Egyszer volt,
hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, a Szent Gellért hegyén innen volt,
volt a világon egy nagy város, abban lakott egy szegény asszony. Ennek a
szegény asszonynak nem volt az isten szabad ege alatt egyebe, mint egy rossz
háza meg egy sovány tehene. Volt neki egy félig bolondforma fia, akit az egész
város Gagyi gazdának hítt, mert sose csinált semmit, csak kódorgott, mint az
Orbán lelke, vagy pedig kiült a ház elibe, ütötte a lába szárán a legyet.
Egyszer
elment a szegény asszony az erdőre egy kis fáért, Gagyi gazdának megmondta,
hogy maradjon otthon házőrzeni, s viselje gondját a tehénnek. De Gagyi gazda
mást gondolt, éppen vásár volt a városban; kapta magát, kihajtotta a tehenet,
hogy majd eladja, de biz ott azt se kérdték tőle, hogy mire tartja. Már éppen
vissza akarta vezetni, mikor meglátott egy katulyás zsidónál egy cifra
katulyát; kérte a zsidót, hogy adja oda neki azért a tehénért; a zsidó is
kapott rajta; csakhamar megvolt az alku. Vitte haza Gagyi gazda a katulyát nagy
örömmel, az egész úton röhögött neki. Mikor a házuk elibe ért, elejtette a
katulyát, kiugrott belőle tizenkét óriás, akik körülvették Gagyi gazdát.
- Mit
parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?
Szegény
Gagyi gazda úgy megijedt, hogy egy darabig szólni se tudott. Utoljára mégis
gondolt egyet.
- Hát azt
parancsolom, hogy itt, e helyen a rongyos viskó helyett olyan palota
kerekedjék, mint a királyé.
Alig mondta
ki, mindjárt még szebb épült, mint a királyé volt.
Gagyi
gazdának csak elállt szeme-szája, egy darabig ott bámulta a sok szép holmit, be
se mert menni a palotába; utoljára mégis ráadta a fejét, bement. Hogy aztán
látta, hogy odabent nincs senki, egészen nekibátorodott.
A szomszédok
ezalatt körülvették a palotát, nem tudták mire vélni a dolgot, ott dévánkoztak,
hogy mi dolog ez, honnan termett ez ide. Egyszer csak jött haza a szegény
asszony, ez is nagyon elcsodálkozott, kérdezgette a szomszédoktól, hogy tán nem
is jó helyen jár, hogy tán eltévedt, nem itt van az ő háza, „de hiszen
kendteket mind ismerem, kendtek az én szomszédjaim, mégiscsak ennek kell annak
lenni”.
Mikor
legjobban tanakodtak, kitoppant Gagyi gazda a házból, megfogta az anyja kezét,
felvezette a palotába, ott elbeszélt neki mindent. A szegény asszony, mikor
meghallotta, hogy nincs tehén, elkezdte szidni Gagyi gazdát:
- Ó, te
bolond, te bolond, mindig mondtam, hogy nincs elég eszed, azért a rongyos
katulyáért odaadni egy tehenet! Most már miből élünk meg, miből tudjuk
mindennapi kenyerünket megkeresni?
Gagyi gazda
alig tudta elhitetni, hogy lesz már ezután, ami csak kell, enni-innivaló,
minden, ami szemöknek, szájoknak tetszik. Erre elővette a katulyát, a földhöz
vágta. Kiugrott belőle a tizenkét óriás.
- Mit
parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?
- Nem mást,
mint hogy ez az asztal mindjárt tele legyen mindenféle étellel.
Alig mondta
ki, mindjárt úgy tele lett az asztal mindenféle drága étellel, itallal, ami
csak a világon van, hogy majd leszakadt alatta. Gagyi gazda úgy jóllakott, mint
a duda. Az anyja is csipegetett egy-egy kicsit, de nemigen mert sokat enni.
Ezalatt híre
futott a városban a Gagyi gazda palotájának, jártak csodájára mindenféle
emberek, hercegek, grófok, nagy süvegű tótok. Vallatták Gagyi gazdát, hogy
honnan támadt oda a palota olyan hirtelen, de nem mondta senkinek, csak éltek
az anyjával a nagy uraságban.
Egyszer
Gagyi gazdának az a gondolata támadt, hogy meg kellene házasodni. Az anyja is
helybenhagyta, hogy biz a jó lesz, tanácsolta is mindjárt a szomszéd leányát.
De Gagyi gazda tudni sem akart róla, hanem arra kötötte magát, hogy a király
egyetlen leányát veszi el. Váltig mondta neki az anyja, hogy nem adják azt
őhozzá, nem neki való az; csak falra hányta a borsót, mert Gagyi gazda nem
állott el az akaratától, hanem mindig ösztökélte az anyját, kérje meg neki a
királykisasszonyt. A szegény asszonynak mit volt mit tenni, felöltözött az
ünneplő ruhájába, elment a királyhoz, elmondta, hogy mi járatban van. A király
szörnyen megharagudott; majdhogy ebrúdon nem vettette ki.
- Ejnye,
imilyen-amolyan kolduskölke, még az én leányomra meri vetni a szemét, hogy most
egy kicsit felkapott az uborkafára! Megmondja neki kend, hogy arra ne is
ácsingózzon soha!
Hazament a
szegény asszony, elmondta Gagyi gazdának, hogy mit izent a király. De Gagyi
gazda akkor is csak azt mondta, hogy övé lesz a királykisasszony, akárki
meglássa. El is ment még aznap a keresztapjához, rábírta, hogy: „Menjen el a
királyhoz, mondja meg neki, azt izenem, hogy akármit kívánjon, mindent
megteszek, ha nekem adja a leányát.” Elment a keresztapja a királyhoz,
elmondta, hogy mit izent Gagyi gazda. Szeget ütött ez a király fejébe. Azért
hát azt felelte, hogy nem bánja, neki adja a leányát, ha az ő palotájától a
Gagyi gazda palotájáig aranyhidat rakat, gyémántkarral, üveg bolthajtással,
hogy az ő leánya azon járhasson.
Elmondta
Gagyi gazdának a keresztapja, hogy mit felelt a király; Gagyi gazda nagyot
ugrott örömében, hogy ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni. A keresztapja nem
tudta mire vélni a dolgot, azt gondolta, hogy az esze tisztul. Este, mikor le akart
feküdni Gagyi gazda, elővette a katulyát a tükör mellől, a földhöz vágta.
Kiugrott belőle a tizenkét óriás.
- Mit
parancsolsz, Gagyi gazda? Mit parancsolsz, Gagyi gazda?
- Nem mást,
mint hogy holnap reggelre, mire én felkelek, a király palotájától az én
palotámig aranyhidat csináljatok gyémántkarral, üveg bolthajtással.
Reggel,
mikor felkelt a király, kinézett az ablakon, hát látta, hogy micsoda pompás
hidat csináltatott az éjjel Gagyi gazda. Csak elállt szeme-szája. Mit volt mit
tenni, hozzá kellett menni a királykisasszonynak Gagyi gazdához.
Itt Gagyi
gazda hazavitte nagy örömmel a feleségét. A szegény asszony eleinte sírt-rítt,
de utoljára, amint látta, hogy ura minden kívánságát, mihelyt kimondja, abban a
szempillantásban teljesíti, hát, lelkemadta! Még beleszeretett. Csak azt
szerette volna még kivenni belőle, hogy honnan veszi azt a sok mindent, mi
módon csináltatta a hidat meg a palotát. De hiába volt minden faggatás, mert
ilyenkor egyik fülén beeresztette a szót Gagyi gazda, a másikon ki.
Egyszer
elment Gagyi gazda valahova onnan hazulról, nem maradt más a háznál, csak a
felesége. Bemegy hozzá egy nyomorult koldus, kéri az Isten nevében, hogy
könyörüljön rajta, hamarjában nem tudott mit adni neki az asszony, lekapta a
tükör mellől a katulyát, odaadta neki.
- Fogja
kend, jó lesz, ha valahol kap kend egy-két krajcárt, beleteheti.
Elment a
koldus nagy dünnyögve, hogy ilyen gazdag asszony bizony adhatott volna - ha
mást nem - egy darab szalonnát.
Amint kiért
az utcára, elejtette a katulyát, kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta a
szegény koldust.
- Mit
parancsolsz, gamós koldus? Mit parancsolsz, gamós koldus?
Az meg,
szegény, majd leesett a lábáról, úgy megijedt; nem jutott eszébe semmi okos,
utoljára azt a bolondot parancsolta, hogy azt a palotát vigyék mindenestül,
ővele együtt a sós tenger közepébe. Az óriások felkapták a palotát, meg sem
álltak, míg a sós tenger kellő közepére nem értek vele, ott letették; úgy
lebegett a palota a vízen. A Gagyi gazda felesége még akkor is benne volt; de
nem tudott róla semmit, hogy viszik, mert aludt. Mikor letették az óriások a
palotát, bement hozzá a gamós koldus, elmondott neki mindent, hogy s miként
ment oda a palota. A királykisasszony mindjárt felérte ésszel, hogy Gagyi gazda
is ezekkel az óriásokkal csináltatott mindent, kérte vissza a katulyát a
koldustól, gondolta magában, hogy majd visszaviteti a palotát a maga helyére,
aztán megint jó lesz minden. De bezzeg felnyílott a szeme a koldusnak is. Nem
hogy visszaadta volna, hanem még azt kívánta a királykisasszonytól, hogy
ezután őt szeresse, az ő felesége legyen. A királykisasszony mindig sírt-rítt,
mert hagyján, ha még csak sánta lett volna a koldus, de máskülönben is csúnya
volt, a pofáját is az ereszbe verték; imitt-amott fityegett rajta egy-egy szál
szőr, biz bele szegénybe a legalábbvaló fehérszemély se tudott volna
beleszeretni, nem hogy olyan gyönyörűséges királykisasszony.
Ezalatt
Gagyi gazda hazament, kereste a palotáját, s hogy nem találta, nagyon
elszomorodott, tudakozódott fűtől-fától, hogy nem tudna-e róla valamit.
Utoljára akadt egy kondásbojtár, aki látta, mikor vitte a tizenkét óriás a sós
tenger felé.
Elindult hát
Gagyi gazda, hogy fölkeresse a palotáját meg a feleségét. Hanem előbb csináltatott
magának egy vasbocskort, azt felhúzta a lábára, felfogadta, hogy addig le nem
veti, míg a palotáját meg nem találja.
Ment,
mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy rákot, amint a pocsolyában
fetrengett. Megszólította a rák:
- Segíts
rajtam, Gagyi gazda, végy fel a tarisznyádba, jótét helyébe jót várj!
Gagyi gazda
megszánta, felvette, s a tarisznyájába tette.
Megint ment,
mendegélt, előtalált egy egeret, amint valami vízben fuldoklott; sehogy se
tudott kiszabadulni. Ez is megszólította:
- Segíts
rajtam, Gagyi gazda, szabadíts ki a vízből, végy fel a tarisznyádba, jótét
helyébe jót várj!
Ezt is
megsajnálta, felvette, s a tarisznyájába tette.
Megint ment,
mendegélt, hét nap, hét éjjel mindig ment, akkor elért a sós tenger partjára.
Meglátta a palotát messzire lebegni a tenger kellő közepén. Nagyon elbúsulta
magát, mert látta, hogy oda semmi módon be nem juthat.
Amint így
búslakodik, megszólal a rák a tarisznyában:
- Miért
búslakodol, kedves gazdám?
- Hogyne
búslakodnám, mikor látom, hogy semmi módon be nem juthatok a palotámhoz.
- No, hát én
majd beúszom, megnézem, mint állanak odabent a dolgok. Te addig várj itt a
tengerparton.
Beúszott a
rák. Gagyi gazda várta a tengerparton egész nap, de csak nem jött. Már
keresztet vetett rá, hogy nem is jön ki; hát egyszer bukkan ám elő a víz alól.
Mindjárt tudakolta tőle Gagyi gazda, hogy mit látott.
- Hej,
kedves gazdám, furcsán megy odabent a dolog; a gamós koldus erővel azt akarja,
hogy feleségévé legyen a királykisasszony, de az azt mondja, hogy neki bizon
nem kell, se testének, se lelkének, „jobb lesz, ha ideadod azt a katulyát”. De
a koldus nem adja, hanem egy kis vékony láncon a nyakában is hordja
éjjel-nappal. Én elloptam volna, de nem tudtam a láncot elvágni. Gagyi gazda
még jobban elbúsulta magát. De most meg az egér szólalt meg:
- Ne
búslakodjál, kedves gazdám, gondoltam én egyet. Majd engem bevisz a rák koma a
hátán, én elrágom a láncot, kihozzuk a katulyát.
Úgy is lett.
Felült az egér a rák hátára, beúsztak a palotához; éppen akkor húzta legjobban
a koldus a bőrt a fagyon, a kis egér odament, lerágta a katulyát a láncról, a
rák azt is a hátára vette, meg az egeret is, úgy úsztak kifelé. Gagyi gazda még
messziről észrevette őket, alig várta, hogy kiérjenek, mindjárt a földhöz vágta
a katulyát. Kiugrott belőle a tizenkét óriás, körülfogta Gagyi gazdát.
- Mit
parancsolsz, régi kedves Gagyi gazdánk? Az isten is áldjon meg!
- Nem mást,
mint hogy a palotámat mindenestül, velem együtt visszavigyétek a régi helyére,
azt az akasztófára való koldust pedig lökjétek ki belőle, hadd éljen meg, ahogy
tud.
Az óriások
felkapták a palotát, visszavitték Gagyi gazdával, az egérrel és rákkal együtt a
régi helyére. A gamós koldusnak megint hátára adták a tarisznyát, s útnak
eresztették.
Az öreg
király, mikor meglátta, hogy a Gagyi gazda palotája megint a régi helyén van,
meg mikor a leányát épen, egészségben a szeme előtt látta, úgy megszerette
Gagyi gazdát, hogy mindjárt neki adta a fele királyságát, újra nagy lakodalmat
csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.