JÉRCIKE ÚTITÁRSAI



Jércike reggel óta ott kapargálgatott a kerítés tövében, aztán megfürdött a homokban, körül­nézett a szalmás istállóban, háromszor megkerülte a szénaboglyát, de utoljára mindenbe beleunt. Fölrepült a kerítés tetejére, és elsóhajtotta magát:
- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, eluntam magamat már. Dara, búza, köleskása: nincs mulatság a tanyába.
- Miau, Jércike, gyere le, szállj ide! - kiáltott át a macska a kerítés másik oldaláról. - Gyere világot látni, ha unod magad!
Jércike egyből ott termett.
- Hát hova menjünk?
- Jártál-e már a kölesföldön? Ott van csak jó világ, szép világ, víg világ. Ennivaló, mint a csuda. Kigömbölyödsz, mint a duda.
Megindultak, mentek, mendegéltek. Találtak paprikaföldet, dinnyeföldet, patakot, malmot, de a kölesföld csak nem akart előkerülni.
Jércike már csak úgy szédelgett az éhségtől.
- Cica, én már nem sétálok, a lábamon alig állok, gyerünk vissza mielébb, kész már otthon az ebéd.
Cica-mica megvigasztalta:
- Minek az a lárifári? Nem kell, csak egy kicsit várni; ehhez a kukoricaföldhöz már csak egy ugrás a kölesföld.
A nagy kukoricabokrok levele haragosan zörgött, ahogy közéjük értek. Jércike ijedten állt meg, s észre se vette, mikor a Cica-mica elszaladt mellőle. Csak azt hallotta, ahogy futtában visszakiabált neki:
- Jó mulatást, Jércike! Tessék világot látni! Én hazaszaladok, mert elhűl a leveske. Te csak mulasd magad a nagyvilágban, te ostoba csirke! Kakasuccse, sose láttam szebb kirándulást!
Szegény Jércike majd meghalt ijedtében. Egy darabig azt gondolta, csak tréfálkozik vele az a gonosz macska. De biz az nem ment vissza alkonyatig se. Már sötétedett, hullani kezdett a harmat. Jércike éhiben, féltiben, fáztában még mindig ott didergett. Kereste az utat, de még tán ma se találta volna meg, ha a Morzsa kutya arra nem vetődik.
- Mi a szösz, Jércike, hát tebelőled kukoricacsősz lett?
- Jaj, Morzsa bácsi, csúffá tett az a gonosz Cica-mica! Ugyan rángassa meg a farkát, ha hazaérünk.
Morzsa megígérte a jóakaratát, hanem azért Jércikének is volt mit hallgatni egész úton.
- Sose higgy a macskának, Jércike, mert az akkor leghamisabb, mikor legjobban hízeleg!
Jércikén fogott a tanács, mert azóta se barátkozik a macskával. Hanem azért harmadnapra, hogy megint elunta magát, megint csak fölrepült a kerítés tetejére.
- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, eluntam magamat már. Kipirgálni, kapargálni, mást se lehet itt csinálni.
- Me-e-e, Jércike, gyere le, szállj ide! - kiáltott föl hozzá a csengettyűs bárány. - Gyere világot látni, ha unod magad.
Jércike leugrott, de óvatosan megkérdezte a bárányt:
- De ugye, barikám, te nem hagysz magamra, mint a Cica-mica?
- E-e-én? - méltatlankodott a bárány. - Ne-e-em.
Nem is kívánt magának a Jércike soha jobb útitársat, mint a bárány. Ez nem futkározott ide-oda, mint a macska, hanem szép lassan ballagott, s lépten-nyomon megállt, hogy a Jércike jól szemügyre vehessen mindent. Megnézték a legelőt, a szélmalmot, a csordakutat, a haranglábat; utoljára azt kérdezte a bárány:
- Hát az erdőben voltál-e, már, Jércike?
- Hírét se hallottam.
- Jaj, Jércike, az pedig csak a szép! Árnyékos nagy fák alatt csörög a patak, s a patakparton olyan porcfű terem, hogy ránézni is gyönyörűség. Gyere, kukkantsunk be egy kicsit!
Bementek az erdőbe, a bárány lehevert a fűbe. Jércike pedig szaladozott ide-oda, de egyszer csak úgy érezte a gyomrocskájában, mintha rég elharangozták volna a delet.
- Bárányka, itt nagyon szép minden, de a néznivalóval nem lehet jóllakni. Gyerünk már haza.
- Gyerünk! - ugrott föl a bárány, de egy lépést se mozdult.
- Vezess hát, barika - kérte a Jércike.
- E-e-én? - bégte panaszosán a bárány. - Ne-e-em. Én bevezettelek, de visszafelé már te vezess, mert én nem tudom az utat.
Jércike nem tudta, nevessen-e vagy haragudjon. Járt föl-alá, nézelődött jobbra-balra, de egyre jobban bekeveredtek a fák közé. Pedig már megnőtt az árnyék, ereszkedett az este, huhogni kezdett a kuvik.
- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, nagyon megbántam már, hogy a tanyáról eljöttem - búsult a Jércike.
A bárány is egyre hangosabbra vette a panaszt, s mindjobban rázta a csengőjét. Még ő tett szemrehányást a pajtásának:
- Jércike, Jércike, minek csaltál ide?
A két gyámoltalan már összekapott volna, mikor nagy lihegve közéjük ugrott a Morzsa kutya. Jól megrázta Jércikének a szárnya végét.
- Ó, te kis ostoba, hát mindig ilyen útitársakat kerítesz magadnak? Hol a macskát, hol a bárányt. Az egyik ravasz, a másik együgyű. Kotródjatok hazafelé!
Jércike nagyon megszégyellte magát, s megfogadta, hogy többet nem megy világot látni. De nem is mehetne, ha akarna se, mert azóta mindig szemmel tartja a Morzsa. S mikor Jércike fölszáll a kerítés tetejére, és belekezd a mondókájába, hogy mennyire unja már magát a tanyán, a Morzsa mindjárt elejbe ugrik.
- Ham, ham, ham, Jércike, le onnan ízibe, mert mindjárt ellátlak útravalóval!