Egyik nap
Rémusz bácsi ezt kérdezte a Kisfiútól:
- Ha a
Teknős és a Medve kiáll egymással kötélhúzásra, mit gondolsz: melyikük lesz a
győztes?
- A Medve -
vágta rá a Kisfiú. - Mert ő az erősebb.
- Ezt
gondolta a Medve is - bólintott az öreg. - Csakhogy megfeledkezett ám arról,
hogy: „Többet ésszel, mint erővel!”
- Ésszel is
lehet kötelet húzni? - kérdezte a Kisfiú.
- Néha még
azt is lehet - felelte Rémusz bácsi. - Mindjárt meghallod, hogyan.
Mezeiné asszonyság és a leányai egy este szilvalekvárt főztek egy nagy kondérban. Odagyűltek a szomszédok is, segíteni, kóstolgatni. A Medve fát hordott az erdőről, a Róka a tüzet élesztgette, a Farkas egy nagy főzőkanállal a fortyogó, sűrű levet kavargatta, a Nyúl a bárány kisasszonykákkal együtt fazekakat, bögréket, csuprokat, köcsögöket mosogatott, hogy legyen mibe tölteni a lekvárt, ha megfőtt.
Ott volt
Teknős apó is. Hát neki mi hasznát vehették?
- Lányok,
hozzátok a hintaszéket - rendelkezett Mezeiné -, és tegyétek fel rá Teknős
apót.
- És mit
csináljak odafent? - tudakolta az apó.
- Figyeld,
hogy nem fut-e ki a kondérból a lekvár. Kár lenne minden cseppért.
Így is
történt. A lányok vitték a hintaszéket, felsegítették rá a Teknőst, a Teknős
pedig vigyázott, hogy ki ne fusson a kondérból a lekvár.
Mezeinének
mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A Farkasnak
ezt mondta:
- Igazán
szép dolog, hogy ilyen szorgalmasan kevergeted ezt a fortyogó, sűrű levet.
Pedig ugyancsak csípheti a szemedet a füst meg a gőz!
- Ó, szót
sem érdemel - felelte udvariasan a Farkas. - Ezért a kis kellemetlenségért
bőven kárpótol a lekvár finom szaga.
A Rókához
így szólt az asszonyság:
- Tudom,
nagy szívesség, hogy a tüzet élesztgeted. Hiszen az is megeshetik, hogy egy
szikra megpörzsöli a bundádat.
- Nem az
első pörzsölés lesz rajta - legyintett a Róka. - Különben is, vigyázok magamra.
A Nyúlhoz
ezzel lépett oda:
- Látom,
milyen szép tiszta minden fazék, bögre, csupor, köcsög! Ez a te érdemed, kedves
Nyúl szomszéd, mert a lányaim ugyan nem valami szorgalmasak a mosogatásban.
- Éppen
ellenkezőleg, tisztelt asszonyság - válaszolta a Nyúl. - A kisasszonykák nagyon
is szorgalmasak. Valóságos élvezet velük a munka.
A Teknőst is megdicsérte:
- Nagyon
hálás vagyok, hogy olyan éberen vigyázol a lekvárra. Neked köszönhetjük, hogy
nem futott ki a kondérból.
- Szó, ami
szó, eddig nem is igen akart kifutni belőle - vallotta be őszintén a Teknős.
A Medvének
pedig ezt mondta az asszonyság:
- Te végzed
a legnehezebb munkát. Nem gyerekség ám ennyi fát idehordani az erdőről!
- Ki végezze
a nehéz munkát, ha nem én? - felelte önérzetesen a Medve. - Hiszen én vagyok a
legerősebb köztetek!
- Ami igaz,
az igaz - mondta Mezeiné. - Mindenki tudja, hogy ezen a környéken a Medve a
legerősebb állat.
- Persze,
mindenki tudja - helyeseltek a vendégek, akik bármennyit civakodtak is máskülönben,
most a háziak kedvéért (meg a jó szilvalekvár kedvéért is) igyekeztek finoman,
nyájasan viselkedni.
A Teknős
azonban váratlanul felnevetett a hintaszéken.
- Mit
beszéltek?! - kiáltotta. - Azt mondjátok, hogy a Medve a legerősebb állat a
környéken?
Mezeiné
megütődve tekintett rá.
- Miért? -
kérdezte. - Talán ismersz erősebbet?
- Hogy
ismerek-e? - kacagott a Teknős. - Már hogyne ismernék! Olyan jól ismerem, hogy
jobban már nem is lehet.
- Nono! -
pödörte meg a bajuszát a Medve. - Szeretném én látni azt az állatot!
- Hiszen már
látod is! - felelte Teknős apó.
A Medve
körüljártatta a tekintetét a szobában. Sorra vette valamennyit: a Farkast, a
Rókát és a többieket - még a Nyulat is.
- Nem látom
sehol - jelentette ki végül.
- Nem is
láthatod, ha éppen oda nem nézel, ahová kellene - kuncogott az apó.
- Mondd meg
már, ki az a nagy erős állat? - unszolta Mezeiné.
- Nem más,
mint én! - felelte az apó.
- Te? -
csodálkozott a Medve (és vele csodálkoztak a háziak is, a vendégek is). -
Hiszen talán te vagy a leggyengébb az egész társaságban!
- Az igazat
megvallva, engem is meglep a dolog - mondta a vendéglátó asszonyság. - Mert azt
mindig tudtam, hogy sok eszed van, és nagyon kemény páncélt hordasz, de hogy
olyan borzasztóan erős is vagy, azt most hallom először.
- Ha annyira
csodálkoztok - válaszolta a Teknős -, legjobb, ha próbát teszünk.
- Birkózást
ajánlasz? - kérdezte a Medve, és mindjárt gyürkőzni is kezdett.
- Inkább
kötélhúzást - felelte a Teknős. - Hol egy jó erős kötél?
Hamar
kerítettek egy vastag, hosszú kötelet. Megállapodtak abban, hogy a Medve
megfogja a kötél egyik végét, a Teknős a másikat, és a Farkas vezényszavára
mindketten akkorát húznak rajta, amekkorát csak bírnak. Így aztán kitudódik,
hogy melyik az erősebb.
- Csak egy
kikötésem van - tette hozzá az apó -, mégpedig az, hogy a kötél végével a víz
alá merülhessek. Biztosabban állok odalent az iszapban, mint idekint a
szárazföldön.
- Elfogadom
a kikötést - felelte a Medve. - Mert én meg biztosabban állok idekint a szárazföldön,
mint odalent az iszapban.
Ebben is
megegyeztek hát. Valamennyien levonultak a folyóhoz - kivéve a báránykisasszonyokat,
akiknek, bármennyire duzzogtak is, otthon kellett maradniuk, hogy a lekvárra
vigyázzanak -, és felsorakoztak a parton.
- A
versenyzők foglalják el helyüket! - rendelkezett a Farkas.
A Medve
fogta a kötél egyik végét, és elsétált vele az erdő felé, a Teknős fogta a
kötél másik végét, és lemerült vele a víz alá.
Egy idő
múlva a Farkas megkérdezte:
-
Elkészültetek?
- Hajjaj, már
régen! - felelte a Medve.
A Teknős is
felbukott a víz alól.
-
Elkészültem! - válaszolta ő is.
De hogy
mivel készült el igazában, azt nem mondta meg senkinek.
- Mivel készült el? - érdeklődött a Kisfiú.
- Nem
találod ki? - felelte Rémusz bácsi. - Annyit elárulok, hogy a folyó vize igen
zavaros volt.
- Megkért
egy másik teknőst, hogy segítsen neki?
- Dehogyis!
- mondta az öreg. - A Medve nem két, hanem akár száz teknőssel is könnyen
elbánt volna. Egészen más dolgot művelt a Teknős odalent a víz alatt.
- Odakötötte
valamihez a kötelet?
- Okos fiú
vagy! - felelte Rémusz bácsi. - Éppolyan okos, mint Teknős apó. Mert azt
csinálta csakugyan: odahurkolta a kötél végét egy vastag gyökérhez. Azt húzza
el a Medve, ha olyan nagyon erős!
- Tehát elkészültetek mind a ketten - állapította meg a Farkas. - Hát akkor: vigyázz!... Rajta!
A medve
kezdetben csak amúgy fél kézzel rántott egyet a kötélen.
Gondolta: az
is elég lesz. Csak amikor érezte, hogy a kötél nem enged, akkor fogta két
marokra. Nagyot húzott rajta: hiába.
Megfordult,
átvetette a vállán a kötelet, nekifeszült. De most sem sikerült kirántania a
vízből az apót.
- Ejnye, azt
a hét meg a nyolc! - dörmögte. - Csak nem tesz csúffá egy ilyen hitvány kis
teknős, akinél a fél talpam is nagyobb?
Megint
fordult egyet, nekivetette a lábát egy cöveknek. Cibálta, rángatta a kötelet:
hasztalanul. A végén a cövek is kidőlt, de a Teknős még mindig ott
terpeszkedett, ahol az imént. Szemlátomást nem is igen erőlködött.
- Háromig
számolok - hirdette ki a Farkas. - Ha a Medvének addig sem sikerül kimozdítania
a helyéről a Teknőst, akkor elvesztette a mérkőzést.
- Szép
lassan számolj! - mondta az apó. - Mert én nem háromig, hanem akár százig is
bírom.
Hanem a
Medve háromig sem bírta. Keze-lába remegett a fáradtságtól. Eleresztette a
kötelet.
Abban a
pillanatban a Teknős észrevétlenül leoldotta a kötél másik végét a víz alatti
gyökérről, és kimászott a partra.
- No,
belátod-e már, hogy én vagyok az erősebb? - kérdezte a Medvétől.
- Cickány
legyek, ha egy szót is értek az egészből! - csóválta a fejét a Medve.
- Ha akarod,
még egyszer megpróbálhatjuk - ajánlotta az apó.
De mielőtt a
Medve válaszolhatott volna, megszólalt Mezeiné asszonyság:
- Azt
hiszem, közben megfőtt a lekvár. Gyerünk haza: ilyen szép mérkőzés után valamennyiünknek
jólesik majd egy kis kóstoló.
- Én is szeretem a szilvalekvárt - mondta a Kisfiú.
- Jó is az!
- felelte Rémusz bácsi. - Eredj haza gyorsan, hátha éppen lekváros kenyeret
kapsz vacsorára!
- Hátha! -
mondta a Kisfiú, és hazaszaladt.