Gáborka, az
új mosóasszonyunknak a fia lehet olyan háromesztendős. Tegnap jött először a házunkhoz.
Azaz nem is jött szegényke, mert az édesanyja hozta az öliben. Meg is
pirongattam érte, ahogy megláttam,
- Nem való
már az ilyen nagy legényt ölben hordozni - mondtam neki. - Eljár már ez a maga
lábán is, igaz-e, kis huszárom?
Kis huszárom
nem szólt semmit, csak nézett rám a búzavirágszemével, hanem az édesanyja azt
mondta csendesen:
- Gáborkának
nincsen lába.
- Gábojkának
nincsen jába - mondta utána a gyerek is, de ő már nevetett is hozzá. Piros
szájacskájából kivillantak rizskásafogai.
Megállt a
szívem verése, ahogy a fiúcskát kibontotta az édesanyja a nagykendőből. A
lábacskái csakugyan föl voltak zsugorodva.
Az asszony
megijedt, hogy olyan egyszerre elszótlanodtam. Sietett szétteríteni a
nagykendőt az akácfa hűvösében, s gyöngéden ráültette Gáborkát.
- Ne tessék
félni - nézett rám félénken -, jó gyerek ez nagyon, nem aggat a munkámban. Felé
se kell néznem délig, úgy eljátszogat itt egy ültő helyében.
Azzal már
ment is a mosókonyhára, csak éppen megveregette még a gyerek gömbölyű képét, és
a kezébe nyomott egy száraz zsemlét.
Majd én
vigyázok inkább Gáborkára.
Befordultam
a szobába székért. Ugyancsak siettem vele kifelé. Az ablakon keresztül láttam,
ahogy a Talpas kutya odacammogott a kis nyomorékhoz. Megijedtem nagyon, mert
barátságtalan teremtés ez a mi öreg Talpasunk. Még engem is megugat, ha
rosszat álmodott.
- Talpas,
ide gyere! - kiáltottam rá szigorúan.
- Tajpas,
ide gyeje - kacagott a gyerek, s hozzáhajította a zsemlét a kutyához.
Talpas
meghökkent egy kicsit. Megállt, felém fordult, aztán megcsóválta bozontos
fejét, és a szájába vette a zsemlét.
- Teszed le,
Talpas! - parancsoltam neki.
Talpas
haragosan rám mordult. Azt hiszem, azt mondhatta kutyául:
- Nem
hallgatsz, te ember! Jobban tudom én, mint te, hogy mit kell csinálni.
Azzal odaballagott
a gyerekhez, és az ölébe ejtette a zsemlét. De már akkor szaladt is visszafelé,
s barátságosan rávihogott a fiúra.
- Vágd
hozzám megint, Gáborka! - mutogatta nagy fehér fogait fekete ínye mögül.
A gyerek
pedig megértette a vén jószág beszédét. Vígan tapsikolt két kis kacsójával, és
megint elhajította a zsemlét. S ahányszor elhajította, a Talpas mindig
visszavitte hűségesen.
Utoljára is
a gyerek unt bele a játékba. Csöpp kezével megrántotta a Talpas két nagy fülét,
és nagyot lökött rajta.
- Csúnya
Tajpas!
A Talpas még
ezért sem haragudott meg. Eltátotta a száját, és nagyot ásítva végighevert a
kendő szélén.
- Jó, jó,
Gáborka, azért én mégiscsak melletted maradok - pislogott a gyerekre a félig
lehunyott szemével.
Pörge
bajuszú pille suhant el a gyerek szöszke feje fölött. A szárnya tele volt
virágporral, látszott rajta, hogy a mézesboltban járt.
- Jepke! -
tekintett föl rá Gáborka, s nekem megint elszorult a szívem.
- Istenkém,
mért nem kergetheti ő is a pillét, mint más gyerek! - sóhajtottam el magam.
Abban a
percben kinevetett egy elszabadult napsugár a felhők alól, s rátűzött a Gáborka
aranyhajára. Nem tudom, azt nézte-e a pillangó árvalányhajnak, vagy a szemét
nézte búzavirágnak, de egyszerre lecsapott, és körülröpdöste a Gáborka fejét.
A napsugár
egyszerre beragyogta az én szívem is.
- Ha Gáborka
nem mehet a pillangó után, a pillangó keresi föl Gáborkát.
És aztán
fölkereste a cserebogár is, a katicabogár is. Jöttek a hangyácskák is, és
kértek tőle zsemlemorzsát. Nagy fejű tücsök kidugta a fejét a tücsökpalotából,
s ahogy meglátta Gáborkát, mindjárt elővette a citeráját. Cinege szállt az
akácfára, és ahogy Gáborkát meglátta, mindjárt megszólalt:
- Gyerre,
gyerre, gyerre!
- Merre,
merre, merre? - tudakozódott egy másik cinege a háztető szélén.
- Erre,
erre, erre! - hívogatta az akácfás cinege. - Gyere, meséljünk valami szépet
ennek a szegény Gáborkának.
És valami
szépet mesélhettek neki, mert a Gáborka szeme úgy fénylett örömében, mint a
csillag. És annyit tapsikolt a két kis madárnak, hogy utoljára belefáradt.
Szöszke fejét ráhajtotta a Talpas kócos bundájára, és nem telt bele három
cinegeszó, már akkor aludt, mint a tej.
És akkor
egyszerre elhallgattak a cinegék. A tücsök is letette a citerát, és még a
hangyácskák is abbahagyták a morzsahordást, hogy föl ne ébresszék a
kopogásukkal Gáborkát. És akkor az öreg akácfa sóhajtott egyet, és behavazta
szép fehér virágjával a gyereket. Mintha csak azt akarta volna mondani:
- Látod,
Gáborka, én is barátod vagyok!