Nemhiába,
hogy minden kívánsága teljesedett idáig az én Panka lányomnak, mostanában
ugyancsak el is bízta ám magát. Olyan kívánságokat talál ki néha, hogy majd
elmén a hajam, ha hallom.
A minap is,
ahogy sétálgatunk az utcán, egyszer csak beleakaszkodik Panka a karomba.
- Apu,
hajolj csak le hozzám, súgok valami szépet.
„Jaj
teneked, szegény apu!” - gondoltam magamban, hanem azért csak odatartottam a
fülemet rózsabimbó-szájacskája elé.
- No, mi
szépet eszeltél ki már megint, drágaságom?
Lábujjhegyre
ágaskodva súgta a fülembe:
- Apu,
szeretnék királyné lenni!
- Szép
kívánság, csakugyan nagyon szép - bólogattam a fejemmel nagy komolyan. Hanem ő
ezzel nem érte be. Haragosan toppantott a lábacskájával.
- Nem érted,
apu? Királyné akarok lenni! Olyan, mint a mesében van.
Bezzeg nem
suttogott már, hanem kiáltott akkorát, hogy még a verebek is mind abbahagyták a
tanácskozást a platánfákon. Én meg ijedten kaptam a zsebemhez: hátha találnék
benne valami gazdátlan országot, amit Pankának adhatnék, hogy legyen benne
királyné. Nem volt biz abban egy fillérnél egyéb, az is lyukas volt.
- Lelkem -
mondom neki -, ezért nem adnak egy országot.
- Akkor végy
rajta cukros mandulát! - egyezett ki Panka nagy hamarán.
- Isten neki
fakereszt! - Elszántam magam szerencsét próbálni. Nekiindultunk boltost
keresni. De bizony el se indultunk még, mikor valaki ránk köszöntötte a jó
napot. Az árokparton búslakodott valami odvas, öreg fűzfa, annak a tetejéből
miákolt ránk rettentő keservesen egy fehér macska:
- Mi-a-ú,
mi-a-ú!
Panka
egyszerre elfelejtette a mandulát, s olyan sebesen ott termett a fa alatt,
mintha nem is ő kívánkozott volna királynői méltóságra. Mire én is odaértem,
már akkorára ott ült a deres fűben, az ölében a macska. Zörgős csontú, borzas
szőrű, elárvult jószág volt szegény, látszott rajta, hogy senki se viseli
gondját. De a Panka szeme ragyogott, mint a csillag, ahogy ölelgette, cirógatta
az istenadtát.
- Ide nézz,
apu, milyen cicát találtam!
- Nem cica
az fiam, csak macska - ellenkeztem vele -, látod, hogy csupa mosdatlan.
- Ej, ej,
apu - szögezte rám Panka haragosan a tekintetét -, hát tehet ő arról, hogy nem
találta reggel a szappant? Igaz-e, hékám?
A cica háládatosan
hozzátörleszkedett nagy buksi fejével, ő meg vígan tapsikolt a két tenyerével,
mint mikor a liliomszirmok összeverődnek.
- Hallod,
apu, megértette! Bizonyosan Hékámnak hívják. Ugye, Hékám?
- Mi-a-u,
mi-a-u - felelte a cica.
Egyebet nem
tudott mondani a jámbor, de értett Panka ennyiből is.
- Hallod,
apu, azt kérdi, mi a jó. Majd megtudod, Hékám, csak hazaérjünk.
Mit volt mit
tennem, egyik karomra vettem Pankát, másik karomra vettem a Hékámat, s így
ballagtam haza harmadmagammal. Eszembe se jutott, hogy én most egy királynét
cipelek országostul. Csak akkor okosított föl Panka, mikor már mind a hárman a
meleg szobában hemperegtünk a szőnyegen:
- Látod,
apu, most már mégiscsak királyné vagyok. Hékám meg az országom. Én parancsolok,
Hékám pedig szót fogad. Hékám, idd meg ezt a tejecskét!
Hékám
csakugyan szót fogadott. Sose láttam olyan engedelmes országot. Csupa engedelmességből
megitta a Panka tejét, az anyuka kávéját, az apuka csokoládéját, s megette mindhármunknak
a friss kalácsát. Sőt annyira ment az alattvalói hűsége, hogy még a vacsorára
való kolbászkát is megkereste az almáriomban, pedig senki sem parancsolta neki.
Kigömbölyödött,
mint a duda, s kerekedett olyan kedve, hogy még az én bajuszomat is egérnek
nézte. Mikor aztán jól kijátszotta magát, megtelepedett a kályha mögött a
sarokban, s olyan dagasztásnak esett, hogy mind fölkörmölte a padlót.
- Hohó,
Hékám - ugratta ki Panka a sarokból -, majd rendre szoktatlak én téged! Vetek
én neked babadunnából olyan ágyat, hogy olyanban még álmodban se feküdtél.
Hékám
azonban bizonyosan megijedt a vetett ágytól. Mert mire az elkészült, akkorra
neki nyoma veszett. Úgy kiszökött az ajtón, hogy észre se vettük. Akárhogy
jajgatott Panka, bizony országa nélkül kellett lefeküdnie a királynénak.
Még tán álmában
is hullott a könnye szegénynek, hanem azért másnap reggel mégis ő hallotta meg
legelébb a szobaajtón a csendes kaparászást.
- Mi-a-u,
mi-a-u!
- Jaj, apu,
hallod, visszajött a Hékám!
Csakugyan a
Hékám volt, de úgy elgyalázódva, hogy rossz volt ránézni. Sáros, lucskos,
mocskos, mintha csak havas esővel takaródzott volna az éjszaka. Sebaj, gyorsan
megszáradt, lesimult a kócos bundája, alig lehetett ráösmerni - mikorra megint
eltűnt. Mert aznap este megint odébbállott. Másnap is, harmadnap is. Egész nap
vendégeskedett, játszadozott, törleszkedett, de vacsora után mindig
megszökött, s csak reggel került haza reszketve, fázva. Panka már majd
belebetegedett a nagy bánatába, hogy neki háládatlan alattvalója van.
- Megállj,
lelkem - vigasztaltam a kesergő királynét -, majd kivallatja a Burkus kutya a
te csavargó népedet.
Behívtam a
Burkust, és bemutattam neki a Hékámat, aki nagyon kapálódzott ez ellen a
megtiszteltetés ellen.
- Ide
fülelj, Burkus! Te most utána mégy ennek a cicának árkon-bokron keresztül, s
nem nyugszol, míg ki nem tudod, hova jár.
Burkus olyan
biztatóan vigyorgott rám, hogy minden foga kilátszott, és megcsóválta nagy
lompos farkát. A Burkus nyelvén annyit jelent ez: meglesz, gazdám! Én pedig
kinyitottam az ajtót: a Hékám kiugrott rajta, a Burkus meg utána.
Én meg a
Burkus után ballagtam a harmadik utcáig, hanem ott úgy eltűntek, mintha a föld
nyelte volna el őket. Már majd nem tudtam mitévő lenni, mikor egyszer csak elém
gurul ám a Burkus, a foga közé veszi a kabátom szélit, s húzza ám, de ugyancsak.
- Gyerünk
no, öreg - mondom neki -, de azért örömödben ne szedd le rólam a gúnyát.
Nem is
kellett sokáig menni, csak éppen addig az öreg fűzfáig, amelyikről a Hékám ránk
miákolt. Ahogy odaérünk, Burkus bedugja a nagy fejét a faodúba, s uramfia,
kihúzza belőle a Hékámot. De nem az öreg Hékámot ám, hanem egy kis Hékámot. De
nem is egyet ám, hanem négyet. Az ötödik, az öreg, magától előjött,
odakuporodott a lábamhoz, s úgy nézett rám csillogó szemével, hogy majd
megszólalt.
- Hát tudnál
te énrám haragudni, amért estente hazajártam a kicsinyeimhez?
Jaj, dehogy
haragudtam, dehogy! Inkább fölszedtem a kis porontyokat, kit az egyik, kit a
másik zsebembe. A negyediket már nem tudtam hová tenni, azt a Burkus vette a
szájába, úgy szaladt vele előre. Az öreg Hékám meg fölugrott a vállamra, s
egész úton sugdosott a fülembe valamit. Én bizony meg nem mondom, mit, mert én
már régen nem értek a Hékámok nyelvén.
Panka meg
ért, mert ő még kicsike, s azt mondja, hogy a cica bizonyosan hálálkodott.
Pedig nem én tettem jót ővele, hanem ő mivelünk: mert most már Pankának igazán
egész országa van. Ha meglátogatjátok a kis királynét, talán meg is engedi,
hogy az alattvalóit megsimogassátok.