IGAZLÁTÓ DOBRÓKA



Ahogy leírom ezt a nevet, megint kisgyereknek érzem magam, s félve sandítok a konyhaajtó felé.
- Nem én voltam, Dobróka bácsi!
S érzem, ahogy szúrós szeme rám mered az öreg Dobrókának, s kinézi belőlem, ha valami hibát követtem el.
Egyéb dolga nem is igen volt neki a mi házunknál, mint az, hogy minket kordában tartson. Az is igaz azonban, hogy ehhez képest a favágás meg a kőfejtés csupán gyerekjáték lett volna.
Heten voltunk testvérek, de hétszer hét faluban se akadt párunk a pajkosságban! Édesapánkat csak az este vetette haza a hivatalából, szelíd édesanyánknak pedig puha kezénél csak a szíve volt puhább. Meg tudta siratni a pajkosságunkat, de szólni nem tudott érte. S amikor a sírása se szolgált a szívünkre, akkor csengette aztán be az öreg udvarost.
- Ugyan, Dobróka, szedje ráncba ezeket a gyerekeket.
De hiszen mikor így elfohászkodta magát szegény édesanyánk, csupa nyúlfiókák voltunk mi már akkor! Meglapultunk a sarokban, s ugyan igyekeztünk akkorára összezsugorodni, hogy meg ne lásson bennünket a Dobróka.
De el nem kerülte azt az ember, ha csupa füstté változott volna is. S azt a nézést ki nem bírta senki emberfia, kivált ha érezte, hogy tarka macska van a tarisznyájában.
Engem a hideg rázott, ha csak a nevét hallottam is az öregnek. Hanem aztán, ha a sarkamban éreztem, senkinek nem volt maradása tőlem a házban.
Egyszer, ahogy heverünk délebéd után az öreg diófa alatt a kertben, észreveszem, hogy a Jani bátyámat elnyomta a buzgóság. De olyan nagyon el, hogy még azt se érezte, mikor egy nagy dongólégy odakvártélyozta magát az orra hegyére.
Nagyon megharagudtam arra az orcátlan dongólégyre, s föltettem magamban, hogy leparittyá­zom onnan.
Eszembe jutott, hogy délben maradt a gyümölcsöstányérban egy szem szilva. Azt édesanyánk tányérostul együtt föltette a tányéros tetejére. Ott pedig én akkor is nagyon szerettem kutakodni, mikor semmi keresnivalóm se volt ott.
Besurrantam az ebédlőszobába, kis széket tettem a nagy székre, arra felágaskodtam, s addig kotorásztam a tányéros tetején, míg a kezembe nem akadt a szilva.
„No, ennek a magját az Isten is parittyának szánta” - gondoltam magamban.
Abban a percben nyikorgott a szobaajtó, s én akkorát sikoltottam, hogy még most is a fülembe cseng:
- Jaj, nem én vagyok, Dobróka bácsi!
S rántottam ijedten a tányéroson olyant, hogy egyben lefordult minden edényestül. Soha én annyi edénycserepet életemben nem láttam, mint amennyit akkor csináltam.
Igaz, hogy azt se nagyon nézegettem, mert eszem nélkül szaladtam ki a kertbe. Csak akkor vettem észre, hogy se híre, se hamva Dobrókának, csak a szél csikorgatta az ajtót.
Mindegy volt már akkor, úgy feküdtem én az orgonabokrok alján, mint aki száz esztendeje alszik. Még arra a nagy sikoltozásra se akartam fölébredni, amivel édesanyánk kiszaladt a házból:
- Lelkem gyerekeim, melyiktek csinálta ezt a rettenetes kárt?
A lelkem gyerekeim ott bizonykodtak már a tornácon, mind a hatan, hogy ők színét se látták a tányérosnak dél óta, mire én is odaballagtam. Dörgöltem a szemem kegyetlenül, s ásítottam akkorákat, hogy fülemig szaladt a szám.
- Lelkem, Pali fiam, nem te lökted fel a tányérost?
- É-én? Már hogy é-én? - szóltam nagy álmosan.
Édesanyám sorba ölelgetett bennünket, de biz az nem sokat használt. Bizony megint csak Dobrókához kellett folyamodni.
No, az nem ölelgetett meg bennünket, csak a szemünkbe nézett egymás után. Megembereltem magam, álltam a nézését, pedig majd kiugrott a szívem a helyéről.
Az öreg megcsóválta a fejét, félrevágta a sapkáját, s kiadta a parancsot:
- Fogjátok meg csak a hátulsó udvarban a kis fekete kakast!
No, erre nem volt énnálam fürgébb legény! El se kukorékolhatta magát a fekete kakas, már akkor a hónom alatt szorongattam.
- Tessék, Dobróka bácsi - mondtam nagy alázatosan. S rettentően örültem, hogy így kedviben járhatok az öreg Dobrókának.
- Derék legény vagy, hékám - sunyított rám az öreg a szürke szemével -, megérdemelnéd a nyírfa-királykisasszonyt.
Azzal betessékelt bennünket Dobróka bácsi a kamrába. Azt mondta, jön ő is mindjárt, csak egy kis beszédje van a kakassal.
- Mi lesz ebből, ugyan mi lesz? - tanakodtunk odabent, mikor egyszerre csak bedobbant az öreg, hóna alatt a kakassal. Betette maga után az ajtót, mire olyan sötét lett, hogy megállt volna benne a vasvilla. Bözsi húgom el is kezdett pisszegni nagy féltiben.
- Csitt csak, lelkem - biztatta Dobróka. - Nem lesz itt semmi baj se, csak azt tudjuk ki, ki lökte föl a tányérost. Megmondja azt a kis kakas.
Olyan csend volt, hogy hallottuk egymásnak a szíve dobogását. Dobróka pedig mondta tovább:
- Minden ember idejön hozzám, megsimogatja a kakast, s elmondja ezt a kis verset:
Egy szem szilva,
két kis tányér,
három nagy tál,
egész edényvásár:
csitt-csatt,
dirr-durr,
égszakadás, földindulás,
megijedtem, elugrottam:
kukurítsd ki, ha én voltam.
Hát ez az egész - fejezte be Dobróka. - Aki nem hibás, annak a simogatásától meg se mukkan a kakas. Hanem ha a hibás hozzáér, rikkant akkorát, hogy elhallik Seholsincsig.
Bözsi húgom próbálkozott először, de én a sötétben is éreztem, hogy rajtam van a Dobróka szeme.
„No, híres Dobróka, kifogok rajtad - gondoltam magamban. - Nekem is van ám magamhoz való eszem!”
Azzal nagy bátran előálltam, mikor rám került a sor, s úgy elhadartam a verset, mint a vízfolyás. Hanem a kakashoz hozzá se nyúltam. Hiszen a sötétben még a Dobróka szeme se lát.
Nem is nyikkant a mi kakasunk egy szemet se. S alig vártam, hogy Dobróka kinyissa az ajtót, és én a szemébe nevethessek neki, hogy így fölsült a tudományával.
Az ám, ahogy kinyílt az ajtó, s tódult be a világosság, azt mondja Dobróka:
- Most már minden ember emelje föl azt a kezét, amelyikkel a kakast megsimogatta.
Nosza felnyújtjuk mindnyájan a jobb kezünket: hát a hat testvéremnek csupa korom a keze, csak az enyém fehér, mint a hó.
Dobróka bekente a fekete kakast korommal, mert arra számított, hogy aki ludasnak érzi magát, nem mer hozzányúlni. S Dobróka tán soha életében nem nevetett jobb ízűt, mint mikor engem kezemnél fogva odavezetett az édesanyám elé.
- Hozom a tányérdöngetőt! Ugye, hogy összeházasítjuk a nyírfa-királykisasszonnyal?
Akivel hogy táncra nem kellett perdülnöm, most is csak megmentett engem attól az édesanyám áldott szíve. Hanem az igazlátó Dobróka szeme azóta is mindig kísér, akármerre járok.