szalmavacokról. Terike akkor is ezt szepegte:
- Cijmos,
hová méd, öjed Cijmos?
Hát bizony
ezt nem tudta az öreg Cirmos. Nem tudta szegény nagyanyó se. Ahogy ott
ácsorgott a piacon, a nagy sokadalomban egyik helyről a másikra taszigálták, de
bizony senki meg nem kérdezte tőle: hogy a macska, nénike? Akit megkínált is
vele, mind kinevette. Piacon árulni macskát: ugyan ki hallott már ilyet?
S nagyanyó,
szegény jó nagyanyó maga se tudta, miért: de szinte örült már neki, hogy nem
akad gazdája a Cirmosnak. Mentől jobban haladt az idő, annál jobban
nekividámodott, s egész belesápadt, mikor nagy sokára megszólította szép
nyájasan egy öregúr:
- Eladó-e az
a szép cica, anyóka?
- Hát...
már... izé... hogyha éppen hát - motyogta szegény nagyanyó zavarodottan.
Az öregúr
elmosolyodott, s a markába nyomott nagyanyónak egy nagy ezüstpénzt.
- Itt lakunk
a harmadik házban, hozza el odáig a cicát, anyókám.
Most már
nagyanyó is mosolygott, de olyanformán, mint akinek sírhatnékja van. Boldog
isten, hogy jóllakik majd a két árva abból a nagy pénzből! Nagyanyó már szinte
érezte, hogy süt a meleg kemence, hogy párázik az asztalon a forró kalácscipó.
Piros felső haja a Janikáé, fehér alsó haja a Terikéé, foszlós fehér bele a
Cirmos cicáé.
Az ám, ebben
a percben megszólalt az öregúr:
- No,
lelkem, itthon vagyunk, adja ide a cicát.
Nagyanyó
arcáról elszállt a mosoly.
- Alásan
kérem az urat - hebegett szegény -, de aztán ha meg nem sértem, lesz-e maguknál
jó helye ennek a Cirmosnak?
- Amilyen
macskát illet - nevetett az öregúr.
- Mert
tejfölön nevelkedett ám ez a boldogabb világban.
- Azt
minálunk is megtalálja.
- Aztán
nincs ám ez egérkoszthoz szokva.
- Az az ő
baja.
- De tollas
ágyban szokta ám az éjszakát tölteni. Aztán nem tűri ám, hogy haragosan
kiáltsanak rá.
De erre meg
már az öregurat hagyta el a béketűrés. Bosszúsan mordult rá a nagyanyóra:
- Ejnye, de
sok baja van magának, jó asszony, nem érdemes az a haszontalan macska ennyi
szóbeszédre!
Egyéb se
kellett nagyanyónak. Szinte megfiatalodott, olyan sebesen tette le a földre a
kosarát, s kereste elő a kötője zsebéből az ezüstpénzt.
- Vegye
vissza az úr a pénzét. Aki a Cirmosra azt mondja, hogy haszontalan macska,
annak a Cirmos nem eladó. Nem ám, nem eladó a Cirmos. Ilyen macska nincs több a
világon. Ez a Janika cicája, ez a Terike cicája, ez a mi utolsó jószágunk.
Érti-e az úr?
Kigyulladt
nagyanyó orcája, s utoljára már olyan hangosra fogta a szót, hogy nemcsak az
öregúr ámult-bámult, de még a Cirmos is megrettent tőle. Kiütötte gömbölyű
fejét a kosárból, széttekintett a világban, aztán hirtelen kiugrott, s úgy
elszaladt a búzásszekerek alatt, hogy tán a világból is kiszaladt. Nagyanyó
fehér lett, mint a viasz, s bizony végigvágódik az utca porában, ha az öregúr
meg nem kapja.
- Sose bánja,
anyókám - vigasztalgatta szelíden -, azt ugyan meg nem fogja többet senki se.
Legalább a pénzt tegye el most már, jó lesz egyre-másra a kis unokáknak.
Értette is,
nem is nagyanyó a vigasztaló beszédet. Ő csak annyit tudott, hogy oda van a
Cirmos. A legszebb macska, a legjátékosabb macska, a Janika meg a Terike
macskája.
Mikor
összeszedte magát egy kicsit, odaballagott, ahol a kenyeresek árulnak, s vett
meleg cipót, piros hajút, mint a rózsa, fehér bélűt, mint a kalács. De ezzel is
csak sírva tipegett haza szegény, s elszorult a szíve, mikor a kis ajtón
belépett.
Terike
belegubózott egy rongyos szűrbe, úgy leste nagyanyót, s vígan szaladt eléje.
- Jó nadanó
vad. Nem adtad el a Cijmost. Szeretjet, jó nadanó.
Nagyanyó
ámult-bámult, hát még mikor én odaálltam eléje - vállamon a Cirmos cicával. Úgy
dorombolt, úgy fogott a haszontalan, hogy a ködmönkémen keresztül is mind
föltépte az ingecskémet.
- Nagyanyó,
nagyanyó, a Cirmos egeret fogott!
Úgy bizony,
mert nem ment ám a Cirmos világgá, ahogy a kosárból kiugrott. Dehogy ment,
dehogy: egyenest hazaszaladt, s ahogy a küszöbön beugrott, mindjárt egeret
fogott. Életében az elsőt.
S ahogy
nagyanyót meglátta, fölpúposította a hátát, s ráhunyorgott alamuszi szemével.
- Ne búsulj,
nagyanyó, nem leszek többet ingyenélő. Megkeresem már én nemcsak a kenyerem,
hanem a pecsenyém is!