Egyszer Mátyás király az országot járta. Egy este
vándorlásai közben egy ihásznál állt meg, és kérte, hogy fogadja fel
bojtárnak. Fiatal ember volt még akkor Mátyás király.
- Nem köll nekem ilyen nyeszlett kölök! - mondta az
ihász, de mivel már erősen estére járt az idő, megengedte, hogy ott
aludjon nála.
- Na, fiam, fogjál egy birkát! Levágjuk, aztán lesz jó vacsora! - mondta az ihász.
Gondolta, hogy mégiscsak megpróbálja, hátha ügyesebb,
mint amilyennek kinéz. Akárhogyan kergette, hajszolta a király az
állatokat, egyet sem tudott kifogni közülök. Mindegyik kiugrott a
kezéből, mert nem tudta, hol kell megfogni a birkát.
Nem hagyja ám magát a birka sem, ha arra kerül a sor.
Az ihász egyből megfogta a birkát, levágta, aztán finom paprikást
főzött a bográcsban.
- No, öcsém, akármilyen élhetetlen vagy, gyere csak ide, egyél eleget, van itt elég! - kínálgatta őt, mert jószívű ember volt.
Éhes volt már nagyon a király, alig várta, hogy
készen legyen a vacsora. Az ihász a bicskájával kiszúrta magának azt a
falatot, amelyik sorra következett, de a király csak nézett.
- Mi az, fiam, neked még bicskád sincsen? Milyen ember vagy te? - kérdezte tőle, de a király csak hümmögött.
Megsajnálta az ihász, aztán adott neki valahonnan egy
régi kusztorát, ami már semmire sem volt jó, de hát ha semmi sem volt,
hát az is jó volt. Nagyon megörült a király, mert szégyellt volna kézzel
nyúlni az ennivalóhoz, mikor az ihász olyan szépen evett. Hát így aztán
ketten ettek paprikást, szemben ültek egymással. Mátyás királynak
nagyon megtetszett néhány falat, aztán átnyúlt a bogrács másik felére,
az ihász elé, és ette a húst. Egy darabig csak nézte az ihász, aztán
megsokallta. Megfordította a bicskáját, megfogta a hegyénél fogva, aztán
jó nagyot ütött a király kezére.
- Jegyezd meg, öcsém, hogy nem illik a tálba más elé turkálni! Mindig csak magad elől egyél, öcsém!
Fájt nagyon a keze a királynak, de tetszett neki
nagyon, amit az ihász mondott, meg amit tett vele, mert neki is járt az
udvarába néhány magas rangú úr ebédre, és bizony neki sem tetszett, hogy
a tálban eléje vájkálnak. No, aztán hajnalban elköszönt az ihásztól,
elment hazafelé.
Egyszer csak két királyi belső ember érkezett az
ihászhoz a király parancsával, hogy ekkor meg ekkor jelenjen meg előtte.
Megmondták az ihásznak, hogy a városban melyik házban köll jelentkezni
néki. Főtt a feje az ihásznak, hogyan juthatott ő a királynak eszébe.
Nem csinált ő semmi olyast, amivel megharagíthatta volna a királyt. Mert
azt nem gondolhatta, hogy ő olyast tett volna, amiért kitűnteti őtet a
király. Hát egészen belebetegedett, mire elérkezett a rendelt nap.
Bement a megjelölt házba, ott már várta az ihászt két ember.
Megtisztálkodott, rendbe hozták teljesen a ruházatját, aztán bekísérték a
királyi palotába, mondták neki, hogy a király ebédre hívatta magához.
Nagyon csodálkozott ezen az ihász, elámult nagyon, hogy milyen fényes
gyülekezetbe került. Nem sokat nézelődhetett, mert két udvari ember
megmutatta neki, hogy hova kell ülnie. Éppen csak őrá vártak, mert amint
leült, a szolgák kihozták az ebédet. Finom birkapaprikás volt az ebéd,
olyan finom volt, mint amit ő szokott csinálni. Ízlett is nagyon az
ihásznak.
Nagy, hosszú asztal mellett ültek, az asztalfőn a
király ült egyedül, de az ihász nem ismert rá, pedig nem messze ült
tőle. Szembe vele valami fényes gróf, akire a király nagyon haragudott,
mert olyan természetű volt, hogy mindig a másik elé nyúlt, amikor ettek.
Most is úgy tett, a király csak nézte. Az ihász is nézte, de csak egy
darabig. Eszébe jutott, hogyan kell magyarosan megtanítani az ilyen
embert az illendőségre. Fogta a bicskáját, megfordította, és a hegyénél
fogva vette a kezébe, aztán jó nagyot ütött a gróf kezére.
- Tanulja meg, hogy nem illendő dolog más elé nyúlkálni a tálba!
- Maga meg ne tanítson engem! - kiabált a gróf.
- De bizony, fogadd csak meg ezt a tanítást, mert én
is megfogadtam! - szólt oda a király, aki nagyon örült az ihász
bátorságának.
- Az nem járja, hogy csak úgy ráüssön a kezemre! - kiabált a gróf.
- De bizony rá kell a te kezedre ütni, kedves grófom,
ha nem jót teszel azzal a finom kezeddel - mondta a király -, ez az
ember helyesen tett törvényt.
- Ilyen közrendű ember nem tehet törvényt egy grófon! - kiabált a gróf hangosan.
- De bizony tehet az törvényt még a királyon is, ha a
király olyat tesz, amit senki se tehet meg a másik ellen! - mondta a
király.
- Felséges uram, királyom, a király szent és sérthetetlen - mondta az ihász -, hogyan bántanám én a királyt ilyenért?
- Hát, nem emlékszel reá már, jóember? Hát nem emlékszel rá, mikor adtad nekem ezt a kést? - kérdezte a király.
Amikor az ihász megismerte, hogy a kést ő adta annak a
nyiszlett gyereknek, amilyennek akkor látta a királyt, a lábai elé
akart borulni.
- Ne tedd ezt, jóember, mert én tanultam tőled, de a gróf úr is tanult, és majd megfizeti neked a tanítást.
Akkor a gróf legszebb gyémántos láncát leakasztotta a nyakából, és a juhász nyakába tette.
- Köszönöm a tanítást, felséges királyom! - mondotta a királynak, de a király csak azt mondta:
- Ha én meg tudtam köszönni a tanítást ennek a
szegény ihásznak, te is meg tudod ezt tenni, kedves grófom. Addig
köszönd meg, míg jókedvem van! A nép jobban tudja, hogy mi az igazság
útja, mint a grófok. Ha a népre hallgatsz, mindig jót teszel!
Így aztán a gróf megköszönte a juhásznak, hogy
illendőségre tanította. Ezért mondta a nép, amikor meghalt Mátyás
király, hogy "oda az igazság", mert ilyen király sem előtte, sem utána
nem uralkodott a népen. Mert az uraknak más volt mindig az igazsága,
mint a népnek.