amelyben Bruckner Szigfrid szóba ereszkedik velünk,
és közben lódít is egyet
Hátrahúzódtunk,
és a pajta oldala mellett leültünk a sűrű vadparaj meg a fehér virágú
beléndekek közé.
- Na, mit
szólsz hozzá?
- Szép
oroszlán - mondtam -, csak talán kicsit öreg, meg ahogy mondod, hiú is.
- Az nem
baj, hiszen egy kicsit mindenki hiú. Nem igaz? Apa például sokkal hiúbb, mint
Szigfrid. És arról nem tehet, hogy öreg. Csak hát, tudod...
Itt elakadt.
Letépett egy fehér beléndekvirágot, és szomorúan morzsolgatta az ujjai között.
- Mi a baj?
- kérdeztem. - Hidd el, ha segíteni tudok...
- Rendes
vagy... Szegény Szigfrid... nagyon egyedül van. A cirkuszban barátai voltak,
mert tudod, cirkuszban dolgozott. Azt hiszem, itt unatkozik... És ez bánt
engem.
- Jó napot!
- hallatszott ekkor egy kissé rekedtes bariton a hátunk mögött.
Hátrafordultunk.
Bruckner
Szigfrid állt a pajta sarkánál, hunyorgott, mert a nap éppen a szemébe sütött.
-
Beszélgetést hallottam, gondoltam, kijövök, mert az újságokat már kiolvastam.
Esetleg még mesélek is nektek...
Közelebb
jött, a napfényben még jobban látszott rajta, hogy nagyon öreg, az oldalán
tenyérnyi foltokban hiányzott a szőre, s a sörényében meg a farka bojtjában
bőven csillogtak ősz szálak.
- Még nem
volt szerencsénk - állt meg előttem. - Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák
ura, egyébként artista és főzsonglőr. Van szerencsém.
- Örülök...
- motyogtam.
- A barátom
- sietett segítségemre a kisfiú, aztán ő is megakadt, hiszen még nem tudta a
nevemet.
- Barna
Viktor építész vagyok, házakat tervezek - mondtam gyorsan.
- Ketreceket
is tervez? - kérdezte szigorúan Szigfrid.
- Nem -
mondtam -, ketreceket nem tervezek.
-
Szerencséje! A ketreceket mindig nagyon kicsire tervezik. Kedvem lenne egy
ketrectervezőt a saját szüleményébe bezárni. Akkor majd nagyobbra terveznék.
Nem gondolja?
- Lehetséges
- mondtam kissé ijedten, mert eszembe jutott a kislány, aki egyszer bejött
hozzám panaszkodni, mert az ő lakásukra nem terveztem erkélyt. De Bruckner
Szigfrid ekkor már a kisfiúhoz fordult.
- Nos? Van
valami?
- Semmi -
csóválta a fejét a kisfiú.
Az oroszlán
elfordult, és sokáig hallgatott.
- Engem
szólíts Petinek - mondta a kisfiú.
-
Tulajdonképpen jó dolgom van itt - motyogta az oroszlán, maga elé meredve. -
Semmire sincs gondom, a lakásom elég tágas, és kertben sétálgathatok. De a
feleségem meg a rokonaim... hiába... hiányoznak. Nagyon egyedül maradtam öreg
napjaimra.
Megint
hallgattunk.
- Tudod, a
feleségét keresem, állítólag már ő is nyugdíjba ment. Segíthetnél... A
feleségét Bruckner Szilviának hívják, és piros pulóvert visel.
Bruckner
Szigfrid gondolatai azonban ekkor már máshol kalandoztak. Felélénkült, szemmel
láthatólag elfelejtette a bánatát.
- Hallott
már rólam? - kérdezte hirtelen, és a szemembe nézett.
- Hogy is
mondjam... izé...
- Cirkusz -
súgta Peti.
- Hogyne,
természetesen - daráltam -, Bruckner Szigfrid, a porond ura, a szavannák
királya, a rettenthetetlen zsonglőr...
- Úgy, úgy -
bólogatott az oroszlán, és lehunyta a szemét. - Azokat a halálugrásokat,
uramisten... Micsoda tapsok! A világ legerősebb oroszlánja voltam. Egyszer,
mikor még a szavannán éltem, megtámadott öt tigris...
- A
szavannán nincsenek is tigrisek, megnéztem a lexikonban - súgta a kisfiú -, és
különben is, Szigfrid egy cirkuszban született...
- Mit
mondasz? - kérdezte az oroszlán.
- Semmit,
csak meséld - nyugtatta meg a kisfiú.
- Láttátok
volna azt a csatát - folytatta az oroszlán. - Kettő hátulról próbált megtámadni.
Egy fordulat a fejemmel... így... az öt tigris hatfelé szaladt...
- Mondd,
Szigfrid, tulajdonképpen milyen az a szavanna? Sohasem láttam még szavannát, és
nagyon kíváncsi vagyok - mondta ravaszul a kisfiú.
- A
szavanna... - ismételte kissé zavartan az oroszlán - nagyon egyszerű, nincs
egyszerűbb és szebb dolog a szavannánál...
- Mégis
milyen? - sürgette Peti.
- Hát tudod,
talán még a cirkuszporondnál is nagyobb... és... és rémítő nagy közönség fér
be.
- Vigyázz! -
suttogta riadtan Peti, és a földre lapult.
A kapun egy
alacsony, köpcös férfi jött be, és a kavicsos ösvényen a ház felé tartott.
- Tűnj el,
Szigfrid!
Az oroszlán
besompolygott a pajtába.
- Nem
szeretném, ha apa tudna Szigfridről, kérlek, te se szólj neki. Apa valahogy
más, mint te. Nem hinné el Szigfridet.
Elindultunk
a kapu felé.
- Tudod,
egyszer volt egy nagyon szép mackóm. Ő is itt lakott a pajtában. Egyszer meg
akartam mutatni apának, de apa kinevetett. Odajött, benézett a pajtába, és azt
mondta: „Nincs itt semmi, te bikfic!” A mackó nagyon megsértődött, és még aznap
elköltözött tőlem. Nem szeretném, ha Szigfrid is elmenne. Tudod, nekem más
barátom nincs, csak ő meg te.
- Minden
délután fél öt felé erre járok. Szólj, ha szükséged van rám. Ha sürgős, akkor
gyere el értem. Az Építészeti Hivatalban dolgozom.
- Lehetőleg
kerítsd elő a feleségét. Jó?
-
Megpróbálhatom - mondtam.