- Én vagyok
a legnagyobb király - kiáltotta Hapci király.
- Te vagy a
legnagyobb - zúgták az udvaroncok.
- Nem félek
semmitől - folytatta Hapci király.
- Nem félsz
semmitől - búgták az udvaroncok.
- Csak a
náthától - suttogta Hapci király.
- Hess,
nátha! Hess, nátha! - rivallták erre az udvaroncok, csapkodtak a levegőbe, hogy
elijedjen az a fránya nátha, borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj
felé, te nátha, ide ne gyere!
Ezzel a
szertartással kezdődött a nap Hapci király udvarában. Mert való igaz: Hapci
király ennyire félt a náthától. Jaj volt annak, aki Hapci király országában
eltüsszentette magát. Azon nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók
fogták körül, és elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta: tratata-trütütü,
mindenki félre az útból, bújj, rejtőzz, mert hozzuk a náthást. A kürtös után -
persze tisztes távolban - szegény náthás, hapci, utána meg, még tisztesebb
távolban, a hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom széléig, és ott -
hipp-hopp - átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott ám szegény pára bármire.
Jaj, nekem csak füst ment az orromba, azért tüsszentettem, jaj, én meg borsot
szagoltam, jaj, én a napba néztem.
- Óvakodj a
füsttől, ne szagolj borsot, ne nézz a napba! - mondták neki a lándzsások, és
már terelgették is a határ felé. Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.
Ám mi
történt egy szép keddi napon?
Az
udvaroncok épp ott tartottak a reggeli szertartásban, hogy hess, nátha, hess,
nátha, és akkor hapci, de akkora ám, hogy megremegtek bele a trónterem ablakai
- a király egy nagyot tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegető karok, az
udvaroncok báva képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta senki, hogy
egészségére... ami igaz, igaz, ebben az országban ez nem is volt szokásban.
Dermedt csend szállt a trónteremre. Mire a király még egy hatalmasat tüsszentett.
- Jaj -
mondta síri hangon -, jaj, náthás vagyok.
Nosza
óbégattak, rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová legyen,
mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.
Ha most itt
köztársaság volna - gondolta az udvari bolond -, Hapci királyt is ki kellene
zsuppolni az országból. Persze annyi esze bolond létére is volt, hogy nem
mondta ki a gondolatát. Mert ez az ország nem köztársaság, királyság volt.
Összedugták
a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy bölcsességből csak annyira futotta, hogy
ágyba parancsolták Hapci királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.
- A jó meleg
ágy, az kell neki - mondták.
- Hapci -
válaszolt rá a király, és még egyszer: - Hapci!
-
Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? - tanácstalankodtak a bölcsek.
- Küldjünk orvosért
- javallta az udvari bolond.
Kürtösök,
hírvivők, dobosok, futárok és fullajtárok szedték nyakukba a lábukat és
hirdették országszerte: Orvosok, kuruzslók, javasasszonyok, felcserek,
lecserek, doktorok, faktorok, gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a
király.
Na, jöttek
is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött a király kénes vízben, ivott mályvagyökérfőzetet,
inhalált kamillagőzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal, dörzsölték
urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett - de mindhiába. Hapci, hapci!
Tüsszögött, csak úgy zengett.
Megdühödött
Hapci király.
- Fürdetés,
izzasztás, dögöny - ordította -, de meggyógyítani, azt aztán nem! Majd adok én
ennek a sok sarlatánnak! Ide most már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam.
Ha meggyógyít, száz aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.
Behúzta a
nyakát a sok felcser és a többi fent említett, és szép csöndeskén, lábujjhegyen
elsomfordált. Száz aranyunk bármikor lehet - gondolták -, de fejünk csak egy
van.
Még ezer
szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az orvosnak, ha más nem
akad.
- Ugyan már,
semmiség az a kis nátha - mondta az udvari bolond.
- Semmiség?!
Kis nátha?! - háborgott a király. - Mindjárt szíjat hasítok a hátadból.
A bolond
csitítóan emelte a kezét.
- Hallgass
végig, uram - mondta. - Ugye, ha egy nagy zsák kölest viszel a hátadon, és
odamegy valaki hozzád, és magára vállalja a fele cipelését, megkönnyebbülsz?
- De még
mennyire - mondta a király -, bár fél zsák is épp elég nehéz lehet.
- De akkor
jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák kölesed felét...
- Értem már
- mondta a király -, a végén annyi ember jön a segítségemre, hogy mindenkinek
csak egy szem kölest kell cipelnie. Az aztán semmiség... - Itt elakadt. - De
mire megyek én ezzel a históriával, nem kölest kell nekem cipelnem, hallod-e,
hanem náthás vagyok, nem hallod, náthás, hapci, hapci!
- Épp ez az
- mondta a bolond -, a náthádat éppen úgy szét kell osztani, mint a kölest.
Most egyedül cipeled az egészet, de ha szétosztanád alattvalóid között, mindenkire
egy icinke-picinke nátha jutna csak. Nem igaz?
- Hogy neked
mennyi eszed van! - kiáltott Hapci király, s máris szóltak a dobok, harsogtak a
kürtök, gyülekezzen mindenki a vásártéren.
Reszketett a
nép, na most mi lesz?
De nem esett
senkinek bántódása. Amikor a birodalom minden teremtett lelke ott szorongott a
vásártéren, megjelent közöttük Hapci király, és hapci, hapci, rájuk
tüsszentett. Rájuk tüsszentett egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.
Nem tudta a
nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó negyedórácska múltán egy szegény koldus
nem bírta tovább, ő is eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most őt
kitoloncolják, vége a jól jövedelmező, kellemes koldusi pályafutásának. Behúzta
a nyakát, várta a lándzsásokat. De a lándzsások helyett a király rontott oda
hozzá, keblére ölelte a koldust.
- Máris
jobban vagyok - mondta -, fele náthámat átvetted tőlem.
A koldusnak
megvolt a magához való esze, átszellemült képpel suttogta:
- Királyi
náthám van!
- Az bizony
- mondta a király. - Ezennel kinevezlek udvari főtüsszögnökömmé. Udvarmester!
Fényes ruhát neki!
Na, több se
kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.
- Királyi
náthánk van - ordítozták -, királyi náthánk!
A király meg
ugrabugrált örömében.
- Jaj, de
megkönnyebbültem - mondogatta, és hapci, hapci!
De alig
hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert egy egész ország tüsszögött
harsogva és boldogan. Tüsszögött az is, akinek kellett, és az is, akinek nem,
tüsszögtek szabadon, rettegés nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések
durrogtak és burrogtak, önfeledten tüsszögött az ország.
Boldogan
széledt szét a nép, a vidám tüsszögés közepette jobban ment a munka is. A
királyi udvarban ettől kezdve megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem
maradt a náthaűzésnek. Belépett Hapci király a trónterembe, és azon nyomban egy
nagyot tüsszentett.
-
Egészségedre - zúgták az udvaroncok, s utána kórusban tüsszentettek.
Valamennyien. A főudvarmestertől az utolsó kuktáig.
-
Egészségetekre - mondta leereszkedően Hapci király, és lehuppant a trónusára.
Ám egy szép
napon, a közös tüsszentés után felcsattant a főporoszló hangja.
- Felséges
királyom - árulkodott -, az udvari bolond nem tüsszentett.
- Micsoda?!
- csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. - Nem tüsszentettél?
- Mit tegyek
- vigyorgott a bolond kissé megszeppenten -, elmúlt a náthám.
- Neked csak
úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! - harsogott a király.
Ennek fele
sem tréfa, gondolta ijedten a bolond.
- Hát
egészen nem múlt el, csak lanyhult - hazudta. S hogy bizonyítson, hapci, egy
nagyot tüsszentett.
Hát így. A
poroszlók újra járni kezdték az országot, lábujjhegyen osontak az emberek
közelébe, füleltek. S persze a cserzővargák, földművesek, sókereskedők,
lókupecek és egyéb minden rendű és rangú népség rég kilábalt már a királyi
náthából. S ha nem náthás, minek tüsszentsen? Minek? Majd mindjárt megmondom.
Mert
előugrottak rejtekükből a poroszlók.
- Te már fél
napja nem tüsszentettél - ordították. - Hát ezért kaptad te a náthát felséges
urunktól?! Kitoloncolunk.
- Még hogy
én ne volnék náthás! - siránkozott a rajtakapott cserzővarga, földműves,
sókereskedő és egyéb minden rendű és rangú népség. - De mennyire, hogy az
vagyok, hapci, hapci, hapci! - tüsszentettek.
A poroszlók
kéjes arccal bólogattak.
- Azért! - S
nagyot tüsszentettek ők is.
Azóta
folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy harsog. Kivált, ha poroszlókat
lát közeledni.
A bolond se
kivétel. Ha a közelében van valaki, akkorákat tüsszent, hogy szél kerekedik
tőle, ha meg egymagában gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban
élek. Neki könnyű, ő maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?