Élt egyszer
egy ember meg a felesége. Volt két gyermekük - kisfiú és kislány. Ezen kívül
volt egy vörös tehenük is. Az ember pásztorkodott. Amikor egy idő múlva meghalt
a felesége, megnősült másodszor. A mostoha nem szívelte a két gyermeket. Mikor
az ember kérdezte a feleségét, miért nem viseli gondját a gyermekeknek, az
asszony így felelt:
- Jobb lesz,
ha hallgatsz, a gyermekeket nem én szültem, miért viseljem gondjukat!
A pásztor
látta, hogy az asszony üti, kínozza a gyermekeket, kiküldte a nyájjal őket a
legelőre, hogy ne legyenek odahaza.
A vörös
tehén így szólt a gyermekekhez:
- Ne
féljetek, gyermekecskéim, majd én vigyázok a nyájra.
És csakugyan:
a tehén egész nap őrizte a csordát, este pedig összeterelte, a gyermekeknek
csak haza kellett hajtani. A mostoha a gyermekeknek mindennap egy darabka
száraz kenyeret adott. De ahányszor csak leültek megenni a kenyerüket, a vörös
tehén mindig odaballagott hozzájuk, hagyta magát megfejni, így mindig tejjel
ették a kenyeret.
Telt-múlt az
idő, és a mostohának is született egy kislánya. Mikor betöltötte a tizedik
évét, az anyja őt is kiküldte a csordával a legelőre, de amikor elbocsátotta
hazulról, az árváknak megparancsolta:
- Amit ti
magatok esztek, azt adjátok enni az én leánykámnak is, hadd hízzon meg ő is
olyan jól, mint ti.
Mindennap
adott a mostoha a saját lányának négy-öt kis cipót.
Akkor a
vörös tehén azt mondta az árváknak:
- Nem baj,
hadd igya csak a tejemet ez a kislány is. Nektek édes, de neki keserű lesz a
tejem.
A mostoha
leánya csak egyre sorvadt, míg a pásztor árvái szépen cseperedtek. A pásztor
vénségére már nem is járt ki a nyájjal.
Azt kérdi
egyszer a mostoha a lányától:
- Hogy lehet
az, hogy neked mindennap öt cipót adok, nekik meg kettőjüknek egy-egy lepényt,
ők mégis híznak, te meg csak sorvadsz?
- Anyám, a
vörös tehén teje nekem keserű, ők meg azt mondják, hogy nekik édes.
- Nos, ha
így van - szólt a mostoha -, csak jöjjön haza az a vörös tehén!
Másnap kora
reggel azt mondja a mostoha az urának:
- Látod,
hogy sorvad a leányom. Álmomban megjelent egy szent, aki azt mondta, hogy ha
levágjuk a vörös tehenet, és feláldozzuk a leánykáért, akkor meggyógyul.
- Miből
élünk meg akkor, ha levágjuk a vörös tehenet? Ki ad nekünk tejet meg túrót?
- No, tégy,
ahogy akarod, de a vörös tehenet le kell vágnod.
Az asszony
addig erősködött az urának, míg rá nem szánta magát, hogy levágja a vörös
tehenet. Mikor ezt a vörös tehén megtudta, nagyon búnak eresztette a fejét.
- Mért vagy
olyan bús, tehénkénk? - kérdezték az árvák, amint odament hozzájuk, hogy táplálja
őket.
- Drága
gyermekek, az az átkozott mostohátok azt követeli, hogy engem vágjanak le,
áldozatul a lányának.
- Tehénke
anyácska, mi estére megkérjük, megcsókoljuk kezét, lábát, csak hogy téged meg
ne öljenek.
- Nem,
gyermekek, azt ne tegyétek, mert még megver benneteket, az pedig nekem fájna.
De hallgassatok ide, mit tanácsolok én nektek: amikor engem megölnek, véremmel
titokban kenjétek be arcotokat, úgy ragyog majd tőle, mint az aranyszövet:
utána szedjétek össze csontjaimat és patáimat, s ássátok el a jászol alá.
Valamikor még szükségetek lehet rájuk.
Az árvák
keservesen sírva fakadtak.
Nehéz volt a
tehén szíve, odament hozzájuk és megkérdezte:
- Miért
sírtok, gyermekeim?
- Ki visel
majd gondot ránk, ki táplál bennünket, ha téged levágnak, tehénkénk?
- Gyertek
velem, van itt egy öreganyó, majd rábízlak benneteket.
A vörös
tehén elvezette a gyermekeket az anyókához, kihívta, és kérdezte tőle:
- Tudod-e,
hogy engem meg akarnak ölni?
- Tudom.
- Íme,
gondjaidra bízom a gyermekeimet. Az isten nevére kérlek, szeresd őket.
- Jól van,
jól van, tehénke.
Visszatérve
az anyókától, a vörös tehén megparancsolta a gyermekeknek, hogy a fejéről
vágják le az egyik szarvát.
- Amikor
enni akartok, csak szívjátok meg s jóllaktok. A mezőn meg majd ez az anyóka
vigyáz rátok.
Reggel a
tehenet leölték. Az árvák felfogtak véréből egy csuporral, titokban magukkal
vitték, bekenték vele arcukat, s nem lehetett rájuk ismerni, mintha csak
aranyszálból szőtték volna őket, úgy ragyogtak.
Mikor a
mostoha leánya megkóstolta a tehén húsát, az annyira ízetlen volt, mintha csak
szalmát rágott volna. Amikor pedig az árvák kóstolták meg, olyan ízletes volt,
mintha mézet ennének. Azután a gyermekek úgy, ahogyan a tehén meghagyta nekik,
összeszedték csontjait, koponyáját, patáját, és elásták a jászol alá. Azután
mindig, valahányszor megéheztek, odamentek a jászolhoz, megszopták a szarvat
és jóllaktak. A mostoha aztán etette bőségesen a leányát, de az árváknak még
egy darabka kenyeret sem adott.
Mikor a tél
beállt, meghívták őket lakodalomba. A mostoha cifrán felöltöztette a lányát, s
magával vitte, az árvákat meg otthonhagyta. A jászol alól akkor a vörös tehén
hangja hallatszott; az odújából előjött az anyóka, kibontotta a jászol alját,
fényes ruhákat szedett elő onnan, s felöltöztetve az árvákat, magával vitte
őket a lakodalomba.
A násznép
között meglátta őket a mostoha, de nem ismerte fel, csak úgy magában
sóhajtozott: „Istenem, milyen szerencsés, akinek ilyen gyermekei vannak! Mit
nem adnék, ha ezt a legénykét a szülei összeházasítanák az én leányommal!”
Mikor
oszolni kezdett a vendégsereg, az anyóka az árvákat időben hazavitte, levette
róluk a csodálatos szép ruhát, és visszatette a helyére, a gyermekekre pedig
ráadta ismét régi rongyaikat. Amint eltávozott, az árvák visszaszaladtak
helyükre, és lefeküdtek aludni. A mostoha hazajött, felverte az árvákat, és azt
mondta mostohalányának:
- Mit
alszol, te ilyen-olyan! Ha ott lettél volna a lakodalomban, micsoda két
gyermeket láthattál volna ott! A kislánynak még a papucsa is ezüstből volt, a
fiúnak meg sáraranyból. El sem tudom mondani, milyen gyönyörűségesen szépek
voltak! A kettőnek a ruháját még egy millióért sem lehetne megvenni.
- Anyánk,
hát miért nem vittél el bennünket a lakodalomba?
- Éppen csak
ti hiányoztatok onnan! Ha ti is odajöttök, még valakinek a lába alá kerültök,
és széttapos benneteket.
Következő
nap a mostoha egy üstöt állított az árvák elé, beleszórt egy mérő kölest, és
így szólt:
- Sírjatok
most, de úgy, hogy könnyeitek lepjék el a kölest.
Ő maga pedig
felöltöztette megint a lányát, s vele együtt ment a lakodalomba.
A mulatság
után az anyóka ismét idejében hazavitte a gyermekeket, mielőtt a vendégek
oszolni kezdtek volna. Amint elmentek a királyfi halastava mellett, a
leánykának leesett a lábáról az egyik papucsa, és belepottyant a vízbe.
- Néni,
kedves, mit csináljak, beleesett az egyik papucsom a vízbe.
- Nem baj,
gyermekem, csak gyerünk gyorsan, mielőtt még a mostoha hazaérne. Még meglát
benneteket, és elveszi ruhátokat.
Az anyóka
megint levette a gyermekekről az új ruhát, elrejtette a jászol alá, rájuk pedig
feladta a régit. A gyermekek meg amint hazaértek, lefeküdtek aludni. Egy idő
múlva megérkezett a mostoha is, felköltötte az árvákat.
- Mit
alusztok, ilyenek-olyanok! A tegnapi gyermekek ma másik ruhában voltak a lakodalomban.
De a végén olyan gyorsan eltűntek, mint a villám.
Reggel,
mikor a királyfi itatni küldte lovát a tóhoz, bármint próbálkoztak vele, a ló
nem akart a vízhez menni. Jelentették a királyfinak. Odament a királyfi, s
amint megpillantotta a vízben a csillogó holmit, rögtön megparancsolta, hogy
dobjanak be horgot, és szedjék ki onnan. Amint kihúzták a papucsot, a királyfi
sokáig forgatta, nézegette, majd elvitte a királyhoz, és így szólt hozzá:
- Király
atyám, vagy megkeresed nekem azt a leányt, aki ezt a papucsot viselte, vagy
öngyilkos leszek.
A király
hírnököket küldött széjjel, hogy valamennyi asszony, leány, aki csak az
országban található, az mind menjen a királyi udvarba. Meg is jelent mindenki,
az árva leányt kivéve. A mostoha azt mondta neki:
- Ugyan már,
mit keresnél ilyen csupaszon a királyi palotában! Inkább elküldöm az én
lányomat - s azzal fogta a leányát, s a királyi udvarba ment vele.
A király
felpróbálta a papucsot valahánynak, de egyiknek sem illett a lábára. Amikor megtudta,
hogy hiányzik egy leány, a király rögtön kerestetni kezdte. Felkutatták a
mostoha leányt, s a palotába vitték: felpróbálták neki a papucsot, s hát az úgy
a lábára illett, mintha a leányka abban született volna! Amikor ezt látta,
megszólalt a királyfi:
- Ő az
enyém, s nem is akarok mást!
Erre a
király, a királyné, a vizírek, a vendégek mind próbálták lebeszélni
szándékáról.
- Nem! Őt
kell feleségül vennem! - hajtogatta a királyfi.
Kifaggatták
a leányt, mire elmondta:
- Van egy
idős édesapám, egy mostohám, egy mostohanővérem és egy édesbátyám.
- És hol a
másik papucs?
- Azt nem
tudom, azt csak az én öreg anyókám tudná megmondani.
Azzal a
leányka hazatért, a mostoha pedig ottmaradt a királyi udvarban, és egyre
próbálta lebeszélni a királyfit. De a királyfi nem engedett. Otthon a leányt
magához hívta a vörös tehén koponyája:
- Gyermekem,
küldd el bátyádat a királyfihoz, hogy mondja meg neki: estére eljön az öreg anyóka,
és hozzá adja a leányát.
Mikor ez
megtörtént, a király elment a leánykához. Az anyóka szépen felöltöztette, és elbocsátotta
a királyfival. A királyfi feleségül is vette. Elmúlik egy hét, jön a mostoha,
hogy meglátogassa mostohalányát, s mindjárt meg is kérte a királyt, hogy
engedje el vele a menyecskét két napra. A király elengedte. Két nap múlva a
mostoha saját lányát öltöztette a mostohalány ruhájába, és őt vitte vissza a
királyhoz, maga pedig hazatért.
Este, mikor
a királyfi bement a feleségéhez, és látta, hogy az nem az ő felesége, ment s elmondta
a királynak a mostoha és leánya turpisságát. Akkor a király azt parancsolta,
hogy a mostohát és a leányát hajuknál fogva két ló farkához kössék, mindegyikre
felültettek egy-egy legényt s kiadta nekik:
- Addig
hajszoljátok a lovakat, míg ebből a két nőszemélyből nem marad más, mint a
fejük.
A legények
végrehajtották a király parancsát, odavitték hozzá a két nő fejét, mire a
király elrendelte, hogy vétküket írják papirosra, ragasszák rá a két fejre, s
tűzzék póznára, hogy mindenki megláthassa.
Ők elérték a
céljukat, érjétek el ti is célotokat.