Felhőországban egyszer jártam életemben. Akkor, mikor
életemben először láttam haragosnak szülémet. Az pedig akkor volt, mikor azt
kérdezte tőlem:
- Ki törte el a nagyapó poharát?
Kicsike voltam még, nem tudtam, hogy ha hibát tesz az
ember, be is kell vallani, az annak a rendje. Lesütött fejjel vontam vállat.
- Tudom is én. Csak úgy eltörődött a pohár.
Szülém szomorúan nézett rám, s bánatosan beszélt
inkább, mint haragosan:
- Jól van, fiam, nem vallatlak én tovább, ne félj.
Gyáva is vagy, dacos is vagy: nem vagy az én fiam.
Azzal betette maga után az ajtót, engem pedig most már
egészen elfutott a pulykaméreg.
- Azért se én törtem el a poharat! - toppantottam
dühösen, s kifutottam búsulni a kertbe. Végighevertem a deszkapadon, s
fölnéztem az égre, ahol lomhán úszkáltak a csodálatos alakú felhők. Volt köztük
egész olyan is, mint egy kiscsikó. Karcsú dereka, formás kis feje, ezüstsörénye.
„Hej, ha én erre rápattanhatnék - gondoltam magamban
-, meg se állnék, míg a kéményünk füstje látszik. Tudom, majd sírna akkor
utánam szülém.” Ahogy így tűnődtem, egyszerre csak vidám nyerítést hallok a
hátam mögött.
- Mit parancsolsz, lelkem kis gazdám? Repüljek-e vagy
szálljak? Keletnek-e vagy nyugatnak? Úgy-e, mint az ólommadár, vagy úgy, mint a
haragos szélvész?
Hátranézek: hát, uramfia, ott toporzékol a felhőcsikó.
Karcsú dereka, formás kis feje, ezüstsörénye. Ki se csodálkozhattam még magam
rajta, már akkor ott ültem az arannyal futtatott nyeregben. Be se fordulhattam
a konyhára útravalóért: mire eszembe jutott, akkorra fent lebegtünk a felhők
csodavilágában. Ahogy letekintettem, akkorának tetszett az egész föld, mint egy
szilvásgombóc. Bezzeg elpityeredtem most, hogy a házunkat nem találtam meg
rajta.
- Ne gondolj most avval - nyerített a felhőcsikó -,
nézd meg inkább ezt a tündérpalotát.
Láttam én azt már a földről is sokszor, de sose
gondoltam, hogy ilyen szép. Csupa kristály a küszöbe, csillog-villog a fala,
mint a szivárvány, tündöklik, ragyog az aranyos teteje.
- Forduljunk be, táltos lovam, ebbe a mesebeli
tündérpalotába! Hátha megkínálnak a tündérek egy kis marcipánnal.
Hát mire ezt kimondtam, híre-hamva se volt a
palotának. Elfújta a szél, mint a pelyhet, hanem hozott helyette egész nyájat.
Bodor bundájú, hófehér báránykák hosszú sorokban legelgettek az égi mezőkön.
- Ejnye, de szeretném őket megsimogatni! - nyújtottam
ki a kezem.
Erre egyszerre szanaszét riadtak a báránykák.
Szétfoszlottak, mint a füst, elszálltak, mint a pára.
- Jobban szeretem az olyan báránykákat, amilyenek
mifelénk ugrándoznak a gyepen ‑ mondtam elszomorodva.
- Sebaj, kis gazdám - vigasztalt a felhőcsikó -,
kapaszkodj inkább ennek a nyulacskának a fülébe, amelyik itt hányja előttünk a
cigánykereket.
Hát abba lehetett volna, mert a nagy hamvas nyúlnak
akkora füle volt, mint a malomvitorla. De ahogy utánakaptam, úgy eltűnt egy
fának a koronájában, hogy pápaszemmel se lehetett volna megtalálni.
- Ejnye - csodálkoztam el -, minálunk nem szoktak a
nyulak fára mászni.
- Hja, gazdikám, azok nem is felhőnyulak ám! Hát ilyen
fák vannak-e tifelétek, mint ez a felhőfa?
Bizony olyanok nincsenek, mert ez akkora fa volt, hogy
a koronája beborította a fél eget. S az volt benne a legcsodálatosabb, hogy a
tömérdek dereka is egyre hajladozott, pedig szél se fújt. Gyémántalmák
csillogtak-villogtak az ágain, s úgy csörömpöltek, mint a jégeső.
- De már ebből viszünk szülémnek egy össze-maréknyit -
kapaszkodtam feléje. De csak a semmibe markoltam bele. Eltűnt a fa, mintha ott
se lett volna.
No, meg is eredt már a könnyem.
- Nagyon nem szeretem ország ez a felhőország,
lovacskám. Semminek sincs percnyi megállása, még az ennivaló is elszalad az
ember szája elől.
- No, megállj, mutatok én neked olyant is, ami nem
szalad el - toppantott a felhőcsikó, s hipp‑hopp, egyszerre csak egy rettenetes
oroszlán tátotta ránk a száját. Fakó sörényét, ahogy fölborzolta, reszkettem,
mint a kocsonya, hát még mikor elbődült a szörnyű vadállat:
- Ki törte el a nagyapó poharát?!
Még a felhőcsikó is megijedt ettől az üvöltéstől.
Nagyot ugrott, s úgy ledobott magáról, hogy meg se álltam, míg a pad alá nem
estem.
Hirtelen kinyitottam a szemem, és fölnéztem az égre.
Nem volt ott se felhőoroszlán, se felhőcsikó, a sima kék égen derülten nevetett
a nap. „Álom volt az egész - gondoltam magamban. - Az ám - tűnődtem -, de hát
akkor mitől sajog úgy a vállam?”
Az lett biz annak a vége, hogy szépen leveregettem a
ruhámról a port, s akármilyen csúfolódva nevettek a galambok a dúcban,
alázatosan sompolyogtam be a tornácra.
- Szülém, én törtem el a nagyapó poharát.
Mire egy nagy karaj mézes kenyérrel megint
visszamentem a kertbe, akkorára újra ott lebegett az égen egy csikó formájú
felhő. De biz én azóta se kívántam felhőparipán nyargalódzni.