MEDVEANYA



A kis Uksedaiyihának nem voltak szülei, sem nagyszülei, de még közeli rokonai sem. A többi falubeli fiú olyan gonoszul bánt vele, hogy mindig csak sírt. Ahhoz meg még nagyon kicsi volt, hogy otthagyja a falut.
Egy nap aztán a meredek sziklafalnál játszottak, és a fiúk egy sötét barlangot találtak, mintha medvetanya lett volna. A legidősebb fiú ráüvöltött Uksedaiyihára:
- Mássz be a barlangba!
A gyerek sírva fakadt.
- Mássz be, vagy elpusztítalak!
Sírva bemászott hát, a fiúk pedig hatalmas köveket görgettek a bejárat elé, valósággal be­falazták Uksedaiyihát.
Eleinte semmit se látott a sötétben, de mihelyt szeme hozzászokott a homályhoz, megpróbálta szétrombolni a kőfalat, de mivel ez nem sikerült, körülnézett, hátha még egy kijárata van a barlangnak.
Az üreg nem volt nagyon mély, és ott, a fal mellett egy asszony ült, aki valójában nem volt más, mint a sündisznó.
- Ne gyere nagyon közel hozzám - mondta az asszony -, mert a ruhám megszúr. Tudom, mit tettek veled. Mindkettőnket befalaztak, de ne félj, holnap segítséget hívunk, hogy kiszabadul­junk innen.
Lefeküdtek és elaludtak.
Másnap kora reggel a sün fölkelt, és így szólt:
- Húzódj csak arrébb kicsit, hogy kiférjek melletted.
Kifurakodott a kisfiú mellett, és kiáltozni kezdett, az állatokat hívta segítségül. Jött is a róka, a farkas, a medve, az őz, a jávorszarvas és még sok más állat, odagyűltek a barlang szájához, és lerombolták a kőfalat. A sün kimászott, Uksedaiyiha követte.
- A fiúk elbántak ezzel a gyerekkel - mondta megmentőiknek, akiket Uksedaiyiha éppen olyan emberi lénynek látott, mint önmagát. - Ki vállalkozik, hogy vigyáz rá?
- Majd én! - szólt a farkas.
- Nem - felelte a sün -, te nem vigyáznál rá, mert mindig éhes vagy. Előbb-utóbb megölnéd és fölfalnád.
- Akkor hát én! - mondta a róka.
- Nem, nem, hiszen te is mindig éhes vagy, s amellett egész nap csak rohangálsz.
- Én talán gondját viselhetném - szólalt meg most a jávorszarvas.
- Nem, te sem vigyáznál rá. Nagyon sokat rohangálsz, s ha magaddal vinnéd, le találna esni a hátadról, és kitörné a nyakát.
- Hát én nem vállalkozhatnék rá? - kérdezte félénken az őz.
- Nem, nem. Te is állandó sietségben vagy, biztosan elszaladnál mellőle.
Végül aztán a medve szólalt meg:
- Azt hiszem, én gondoskodhatnék róla. Eljátszhatna két gyermekemmel.
- Igen, igen, ez jó lesz, te jól gondját viseled gyermekeidnek.
Így hát Uksedaiyiha elment a medvével, és ott élt nála a fa gyökerei közé épült otthonában. Ott játszott hát a medve fiával, lányával, és megtanulta a nyelvüket is. A medvefiú néha levetette a ruháját, és kölcsönadta Uksedaiyihának, ilyenkor a kisfiú éppen olyan ügyesen mászott föl a fára, mint a medvék.
Egy reggel medveanya így szólt családjához:
- Menjünk, gyerekek, bogyót szedni, ilyenkor már nagyon sok van.
El is indultak, és hamarosan igen gazdag bogyólelőhelyre találtak, medveanya itt letette a kosarát.
- Itt maradunk és szedegetünk - mondta. - Uksedaiyiha, járd körül a helyet, és üvölts, amilyen hangosan csak tudsz, hogy elriassz mindenkit, aki itt bogyót szedegetne.
Uksedaiyiha így is tett.
Ott szedegették aztán a bogyót napnyugtáig, akkor pedig hazatértek, a kosaruk színültig telt édes bogyóval.
Jött az ősz, és medveanya így szólt:
- Az erdő tele van ilyenkor mogyoróval. Tudok nem messze egy remek helyet, minden évben ott szoktam szedni. Menjünk oda holnap: vajon találunk-e sokat most is?
Másnap odamentek.
Mikor odaértek, medveanya így szólt Uksedaiyihához:
- Szaladj itt körbe, és üvölts!
Úgy is tett.
- Minden rendben van, anya - mondta a fiú, mikor visszatért -, senki sincs a közelben.
Gyűjtötték a mogyorót egész nap, napnyugtakor pedig hazatértek tele kosárral, és a sok mogyorót a gyökerek alá rejtették.
- Holnap újra oda kell mennünk - mondta medveanya -, sokat kell összegyűjtenünk, hogy télen át ki ne fogyjunk belőle.
Másnap újra odamentek hát, összegyűjtöttek még egy teli kosárral, s ezt is a gyökerek alá rejtették.
Másnap reggel medveanya vezetésével elindultak téli szállást keresni. Hosszan-hosszan vándoroltak az erdőrengetegben, míg végül egy nagy fához értek.
- Várjatok itt lent, gyerekek - szólt medveanya, és fölmászott.
A három gyerek lent maradt és figyelt. Medveanya hirtelen eltűnt egy odúban, néhány percig odabenn maradt, aztán újra előbukkant, lecsúszott a fa törzsén, és így szólt:
- Ez az odú remek téli szállás lesz. Visszamegyünk, és áthozzuk ide mind a mogyorónkat.
Visszatértek hát régi otthonukba a gyökerek közé, és ott aludtak.
Medveanya másnap korán kelt, négy batyuba kötötte a mogyorót, egy nagyot magának, három kisebbet pedig a gyerekeknek szánt.
Ki-ki vállára vette a terhét, és elindultak az erdőrengetegben a nagy fa felé.
Medveanya fölmászott batyujával az odúba, aztán hívni kezdte a gyerekeit, hogy kövessék. Fia, lánya minden nehézség nélkül fölmászott, de Uksedaiyiha nem tudott lábával a törzsben megkapaszkodni, ott állt szomorúan a fa alatt. Fogadott fivére lenézett, s azonnal megértette, mi a baj.
- Vedd föl ezt! - kiáltotta, és ledobta a ruháját Uksedaiyiha lába elé.
A fiú felöltötte, és már mászott is, pillanatok alatt könnyedén fölért az odúba, amely kellemes meleg volt és nagyon otthonos.
Alig rendezkedtek be új otthonukban, mikor az idő hirtelen megváltozott, megjött a hideg, és hullott a hó. Többé ki sem bújtak az odúból, odabent játszadoztak, ették a mogyorót, és sokat-sokat aludtak.
Ifjú volt még a tél, mikor egy reggel medveanya így szólt Uksedaiyihához:
- Nézz csak ki, nincs-e valaki a közelben!
A fiú kinézett, és egy férfit látott.
- Egy férfi jár erre! - kiáltotta.
Medveanya botot ragadott, és a betolakodó felé bökött vele. A bot nőtt, növekedett, egészen a férfi mellkasáig, s így sikerült útját eltéríteni a nagy fától.
- Elment - szólt medveanya -, de néhány nap múltán jön még egy. Lehet, hogy ő sem vesz észre bennünket.
Néhány nap elteltével így szólt Uksedaiyihához:
- Most már itt lehet az a másik. Nézz csak ki, és mondd meg, itt van-e már!
Uksedaiyiha kinézett.
- Igen, anya, ott jön! Mintha gőz venné körül az arcát.
- Ez azért van, mert meleg ételt eszik. Sohasem fog megközelíteni bennünket.
Botjával ismét bökött egyet a férfi felé, és sikerült is eltérítenie a nagy fától.
Néhány nap múltán újra megszólalt:
- Még egy férfi közeledik. Nézz csak ki újra!
Uksedaiyiha kinézett.
- Ez a férfi gallyakat vág, anya.
- Ó, igen, ő sem talál ránk - felelte medveanya, és botjával a férfi felé bökött.
Később Uksedaiyiha ismét kinézett, egy férfit vett észre, akinek mintha egy rocska lett volna a fején. Vadász volt ez, aki sohasem hasalt le a forráshoz, hogy igyék, hanem rocskával merített belőle.
- Az a rocska, amit magával cipel, megakadályozza abban, hogy ránk találjon - szólt medve­anya, és feléje bökött a botjával.
Tavaszra hajlott már az idő, mikor medveanya ismét azt mondta, nézzen csak ki még egyszer.
- Egy férfi közelít, nagy kukoricakenyér-darabok állnak ki a szájából.
- Ó, ő a nagyétkű, aki addig eszik, míg az utolsó morzsáig föl nem falt mindent. Ő sem láthat meg bennünket. - S ezzel eltérítette őt is.
Végre megjött a tavasz.
- Most már elhagyhatjuk az odút - szólt medveanya.
Lemásztak, és útra keltek, hogy nyári szállást keressenek. Találtak is végül megfelelő helyet a sziklák között. Néhány könnyebb sziklát arrébb hengerítettek, a nedves leveleket félresöpör­gették, és szárazat hoztak a helyébe. A gyerekek otthon maradtak játszani, amíg medveanya elment, hogy jó bogyólelőhelyet keressen.
Az idő fölmelegedett, a bogyók beértek. Medveanya elvezette gyerekeit az új lelőhelyre. Mikor odaértek, elküldte Uksedaiyihát, hogy riassza el az idegeneket. Napnyugtakor tele kosár­ral tértek vissza a sziklákhoz. Így szedegették nap nap után a bogyókat, és amit nem tudtak megenni, azt elrejtették sziklatanyájukon.
A nyár folyamán időről időre vadászok zavarták meg nyugalmukat, de valahányszor csak a közelükbe férkőzött valamelyik, medveanya kiszórt néhány fajdtollat. A tollak madárrá változtak; fölröppentek a fajdok, és elcsalogatták a vadászt.
Őszre fordult, és medveanya így szólt Uksedaiyihához:
- Jön majd egy vadász, aki biztosan ránk talál, mert az arca mindkét irányba fordul egyszerre, a kutyájának pedig négy szeme van. De ez még nem is minden. Nagyon lassan jár, gyakran megáll és körülnéz. Nézd csak meg, vajon nem jön-e máris!
Uksedaiyiha kinézett, és látta, hogy egy férfi közeledik. Lassan lépegetett, közbe-közbe gyakran megállt és körülnézett. Kutyájának mindkét szeme fölött egy-egy fehér folt ragyogott, olyan volt a derék állat, mintha nem is két, hanem négy szeme lett volna.
A fiú elmondta medveanyának, mit látott.
- Nincs mentség - szólt medveanya -, ki kell mennünk. Én megyek először, te fiam, kövess engem. Aztán te következel, Uksedaiyiha, és vezesd magad mögött a kis húgocskádat. Ha elmondod a vadásznak, hogy ő a húgod, megkegyelmez neki. Viseld gondját annyi ideig, ameddig én gondoskodtam rólad, ha az idő betelik, engedd szabadon.
A kutya szagot fogott, és fölfedezte őket. Vad ugatásba kezdett.
Medveanya kiszórt néhány fajdtollat, egész fajdcsapat röppent föl nagy hangosan, de a kutya csak rövid ideig üldözte őket, aztán visszatért a medvetanyához. A vadász közelebb jött.
- Jaj, nem bírom tovább - sóhajtott medveanya. - Most már elő kell bújnom - ezzel fölvette a batyuját, és kilépett.
A vadász azon nyomban rálőtt, amint föltűnt. Medveanya szaladt még néhány métert, aztán összeesett. Uksedaiyiha úgy látta, hogy a földön fekvő tetem csak a batyu, amit medveanya eldobott, ő maga azonban szerencsésen megmenekült.
Most a fiú vette vállra batyuját, és már ment is kifelé. Ő sem szaladhatott tovább, mint az anyja, s máris összerogyott a vadász nyilától találva. Uksedaiyiha azonban tudta, hogy csak a batyuját ejtette el, ő maga megmenekült, akárcsak medveanya.
Most Uksedaiyiha lépett ki.
A vadász leeresztette íját.
- Miért nem jöttél te előre?! - kiáltotta. - Nem öltem volna meg társaidat, ha te lépsz ki először.
- Nem is ölted meg őket - felelte a fiú -, egyszerűen csak leejtették a batyujukat.
Most a kis medvelány is előbújt, szorosan Uksedaiyiha mögé rejtőzött védelmet keresve.
A kutya ugatni kezdett, és már rá is rohant volna, ha a vadász le nem inti.
Uksedaiyiha aztán elmondta történetüket:
- Medveanya viselte gondomat két nyáron és egy télen át. Megígértem, hogy ugyanennyi ideig gondoskodom húgocskámról, aztán pedig szabadon engedem. Addig velem marad.
A vadász az elejtett medvebőröket összegöngyölte, a hátára kötötte, aztán elvezette Ukse­daiyihát és medvehúgocskáját a faluba.
- Én nem megyek be a kunyhódba - szólt a medvelány -, idő múltán haza kell térnem. Köss valami jelet a nyakamba, hogy az emberek fölismerjenek, és le ne lőjenek. Inkább alszom idekint.
Uksedaiyiha vörös kötelet kötött a nyakába, s a medvelány mindenhova követte két nyáron és egy télen át. Akkor aztán így szólt hozzá:
- Most már vedd le rólam a kötelet, mert hazatérek. Ha vadászni mégy, sohase ölj meg ilyen kicsi medvét, amilyen én vagyok. Ég veled!
Mikor elment, Uksedaiyiha továbbvándorolt a vadásszal erdőről rengetegbe, rengetegből va­don­ba. A medveanyónál töltött idő képessé tette arra, hogy felismerje azt a titokzatos füstszerű felhőt, mely a medvetanyák fölött lebeg. Társát mindig a legnagyobb medvék nyomára vezette, ezek tanyája fölött lebegtek a legnagyobb felhők.
Senki soha nem látta ezt a két férfit, pedig talán még mai napig is medvékre vadásznak.