Mikor a róka
már valamennyi tyúkot megette, kis időre rá újra megéhezett. Hosszas keresés
után aztán egy rétre akadt, ahol száz liba legelt.
- Ezt a
lakomát nekem tálalták ide - mondta magában, s még mielőtt a libák menekülésre
gondolhattak volna, máris ott termett előttük.
- Ahá! Most
megvagytok! Miért pusztítjátok az apám birtokát? Valamennyiőtöket halálra
ítélem!
A libák
elkezdtek reszketni, és nagy jajveszékelésben törtek ki, amiért el kell
veszteniük fiatal életüket, mert ennek a fenyegetésnek bizony a fele sem volt
tréfa!
Végül
egyikük összeszedte a bátorságát, és megszólalt:
- Kedves
róka uram, az életünkért nem könyörgünk, csak azt az egyetlen kis kegyet
kérnénk - de esküdj meg, hogy valóban megadod nekünk -, hogy még egyszer,
utoljára sorban imádkozhassunk, és ha aztán befejeztük az imádságot, akkor azt
tehetsz velünk, amit akarsz.
A róka azt
gondolta, hogy ez igazán csekély kérés:
- Megígérem,
és esküszöm, hogy meg is tartom az ígéretemet.
Erre az első
liba rákezdte:
-
Gigágágágágágágá, gigágágágágágágá!
A második
liba nem győzte kivárni a végét, s szintén elkezdett gágogni. De még kilencvennyolc
volt hátra, és a rókának máris fogytán volt a türelme.
- Mire ezek
mind végére érnek az imádságuknak, addigra én százszor éhen halok! - kiáltotta
dühösen.
De mivel
ünnepélyes esküt tett rá, hogy nem bántja őket addig, amíg az imádság tart, nem
tehetett semmit. Átkozódva, szitkozódva elszaladt.