Egész nap
esett az eső, még estefelé sem akart elállni.
De a Kisfiú
mégis útra készülődött.
- Megyek
Rémusz bácsihoz - jelentette be Anyának.
- Maradj
itthon inkább - felelte Anya. - Ilyenkor senki sem jár odakint. Nézz csak ki az
ablakon: a kutya ott fekszik a házában, a tyúkok ott ülnek az ólban, a tehenek
bent kérődznek az istállóban.
A Kisfiú
kinézett az ablakon, és igaz: üres volt az udvar. Csak egy-két liba tocsogott a
sárban.
- A libák
kint vannak - mondta a Kisfiú.
- A libáknak
nem árt az eső. Azok szeretik a vizet.
- Én is
szeretem - válaszolta a Kisfiú.
- De én nem
szeretem, ha megázol. Csuromvíz leszel, mire odaérsz Rémusz bácsihoz.
- Nem leszek
csuromvíz, mert neked van ernyőd, és azt ideadod, és akkor nem esik rám az eső.
- Hát nem
bánom - mondta Anya. - Itt az ernyő.
Úgy,
ernyősen állított be a Kisfiú Rémusz bácsihoz.
- Azt
hittem, hogy ma nem jössz el - szólt az öreg. - Ilyenkor senki sem jár odakint.
- A libák
kint vannak - felelte a Kisfiú.
- A libáknak
nem árt az eső.
- A libák
szeretik a vizet - mondta a Kisfiú.
- Nagyon
szeretik. A legszívesebben egész nap a vízben locskolnának. Talán ezért is
vállalkozott Liba anyó arra, hogy kimossa a szomszédai ruháját.
- Ez már
mese? - kérdezte a Kisfiú.
- Ez bizony
már mese - válaszolta Rémusz bácsi. - Ha vársz, ameddig megtömöm a pipámat,
mindjárt mondom is a folytatását.
A Nyúlnak egyszer a Róka kertje mellett vezetett el az útja. (Nem ment be a kis kapun, dehogyis ment! Több esze volt annál.)
Odabentről
ráköszönt a Róka:
- Adj’isten,
szomszéd! Mi járatban vagy erre mifelénk?
A Nyúl
látta, hogy kerítés van közte és a Róka között. Nem szaladt hát el, hanem
megállt, és tőle telhetően barátságosan válaszolt:
- Mosnivalót
viszek a patakra. Igen felgyűlt már otthon a szennyes fehérnemű.
- Nem is
tudtam, hogy a mosáshoz is értesz!
- Ó, nem én
magam mosom a ruhát - felelte a Nyúl -, hanem Liba anyó. Olcsón és gyorsan
dolgozik.
- És szép
tisztára mossa a fehérneműt? - érdeklődött a Róka.
- Olyan lesz
a kezén, mint a patyolat! Még nézni is öröm.
- Jó, hogy
mondod - szólt a Róka. - Alkalomadtán én is meglátogatom Liba anyót. A feleségem
amúgy sem győzi már a sok mosást. - Ravaszul elmosolyodott: - Jól megfizetek
majd a munkájáért.
Hej,
megbánta már a Nyúl, hogy elfecsegte a dolgot! Hiszen ha a Róka bejáratos lesz
az anyó házába, abból nem származhatik semmi jó.
Próbálta
lebeszélni a Rókát:
- Hiába
mennél. Mostanában igen sok a dolga. Csak azoktól vállal munkát, akikre már
eddig is mosott.
A Róka a
bajuszát pödörgette:
- Mondtam
már, hogy jól megfizetem a fáradságát.
Látta a
Nyúl, hogy sehogy sem térítheti el a szándékától a Rókát.
Vállat vont.
- Lehet,
hogy akad még egy kevés ráérő ideje. Legjobb, ha a lakására mégy, estefelé
otthon találod.
- Remélem! -
vigyorgott a Róka.
- Majd
szólok egy jó szót az érdekedben - ígérte a Nyúl. - Ha én beajánllak,
bizonyosan szívesen fogad.
Elbúcsúztak.
A Róka bement a házába (talán hogy összecsomagolja a mosatásra váró szennyest),
a Nyúl pedig sietett a patakhoz.
Liba anyó a
parton állt, térdig a vízben, és a ruhát sulykolta.
- Jó napot,
anyó! - köszönt már messziről a Nyúl. - Hogy megy a munka?
- Épp jókor
jössz! - felelte az anyó. - A szemüvegem beesett a patakba, márpedig anélkül
olyan rosszul látok, hogy sehogy se találom. Ha megvolna a szemüvegem, akkor
persze könnyen megtalálnám a szemüvegemet...
A Nyúl hamar
megtalálta.
- Nagyon
köszönöm - mondta Liba anyó. - Szívesen paroláznék veled, Nyúl szomszéd, de hát
csupa szappan a kezem.
- A libának nincs is keze - szólt közbe a Kisfiú. - Csak lába van, keze nincs.
- Hát
szemüvege, az van? - kérdezte Rémusz bácsi.
- Az sincs -
felelte a Kisfiú.
- Persze
hogy nincs - mondta az öreg. - Az igazi libának, annak nincs keze, és nincs
szemüvege. De ez a Liba: meseliba, ennek keze is van, szemüvege is.
- És a Nyúl
is mesenyúl - tette hozzá a Kisfiú. - Azért tud beszélni.
- Azért -
bólintott Rémusz bácsi. - A mesében minden: mese.
- De azért igaz
is - felelte a Kisfiú. - Játsszuk azt, hogy amit mesélsz, az: igaz.
- Jó -
helyeselt az öreg néger -, játsszuk azt. Akkor hallgasd meg, hogy mi történt
igazán ebben a mesében.
- Hoztam egy kis mosnivalót - mondta a Nyúl.
- Tedd csak
le a partra. Estére már érte is jöhetsz. Otthon leszek.
- Tudom -
felelte a Nyúl. - De sajnos, nemcsak én tudom, hanem a Róka is. Én árultam el,
meggondolatlanul. Attól tartok, hogy még ma meglátogat.
- Csak
jöjjön! - kiáltotta az anyó. - Látod ezt a nehéz sulykot? Ezzel verem fejbe, ha
rosszat akar!
- Szép dolog
a bátorság - válaszolta a Nyúl. - De ha egy liba meg egy róka összeverekszik,
sohasem lehet tudni, hogyan végződik a dolog.
- Hát akkor
mit ajánlasz? - tudakolta a Liba.
- Este, ha
hazamégy - mondta a Nyúl -, kösd csomóba a mosott ruhát, és tedd az ágyra, oda,
ahol aludni szoktál.
- És én hová
menjek?
- Repülj fel
a mestergerendára, ülj meg ott csendesen.
- Ami azt
illeti - vakarta a fejét Liba anyó -, az utóbbi időben egy kicsit meghíztam,
elnehezedtem. Nem tudom, megbírnak-e még a szárnyaim.
- Repülj
előbb az asztalra, onnan a kemencére, onnan a gerendára - tanácsolta a Nyúl. -
Úgy majd bizonyosan sikerül.
- És azután
mi lesz? - érdeklődött az anyó.
- A többi az
én gondom - felelte a Nyúl.
Elbúcsúztak,
a Nyúl elindult hazafelé. Útközben azonban betért a Kutyához.
- Ráérsz ma
este? Egy kis szívességre kérnélek.
- Miről van
szó?
-
Rókafogásról.
- Arra
mindig ráérek - felelte a Kutya.
A Nyúl
elmondta, hogy a Róka estefelé felkeresi Liba anyót. Hogy minek? Azt állítja,
hogy mosni való ruhát visz neki, pedig alighanem egyéb célja sincs, mint hogy
egyedül maradjon az anyóval a szobában, ahol senki sem látja, és elkapja a
nyakát.
- Én is ott
leszek! - ígérte a Kutya. - Fogadom, hogy a Róka ma este nem eszik
lúdpecsenyét!
Sötétedéskor
a Kutya elbújt Liba anyó udvarán, a fészer mögött.
Nemsokára
jött is a Róka.
- Szerencsés
jó estét, Liba anyó! - köszönt be a kertkapuból. - Hoztam egy kis mosnivalót.
De hogy
választ nem kapott, beljebb lopakodott, belesett az ajtón a házba. Látta a
félhomályban, hogy valami fehérség fekszik az ágyon. (A mosott ruhát rakta oda
kupacba az anyó, úgy, ahogy a Nyúl tanácsolta.)
„Úgy
látszik, Liba anyó már alszik - morogta a Róka a fogai között. - Hadd aludjék!
Ráér felébredni, amikor már fogom a nyakát.”
S azzal
lassan, óvatosan, hogy meg ne csikorduljon az ajtó, benyitott a szobába,
lábujjhegyen odalopakodott az ágyhoz, hirtelen rávetette magát arra a
fehérségre, megragadta a fogával, és már rohant is vele, ki a házból, ki a
kertből.
Hanem ahogy
a kertajtón kilépett, földbe gyökeredzett a lába az ijedtségtől. Mert ott állt
előtte, alig egy lépésnyire, az, akitől a leginkább rettegett: a Kutya.
- Mit
keresel itt? - kérdezte szigorúan a Kutya. - Mit viszel a szájadban?
A Róka
letette a földre, amit a szájában tartott.
Ő maga is
csak akkor ért rá, hogy megnézze, mi az, és roppantul elcsodálkozott, hogy nem
Liba anyót hozta el az ágyról, hanem egy nyaláb mosott ruhát.
- Liba anyót
kerestem - hebegte zavartan. (És ez nem is volt hazugság.)
- Minek? -
vallatta a Kutya.
- Egy kis
mosnivalót hoztam neki - felelte a Róka. (De ez már hazugság volt.)
- És aztán?
- Nem
találtam otthon.
Liba anyó,
aki igen megbátorodott, amióta a Kutya hangját hallotta, leszállt a mestergerendáról
(előbb a kemencére, onnan az, asztalra, onnan meg a földre), és kilépett a
házból.
- Nem
találtál itthon? - szólt. - Pedig megtalálhattál volna, ha nem sietsz úgy
ellopni azt, amit az ágyon felejtettem.
- Nem loptam
én semmit! - védekezett a Róka. - Amit itt látsz, mind a saját fehérneműm.
És iszkolt
volna el, ha a Kutya elébe nem toppan:
- Lássuk
csak azt a fehérneműt!
Liba anyó
egyenként felmutatta a ruhát:
- Ez itt a
Nyúlé, ez a Borzé, ez a Mókusé!
- Mindig
tudtam, hogy nagy csibész vagy - mondta a Kutya fejcsóválva a Rókának -, de
hogy ruhatolvajlásra vetemedel, azt mégsem gondoltam volna rólad!
El is mondta
még aznap Mezeiné asszonyságnak, az asszonyság pedig a környék minden
állatjának, hogy a Róka fehérneműlopásra adta a fejét. Addig sem volt valami
nagy becsülete a Rókának, de attól fogva még az a kevés is elveszett.
Rémusz bácsi kinézett az ablakon.
- Elállt az
eső.
- Akkor nem
nyithatom ki az ernyőt - mondta elszomorodva a Kisfiú.
- Azért
kinyithatod - felelte Rémusz bácsi.
- Igaz -
mondta a Kisfiú.
És úgy ment
haza, nyitott ernyővel, pedig messze, az ég alján egy kis időre még kibukkant a
felhők alól az esti napfény.