Erős Fodoriknak az édesanyámról való nagyapámat
hívták. Én már csak hírből ismertem meg arról a képről, amit kiskoromban
sokszor elnéztem a tisztaszobánk falán. Erőskötésű, nagy szál ember volt, még a
képe is szinte szétfeszítette a rámát. Nagy tüzes szeme, ahogy kivillogott
bozontos szemöldöke alól, mintha csak azt kérdezte volna:
- Hogy mertetek engem ilyen szűk ketrecbe szorítani,
gyerekek?
Híréből nemcsak nagy erejű, hanem nagy természetű
embernek is ösmertem. Azt mesélték róla, hogy csupa játékból úgy tördöste szét
a lópatkót, mint ahogy más ember a mákos patkót szokta. Haragjában pedig
akkorát tudott ütni az asztalra, hogy egyszerre kétfelé hasadt a teteje.
A szabadságharc idején már hajlott korú ember volt, de
azért abból is kivette a részét. Mikor a muszkák megszállták a falunkat,
menekült, ki merre látott. Neki azonban esze ágában sem volt menekülni. Éppen a
galambokat etette az udvaron, mikor egy muszka lovas nagy lármával bevágtatott
a kapun.
A nagyapám házának mindig tárva-nyitva volt a kapuja,
most azonban az volt az első dolga, hogy becsukja.
- Csukhatod már, mikor idebent vagyok! - nevetett a
muszka a szeme közé, ahogy lecihelődött a lóról.
Legalább a nagyapám ezt értette a nevetéséből, s ezért
lobbant egyszerre haragra.
- Micsoda, hát te azt hiszed, hogy idebent vagy?! -
lobbant egyet a szeme, azzal galléron kapta a muszkát, s úgy vágta keresztül az
alacsony kapun, hogy csak úgy nyekkent a folyókában.
Vitte is az irháját esze nélkül, ahogy
föltápászkodott, akárhogy kiabált utána a gazda:
- Megállj, hé, hadd hajítom utánad a lovadat is!
Két napig garázdálkodtak a falunkban a muszkák, de a
házunknak még csak a tájékára se jöttek többet. De még az utcát is elkerülték,
amelyikben az erős Fodorik lakott.
Hanem azért mégse ebből tetszik meg legjobban, hogy
milyen erős ember volt Fodorik nagyapó. Azt akkor mutatta meg, mikor az erdejét
ki akarta vágni.
Nem valami rengeteg volt biz az, csak afféle homoki
erdő a falu alatt. Sívó határunkban mégis úgy zöldellett, mint valami óriás
bokréta. Enyhelyet adott a madárnak, árnyékot a vándornak, rőzsét a szegény
embernek. Az egész falu népe ott szedte a tűzre való tar gallyat.
- Jut is, marad is - mondogatta a nagyapám, s
akárhányszor maga segítette föl a rőzsenyalábot a gallyszedegető gyerekek
hátára.
Történt azonban, hogy egyszer pajkos suhancok
gallyszedegetés közben lehámozták a kérgét néhány fiatal jegenyének. Nagyapámat
fölbosszantotta az eset, és bement panaszt tenni a faluházára. Éppen együtt
találta az egész tanácsot, és jól megmosta a fejüket.
- A fát csakúgy nem szabad kínozni, mint az állatot -
mondta nekik. - Erre is meg kell ám tanítani a gyerekeket. Ha ti meg nem
tanítjátok őket, majd megtanítom én.
Szóra szót adtak a falu bölcsei, s az egyikük nagy
esztelenül azt találta mondani:
- Ha olyan nagyon félti az erdejét, Fodorik uram,
vigye haza az udvarába!
Erős Fodorik nem szólt erre semmit, hanem sarkon
fordult, s úgy rántotta meg a kilincset, hogy a nehéz, vassal szegett ajtóból
is vele hasadt egy darab.
- Adjatok egy fejszét, hadd hozom haza az erdőt -
lihegte otthon indulatosan, s azzal a vállára kapva a legnagyobb favágó
fejszét, kirobogott az erdőbe.
Akkorra ott várta már a fél falu, s leste
szörnyülködve, hogy mit csinál az erős Fodorik. A tanácsbeliek pedig
körülfogták, békítették, a nyakába estek kérlelő szóval:
- Így, Fodorik uram, úgy, Fodorik uram!
- Odább, te! - rázta le őket magáról egy fordulással,
azzal fölemelte a fejszét, és belevágta a szélső tölgyfa tövébe.
Vastag, öreg fa volt, szinte őr gyanánt állott az erdő
szélén, s kevélyen rúgta vissza az első fejszecsapást. A másodikra azonban
nagyot reccsent, s a harmadikra szörnyű recsegéssel zuhant rá a szomszédaira.
- Teremtő Isten! - súgtak össze az emberek ijedten,
erős Fodorik pedig nekiszilajodva csattogtatta tovább a fejszét. Nem is vágta,
hanem kaszálta már a fákat, s minél előbbre haladt, annál jobban nőtt a szörnyű
ereje. Utoljára úgy tördöste a nagy szál fákat, mint a gyerek a száraz nádat.
Egyszer aztán egy vadalmafácskára került a sor. Nem is
fa volt, inkább cserje. Erős Fodorik ha nekiveselkedik, fél kézzel tövéből
kiszakítja. Vak dühében azonban mellé vágott a fejszével. A fácska csak
megrázkódott, de baja nem esett, és ijedt csettegés hallatszott a sűrű lombja
közül:
- Csett-csett, csitt-csitt!
Erős Fodorik hirtelen fölkapta a fejét, és
föltekintett a fára. Parányi kenderike két fekete szeme csillogott ki a levelek
közül ijedten és könyörgően:
- Te nagy ember, mit akarsz te énvelem, szegény kis
madárral?
Erős Fodorik megint ráemelte a fejszét a fára, s abban
a percben kiugrott a kis madár az ághegyre. Kis szemében haragos tűz égett,
égnek állt minden tollacskája, és pici csőröcskéjét fenyegetőleg csattogtatta.
- Bújj-bújj, bújj-bújj! - sikoltozta torkaszakadtából.
- Kinek mondja, hogy: bújj-bújj? - szégyellte meg
magát a fanyűvő ember, azzal széthajtva az ágakat, bekukucskált a lombok közé.
Kenderifészek volt az ágvillában, négy parányi fióka
pihegett benne, azokat bújtatta volna az édesanyjuk. De biz azok nem ijedtek
meg. Mohón kaptak a Fodorik feléjük nyúló ujjához.
- Csip-csip, csip-csip! - tátogatták a fülig érő
szájacskájukat. Bizonyosan azt gondolták magukban, hogy: no, ez jó nagy hernyó
lesz, marad belőle vacsorára is.
Erős Fodorik pedig elhajította a fejszét, és lehajtott
fejjel ballagott vissza az egymásra dőlt fák közt.
- Szerencsétek, hogy már nem bírom a fejszét -
hajított félre egy nagy faderekat, ahogy a szájtátók közé ért. - Másképp egy
szálig kivágtam volna az erdőt. Akkor aztán nem tudom, mivel tüzeltetek volna a
télen.
Az emberek némán húzódtak félre az útból, Fodorik
pedig visszaszólt, ahogy elhagyta őket:
- Ezt a kis forgácsot hordjátok haza, jó lesz
gyújtónak - mutatott a kivágott fákra.
És én hiszem, Fodorik nagyapó soha az életben nem volt
erősebb, mint mikor a parányi kenderike megállította az útjában.