A kutyánkat
Huppujnak hítták, a cicánkat meg Móricnak. A kutya kicsi volt kutyának, a cica
nagy volt cicának, így aztán majd egyformák voltak. Huppuj a szénatartóban
lakott, Móric a padláson, a kémény mögött, de napközben együtt voltak mindig.
Kettős kis vályúból ettek-ittak, soha étel-ital fölött össze nem marakodtak.
Egyszer a
minap, szép vasárnapi hajnalon, ahogy kibújik a Huppuj a szénatartóból, szalad
ám föl egyenest a széles garádicson egész a padlásajtóig, avval becsahint:
- Hej,
Móric, gyere, mondok valamit!
Móric azt
álmodta éppen, hogy egy kis fehér egérnek már az egész feje ki volt a lyukból,
csak még egy kicsit jött volna kijjebb, mindjárt lecsapta volna - mondom, ezt
álmodta éppen, mikor a Huppuj hívása fölzavarta. Nagyon haragosan mordult ki a
pajtására:
- Mit
háborgatsz, vigyen innen a lábad, hiszen még éjszaka van!
De Huppuj
csak nem hagyta elaludni többet.
- Meghiszem,
hogy a kémény mögött éjszaka van, hanem ideki már süt a nap.
- No, hát
csak hadd süssön.
- Nem úgy
van az hallod-e, hanem ha ki nem bújsz, engem nem látsz többet.
- Nem tudsz
úgy elbújni, hogy meg ne találjalak.
- De nem is
elbújok én, pajtás, hanem elmék a kecskeméti vásárra. Azért keltettelek föl,
hogy gyere te is.
Erre aztán
csakugyan előjött Móric úr.
- Aztán, te
Huppuj, igazán mondod?
- Nem is
tréfából. Nézd ezt a friss kocsinyomot. A Bogár is elment, a Szellő is elment,
a Misa kocsis is elment, a nagymamát meg vitték.
Móric nagyot
sóhajtott.
- Ki ád
nekünk ma tejet?
- Ki ád? Azt
nem tudom már, mert a Riska meg oda volt kötve a kocsisaraglyához, az is
elment. Hát csak mosakodj meg hamarost, oszt gyere te is.
- De csak
így éhgyomorral?
- Ojjé, lesz
egér az úton, ne félj! A vásáron meg veszünk cigánypecsenyét.
- Hát még
mit veszünk?
- Én egy kis
sárga szíjas ezüstpergőt a nyakamra.
- Én meg
akkor kék selyempántlikát az enyimre.
Avval
elindultak, keresztül a káposztás kerten, hogy azzal is rövidebb legyen az
útjok.
Alighogy az
országútra kiértek: ihol ballag előttük egy kis hajításra egy suta, sánta kis
nyúl. Egy, kettő, három, akkorra utolérték. Egyszerre szólították meg kétfelül:
- Hát te, te
kis bicebóca, hova igyekszel?
- A
kecskeméti vásárra.
- Evvel a
sánta lábaddal?
- Evvel a
sánta lábammal.
- Honnan
sántikálsz?
-
Kerekegyházáról.
- Mit akarsz
venni?
-
Mézeskalács olvasót.
Huppuj meg
nem állta nevetés nélkül. Oda is vetette a kis mankósnak:
- De
hallod-e, cimbora, hetedhét ország ellen jár akkorra az a mézeskalács, mire te
fele útját se éred a vásárnak.
Móric meg
elköszönt tőle:
- No,
szervusz, kis nyúl, majd ha visszafelé jövünk, találkozunk.
A kis sánta
meg azt mondta nagy nyugodtan:
- Alás’
szolgája!
Nem telt
abba csak egy kis-kis idő, úgy elhagyták, hogy mikor egyszer Huppuj
visszanézett, már látni se lehetett.
Jobbra az
úttól, jó bent feketéllett egy kerek erdő.
- Micsoda
ott az a sok fa, te Huppuj? - kérdezte Móric.
- Erdő.
- Mi terem
ott, te Huppuj?
- Makk.
- Jó-e az,
te Huppuj?
- Jó, de az
egérnek.
- Hisz akkor
ott egér is van, te Huppuj.
- Biz ott az
is lehet.
- Én nagyon
ehetném, hallod-e! Nézzünk szét abban az erdőben.
- Hátha
elkésünk a vásárról?
- Dehogy
késünk, csak odaérünk akkorra, mire az a sánta nyúl.
Avval
letértek az útról, neki az erdőnek. Hanem ugyan jó darabig kellett menniök, míg
odaértek. Az útról úgy tetszett, mintha csak itt volna, most meg mintha
beljebb-beljebb húzódnék előlük az erdő. Hát mikor odaértek, az volt ám csak a
nagy csalatkozás! Nem volt abban az egész erdőben egyéb tüsketermő akácfánál,
az alja meg csupa szúrós, bozontos kökénybokor.
Jó reménység
fejében, hogy hátha beljebb, hátha beljebb - addig kódorogtak az erdőben, hogy
eltévedtek.
- Erre
gyere, itt lesz a széle.
Nem lett biz
az.
- Emerre
gyere, mondtam, hogy erre van a széle.
De csak ott
se találtak ki.
Egyszerre aztán
kocsizörgést hallottak nagy messzünnen, annak az irányában aztán kivergődtek
valahogyan az országútra megint.
- Hej,
hallod-e, Huppuj, azóta nyilván előttünk jár a sánta nyúl.
- Dehogyis
jár, csak igyekezzünk. Azóta ott volnánk, ha te nem jajgatsz az éhségeddel.
Pedig nagyon
rosszul volt Huppuj is szegény. Csak úgy lihegett a szomjúságtól. Végképp nem
haladtak. Utoljára is kitört belőle a keserűség:
- A holnapi
tejemet odaadnám egy ital vízért!
- Én is -
ütötte rá Móric. - Tudod-e, hogy már dél van?
- A napról
gondolod?
- Nem én, de
érzem...
Megálltak,
tanakodtak, hallgatóztak, néztek egymásra nagy szomorúan. Egyszerre csak Huppuj
fölugrott az árokpartra, és nagyot vakkantott:
- Kutyabaj!
Hé, vizünk lesz mindjárt!
- Hogyhogy?
- Gyere ide,
fülelj. Nem hallod? Egész regement béka kuruttyol valahol.
- De hol?
- Erre ni,
balra. Ott pedig víz is van, ott iszunk. Majd meglásd, milyen könnyen megyünk
mindjárt, ha ittunk. Gyere.
Mentek,
mentek, mendegéltek gyámoltalanul, nagy reménykedve, neki a békakuruttyolásnak.
De olyan csalóka volt az is: hol errül hallatszott, hol amarrul.
No, hogy
aztán odaértek az érhez, bezzeg egyik se fogta föl az ünneplő nadrágját, se
avval nem törődött, hogy biz ez a víz egy kicsit állott is, békalencsés is,
hanem lapátolták befelé nagy gyönyörűséggel. Olyanok lettek, mint a duda.
- Na - azt
mondja Huppuj -, most már kiállom Kecskemétig, arra fogadok.
- Én is -
tódította Móric. - Csak azt szeretném tudni, merre lesz legközelebb az út.
- Majd csak
ráakadunk, gyere.
Az ám, de
most meg az történt velük, hogy akár erre, akár arra - mindenütt víz, víz, víz.
Háromszor is oda jutottak vissza, ahol ittak volt. Úgyhogy mire kivergődtek,
fahegybe hajlott a nap, s csak olyan szomjasak voltak, mint azelőtt. Éhesnek
meg még éhesebbek.
- De
hallod-e, Huppuj - mormogta Móric, mikor az országúton voltak megint -, ha így,
ha úgy, de én visszafordulok, elmék haza. Nézd, este lesz, oszt még a torony se
látszik.
Huppuj nem
szólt semmit, csak lesütötte a fejét - avval visszafordult ő is.
A napnak a
fele már belebújt a Nyakavágó halomba, mikor a káposztás kertjük sarkához
értek.
Hát ahogy
ott befordulnak az útról, ott ül ám az árokparton a kis sánta nyúl.
- Nene, a
nyúl!
- Nene, a
sánta nyúl!
- Nene, a
nyakában a mézeskalács olvasó.
- Az ám.
A kis nyúl
nagyot köszönt nekik:
- Adjon
isten! No, megérkeztetek? Volt-e jó vásár?
Huppuj is,
Móric is szégyenkezve intett, hogy: meg ám, volt ám.
Nem tudták
kiállani szó nélkül, hogy olyan jó kedve van a kis nyúlnak, hogy el sincs
fáradva, megkérdezték:
- Ejnye, de
jó kedved van, te kis nyúl. Pedig elfáradtál, ugye?
- Dehogyis
fáradtam. Nem mentem ám én mindenütt gyalog, se nem jöttem.
- Megszánt
valaki, ugye, oszt fölvett a kocsijára?
- Föl
bizony, menőben: Akarom János, visszafelé meg Tűröm János, innen meg már gyalog
is könnyen hazamék...
Mikor az
udvarra beértek, akkor már otthon volt mindenki. Miska kocsis itatta a lovakat,
a szolgáló az új tehenet kötötte jászolhoz, a nagymama meg a tejet szűrte.
Azonközben megszólalt:
- Huppuj,
Móric! Cicicic!