Fehérlófia
Egyszer
volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy
fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét
esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:
- Látod,
fiam, azt a nagy fát?
- Látom.
- Eredj fel
annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.
A fiú
felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor
az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára,
hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta.
Erre azt
mondta neki a fehér ló:
- No, fiam,
már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.
Azzal
megdöglött. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, előtalált egy
rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak bódorgott, egyszer egy
emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert.
- Jó napot
adjon Isten! - mondja Fehérlófia.
- Jó napot,
te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no,
én vagyok!
Megbirkóztak.
De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyűvőn, mindjárt a földhöz vágta.
- Már látom,
hogy erősebb vagy, mint én - mondja Fanyűvő. - Hanem tegyük össze a
kenyerünket, végy be szolgálatodba. - Fehérlófia befogadta, már itt ketten
voltak.
Amint
mennek, mendegélnek, előtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint
más ember a kenyeret.
- Jó napot
adjon Isten! - mondja Fehérlófia.
- Jó napot,
te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no,
én vagyok!
Megbirkóztak.
De alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz
vágta.
- Már látom,
hogy teellened nem csinálhatok semmit - mondja Kőmorzsoló. - Hanem tudod mit,
végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.
Fehérlófia
befogadta; már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy
embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát.
- Jó napot
adjon Isten! - mondja neki Fehérlófia.
- Jó napot,
te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.
- Gyere no,
én vagyok!
Sokáig
birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz
vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta a földhöz
Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen
voltak.
Amint tovább
mennek, mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak.
Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyűvőnek:
- No, te
maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni.
Elmentek. De
alighogy tüzet rakott s a kásafőzéshez fogott Fanyűvő, ott termett egy kis
ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyűvő nem tudott
hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott:
- Én vagyok
Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg!
Fanyűvő
mindjárt odaadta. Hétszűnyű Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres
bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak,
jól eldöngették Fanyűvőt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs kása.
Másnap
Kőmorzsoló maradt otthon. Amint kezdte főzni a kását, odament őhozzá is
Hétszűnyű Kapanyányimonyók, és kérte a kását:
- Ha ide nem
adod, a hátadon eszem meg! - De Kőmorzsoló nem adta, Hétszűnyű Kapanyányimonyók
sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan
ette meg a kását.
Mikor a
többi három hazafelé ment, Fanyűvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy
Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók.
Harmadnap
Vasgyúró maradt otthon.
De a másik
kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap
kása nélkül.
Ahhoz is
odament Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen
hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták.
Fehérlófia
nem tudta, mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A
többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy
Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert
Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához.
Amint a
három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt
Fehérlófia:
- Gyertek
csak, mutatok valamit.
Vezette
volna őket a fához, amelyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja,
hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.
Mindjárt
elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy
lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszűnyű Kapanyányimonyók. Tanakodtak,
mitévők legyenek, utoljára arra határoztak, hogy lemennek.
Fanyűvő font
egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát.
De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le
negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát.
- Majd
lemegyek én - mondja Kőmorzsoló. De harmadrészéről az útnak ő is visszahúzatta
magát.
Azt mondja
Vasgyúró:
- Ejnye, be
gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem!
Le is ment
fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel.
Azt mondja
Fehérlófia:
- Eresszetek
le engem is, hadd próbáljak szerencsét!
Bezzeg nem
ijedt ez meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni.
Amint így kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy belé, hát kit lát?
Nem mást, mint Hétszűnyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a
szakállát meg az állát valami zsírral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács
kása.
- No, manó -
mondja neki Fehérlófia -, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat
megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiédet a te hasadról.
Azzal
megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását,
úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, odább ment.
Amint megy,
mendegél, előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta,
mindjárt bement belé; odabent egy gyönyörű királykisasszonyt talált, aki nagyon
megijedt, amint meglátta a felvilági embert.
- Mit
keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár?
- Hát biz én
- felelt Fehérlófia - egy ördögöt kergettem.
- No, hát
most jaj neked! Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el
hamar!
- Nem búvok
biz én, megbirkózom én vele.
Arra a szóra
ott termett a sárkány.
- No, kutya
- mondja Fehérlófiának -, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a
rézszürűmön!
Meg is
viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a
három fejét. Azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki:
- No, most
már megszabadítottalak, királykisasszony, jere velem a felvilágra!
- Jaj,
kedves szabadítóm - felel a királykisasszony -, van nekem idelent két
testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el; szabadítsd meg őket, neked
adja az édesatyám a legszebb leányát meg fele királyságát.
- Nem bánom,
hát keressük meg.
Elindultak
megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezővel, ezüsterdővel
körülvéve.
- No, itt
bújj el az erdőben - mondja Fehérlófia -, én majd bemegyek.
A
királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg megindult befelé. Odabent egy még szebb
királykisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s
rákiáltott:
- Hol jársz
itt, felvilági ember, hol még a madár se jár?
- Téged
jöttelek megszabadítani.
- No, akkor
ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejű sárkány, ha hazajön,
összemorzsol.
Arra a szóra
ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
- Hej, kutya
- mondja neki -, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az
ezüstszürűmre, viaskodjunk meg!
Azzal
kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhöz vágta a
sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két
királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is
megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezővel,
aranyerdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt,
maga meg bement a várba. A királykisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint
meglátta.
- Mit
keresel itt, ahol még a madár se jár? - kérdi tőle.
- Téged
jöttelek megszabadítani - felelt Fehérlófia.
- No, akkor
hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkét fejű sárkány, aki ha hazajön,
összevissza tör.
Alig mondta
ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu.
- Az én uram
vágta a buzogányát a kapuba - mondja a királykisasszony -, mégpedig tizenkét
mérföldről. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar!
De már akkor
ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant.
Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
- No, kutya,
csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg
kellene halnod! Hanem gyere aranyszürűmre, birkózzunk meg!
Nagyon soká
viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta
Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a
sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon
megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki,
erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.
Azután
visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek
ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett, próbálgatták minden
módon, hogy férhetnének bele mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát
Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, ő maga meg várta,
hogy őérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három
éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is. Mert amint a
három szolga felhúzta a három királykisasszonyt, arra határozták, hogy ők magok
veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik le megint a kosarat
Fehérlófiáért, hanem otthagyják őt a másvilágon. Mikor Feherlófia már nagyon
megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy
kicsit, előfogta egy nagy záporeső, ő is hát beléhúzta magát a szűrébe, de hogy
úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így
vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiókgriffmadárral; ezt nemcsak
hogy el nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebújt egy bokorba.
Egyszer csak jön haza az öreg griffmadár.
- Hát ki
takart be benneteket? - kérdi a fiaitól.
- Nem
mondjuk meg, mert megölöd.
- Dehogy
bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.
- No, hát
ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a
szűrét rólunk.
Odamegy a
griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:
- Mivel
háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
- Nem kell
nekem semmi - felel Fehérlófia.
- De csak
kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.
- No, hát
vigy fel a felvilágra!
Azt mondja
rá a griffmadár:
- Hej, ha
ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked
megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a
kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy
kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek.
Fehérlófia
éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a
felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a griffmadár jobbra, akkor
beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal
szalonnát. Nemsokára megint megevett egy kenyeret meg egy oldal szalonnát,
azután az utolsót is megette. Már látták a világosságot idefent, hát egyszer
csak megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját,
levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult
jobbra a madár, akkor a jobb lábaszárát adta neki.
Mire ezt is
megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott
feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.
Itt benyúl a
griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.
- No -
mondja neki -, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted,
itt van ez az üveg bor, idd meg.
Fehérlófia
megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -,
egyszerre kinőtt keze-lába! De még azonfelül hétszer erősebb lett, mint azelőtt
volt.
A griffmadár
visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult, megkeresni a három
szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a
gulyást:
- Kié ez a
szép gulya, hé?
- Három úré:
Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké.
- No, hát
mutassa meg kend, hol laknak.
A gulyás
útba igazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát
majd elvette a szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer
megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt
se tudta, leány-e vagy fiú. Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy
mindjárt szörnyethalt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz,
hogy majd azt is megöli, de az is meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor
megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három
királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.
Az öreg
király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az
egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt.
Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.