Metrómese

A metrószerelvény begördült a remízbe, hogy megérdemelt éjszakai nyugovóra térjen. A kocsik fáradtan nyújtózkodtak, ellazították rugóikat, egy-két álmos pillantás után a szemük is bekoppant. Csak a 336-os kocsi figyelt éberen, mintha a többórás gurulással még nem járt volna le a szolgálata. Ajtói lélegzet-visszafojtva várták, hogy a remízmester egy gombnyo­mással becsukja a kerekeken gördülő kaput, s odakintről eloltsa a villanyt. A mélyfekete remíz-éjszakában azonnal izgatott sugdolódzás kezdődött.

- Hurrá, én győztem - sisteregte diadalmasan az Első Ajtó.

- Az korántsem biztos - mondta a Harmadik. - Mondd a számot!

- Hetvenkilenc.

- Lemaradtál. Kettővel megelőztelek - örvendezett a Második Ajtó -, rajtam nyolcvanegy ember járt át az utolsó fordulóban.

- Nyolcvanegy!? Az lehetetlen - hitetlenkedett a Harmadik -, akkor rajtam miért csak negy­ven­négy? Biztos, hogy jól számoltál?

- Csak nem képzeled, hogy csalok!

- Akkor te győztél.

- Hacsak az Utolsó Ajtó meg nem előzött. Hé, Utolsó Ajtó, miért lapítasz?

- Nem lapítok én - mondta durcásan az Utolsó Ajtó -, te nyertél. Minek beszéljek fölös­legesen?

- Azért mondd csak meg az eredményedet - mondta nagy kegyesen a győztes.

Az Utolsó Ajtó, mintha nem hallotta volna a felszólítást, hallgatott.

- Na, mondd már! - sürgette most már mind a három társa.

- Egy - mondta alig hallhatóan az Utolsó Ajtó.

- Mennyi? - ámuldoztak a többiek, és nem tudták visszatartani a nevetést. - Egy?! Nahát, mondhatom, szép eredmény.

Nagyon szégyellte magát az Utolsó Ajtó.

- Azt azért vegyétek figyelembe, hogy ennek az egynek ferde volt az orrsövénye.

- Hogy? Micsoda? - kérdezték a többiek, és átvillant rajtuk, lehet, hogy a kudarc megzavarta szegény Utolsó eszét.

- De nagyon jól állt neki - folytatta a habókos Utolsó Ajtó -, nehogy azt higgyétek, egy csöppet is rontott az arcán ez a picike hiba. Sőt! Ettől lett nagyon bájos a szabályos, szép metszésű orra. A szeme mandulavágású, a színe opálkék...

- Az opál nem is kék - szakította félbe a Második Ajtó.

- Nem baj. Akkor is opálkék volt a szeme - mondta határozottan az Utolsó Ajtó. - És vidám­ság lakott a szemében, látszott rajta, a szomorúakat egy-két szóval meg tudja vigasztalni, sőt szó se kell, csak rájuk néz, és huss, máris elröppen a szomorúság.

A többiek erőlködve próbáltak felidézni valakit a saját utasaik közül. De csak egy ellibbenő hajfonat, egy lábikra, egy kabátszárny.

- Milyen volt a haja? - kérdezte az Első Ajtó.

- Milyen lett volna, szőke. Fehér blúzban és sötétkék szoknyában volt, a keze finom művű, keskeny.

- Nem is emlékszel a kezére!

- Már hogyne emlékeznék, amikor olyan volt a keze, mint egy ékszer. És meg is simogatott.

- Megsimogatott?

- Azt hiszem.

- Mi az, hogy azt hiszed?! Megsimogatott vagy nem?

- Amikor kiszállt, könnyedén megérintett.

- Az csak véletlen volt. Kapaszkodott - mondta az Első Ajtó.

- Szerintem simogatás volt - mondta a Második.

- Hol szállt föl? - kérdezte a Harmadik.

- Az Arany János utcai megállóban.

- És meddig jött?

- Sajnos csak a Kálvin térig. Nagyon reménykedtem benne, hogy kispesti. De nem. Ott lakhat valahol a Kálvin tér környékén.

- Mit mondtál, milyen blúzban volt?

- Fehér. Fehér, fodros blúzban. Amikor kiszállt, le nem vettem a szemem a blúza fehér foltjáról. Hogy minél tovább láthassam... s ja, igen, a járása! A járása is szívmelegítő volt, elnéztem volna ítéletnapig...

A négy ajtó hallgatott. Lecsukódott a szemük. S ha jól tudom, aznap éjjel valamennyien a fehér-blúzosról álmodtak.