Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak
hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott
azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már
legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.
- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az
noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a
libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt
tizenkilenc.
A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben
vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:
- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra,
Döbrögre.
De az anyja:
- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.
De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a
libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi
pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három
nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.
Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban
Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:
- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?
- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak
sem adom alább - mondja a legény.
- Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut
akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának
az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?
- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!
Döbrögi úr mögött ott volt két katona.
Rájuk parancsol:
- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a
házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.
Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat
ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!
Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:
- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az
úrnak!
Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a
legényeknek:
- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!
Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint
harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de
amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.
Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében
világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a
szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi
úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új
kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett,
szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.
Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi
ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.
Azt mondja Matyi:
- Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres,
mondhatom.
Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt.
Megkérdezte:
- Jó lesz ez az épületfa?
Azt mondja az ácsmester:
- Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb
fával berakni, mivel ez nem erre való.
Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt
mondja végre az ácsmesternek:
- Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak
benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!
Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az
erdőbe. Ő maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.
Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda,
ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is
volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert,
hogy vágják ki a fákat sorra.
S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az
ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se
hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi
úrra:
- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez
is.
Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e.
Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét,
zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják.
Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve
tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De
még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és
forgatta a szemét:
- Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik:
a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal
elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer
eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!
Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a
fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta
várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor
vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják
Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi
úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van
csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:
- Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi,
akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő
meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!
Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg
meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett
mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte
felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott
a dolog. Gondolt egyet.
Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s
elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s
beszélget, mint afféle külsőországi doktor.
Kérdi a fogadóstól:
- Mi újság másképp ebben a városban?
Azt mondja a fogadós:
- Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr
rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy
fizetséget kapna.
Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott
szakállát:
- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!
Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi
úr házához, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít.
Jöjjenek érte!
Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez,
végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés
doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:
- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?
Az orvos nagy vártatva válaszol:
- Ha lehet, meggyógyítom!
Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig
mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett.
Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál
nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők
mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:
- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak
megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét
meresztette.
- Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! - mondta
Matyi.
Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az
almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát.
Aztán azt mondta:
- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!
A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett.
Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerekkel; de az úr csak nyögni tudta,
amikor a doktor után kérdezősködtek:
- Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!
No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt
egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig
strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De
lassan el is felejtkezett róla.
Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas
Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat
megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment
el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát.
Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a
vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik
azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.
Ludas Matyi odalép, s azt mondja
annak az embernek:
- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem,
ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.
Az ember ráállt; azt mondja:
- Megteszem.
- No, hát - mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával
az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el
magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben
eloltják a gyertyáját.
Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a
város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a
hintóhoz, elkiáltja magát:
- Én vagyok Ludas Matyi!
De aztán jól megcsapkodta a lovát.
Hamar mondja erre Döbrögi úr:
- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a
gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!
A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a
másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az
üldözést.
A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen
odamondta neki:
- Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!
Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De
Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát
megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.
Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg,
ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.