Ahogy hazaértem a majorba, szülémet az asztalra
borulva találtam. Nem láttam az arcát, csak a meg-megránduló válláról láttam,
hogy sír.
- Lelkem jó anyám, mi történt?
- Énvelem semmi se, gyerekem - emelte fel könnyes
arcát -, hanem édesapádat nem tudom, mi leli.
Édesapám föltarisznyázva állt a kamrában. Deres
bajusza kikenve huszárosan. Rozsdás csőszpuska a vállán. Kormos vas piszkafa
szúrva a csizmaszárába.
- Hova, hova, édesapám?
- Még én se tudom, édes fiam. Ahol a haza hasznom
veheti. Ha katona kell, leszek katona, ha favágó kell, leszek favágó, ha
lóhajtó kell, leszek lóhajtó.
- Nem úgy lesz az, édesapám - állottam elébe.
- Hát hogy lesz, édes fiam?
- Hát így e! - akasztottam a válláról a vén mordályt a
magaméra. - Legény kell a hazának, nem öregember. Édesapám már eleget dolgozott
a hazáért, most már én vagyok a soros.
- Jaj, lelkem - szaladt be édesanyám -, de hát kicsi
vagy ám te katonának! Kisszékre kell álmod, ha lóra akarsz ülni.
- Gyalog is lehet szeretni a hazát, édesanyám -
mosolyogtam el magam, az egyik karommal az egyiküket, a másikkal a másikukat
ölelve át.
Bizony ránk estellett már, mire az anyám beleegyezett
abba, hogy elmenjek, az apám meg abba, hogy otthon maradjon. Különösen az
szolgált a szívére, mikor azt mondtam, hogy kije marad Tamás úrnak, ha ő is
világgá megy.
- Nem szabad azt a szegény, tehetetlen öregembert
magára hagyni abban a nagy kastélyban. Hát csak a cselédek legyenek vele meg a
halottak? Legjobb lesz az, ha édesapám marad itt meghitt emberének. Ennyit
megérdemelnek tőlünk a Malajdokiak.
De bizony még a cselédjei se maradtak az öreg
urasággal. Mind ott nyüzsgött az másnap a malajdoki piacon a többi hadba
készülő fiatalsággal. Még Bögre nemzetes úr is ott bukdácsolt a nagy kuruc
karddal. Akkora nemzetiszín pántlikával volt a derekára kötve, hogy lobogónak
is elég lett volna.
- Vagyunk itt annyian, Dióbél öcsém - szűrte a foga
közt a szót -, hogy a kurjantásunktól Bécsig szalad a német.
Hát voltunk sokan, az bizonyos, úgyhogy alig bírt
köztünk utat nyomkodni magának Málé Tót János. Az a gazdag paraszt volt ez, aki
valamikor a macskát megvette édesanyámtól. Azóta még hétszerte gazdagabb lett.
Az a hír járta róla, hogy vékával méri az ezüsthúszast, lapáttal szeleli a
papírbankót. De a leghíresebb mégiscsak a gőgösségéről volt.
- Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s
ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdeméért senkit meg
nem süvegelt. Hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fejénvalót,
akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy
leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg.
- Ha én mindenkinek visszaköszönnék, mindig járna a
karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen.
Most is mindenfelé lerepültek a süvegek a nagy
sokadalomban, amerre eldöcögött a sokpénzű ember, de ő még a fejével is olyan
kelletlenül biccentett vissza, mintha az is pénzbe kerülne. Annál mérgesebb
szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej közt meglátott egy darutollas süveget
valami nyurga fiatalember fejében. Sápadt, cinegelábú legény volt, csak a nagy
fekete szeme égett, mint a parázs. Sose láttuk azelőtt mifelénk, valami szegény
vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.
- Hát az miféle jöttment ott? - horkantott oda
gorombán Málé Tót. - Tán verebet tartogat a süvege alatt, hogy nem meri
megemelni?
- Nem ismerem kegyelmedet - felelte csöndesen a
diákféle.
- Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, ki vagyok,
mi vagyok? - kiabálta az öreg nekivörösödve. - Kapja le a süvegét,
fiatalember, mert száz sárga csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most
eresztették ki őket a körmöci ménesből.
Azzal ráütött a zsebére, úgyhogy megcsendültek benne
az aranyak.
De már erre még hátat is fordított a legény, s csak
úgy a válla fölül szólt vissza:
- Meg nem süvegelem senki száz aranyát.
Nevettek az emberek, tetszett nekik a helyre beszéd,
annál jobban megzavarodott Málé Tót János.
- Nini - mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a
száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sapkáját az ilyen
szegény diák!
A szegény diák megcsörrentette a markában az
átnyújtott ötven aranyat, belecsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a
kezével.
- Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Málé Tót
uramat -, nekem is van most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor
mért köszönjek én kelmédnek előbb, mint kelméd nekem?
De már erre egészen meghökkent az öreg. Különösen
mikor észrevette, hogy a falu népének is mosolyog a szája sarka. No, Málé Tót,
mindjárt oda lesz a becsület! Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.
Meg is próbálta nagyon alázatosra fogni a szót.
- Kedves öcsémuram - kérlelte szépen -, fogadja el
tőlem még ezt az ötven aranyat is, és tiszteljen meg érte a köszöntésével.
A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt
az öregre:
- Hát már mért köszönnék én kendnek, mikor kendnek
üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza! Aki pénzes, legyen kényes,
akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le a süvegét a magamformájú
módos ember előtt.
Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja
Málé Tót János, pedig lóhalálában gurult tovább a piacról. A diákember pedig
arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a szegényebbje legények közt. Nekem is
juttatott belőle kettőt.
- Látom, oda készültök, ahova én: Kossuth Lajos
katonájának. Jó lesz ez a kis költség útravalónak.
Azzal hátat fordított, és igyekezett elmenekülni a
hálálkodások elől.
- Jaj, csak a nevét mondja meg legalább az úr -
kiabáltak utána az emberek -, hogy tudjuk, kit emlegessünk.
- Petőfi Sándornak hívnak - szólt vissza a diákforma,
és búcsúzóban meglengette a darutollas kalapját.
Olyan név ez, amit mindig kalaplevéve fognak emlegetni
ezen a földön, míg csak magyarok élnek rajta.